Belépés
Fõoldal
Hírek
Webáruház
Keresés
Oldalak
Hirdetések
Névjegyek
Regisztráció
Belépés
akkaka
Tesztelni fogunk
Csak egy cucc Vendégkönyv
Blog Cucc
Fórum menüpont
Valaki
Újabb tesztre
Csak szüveg
Keresési teszt

Hír keresés
Minden oldalon
Tartalmaz
Kezdõdik
Pontos egyezés
Kedvencekhez kisherceg +
2007-04-29 15:08:35

Kedvencekhez hosszu 3
2007-04-29 14:56:59

Kedvencekhez hosszu 2
2007-04-29 14:41:05

Kedvencekhez hosszu
2007-04-29 14:27:25

hosszu2
2007-04-29 14:41:05

hosszu 2

Akcióban a pénzkartell

Franciaország és a pénzoligarchia

Van-e évszázados stratégiája a pénzkartellnek? Miért nevezi a nemzetközi pénzügyi oligarchia és véleményhatalma az összeesküvési elmélet híveinek azokat, akik szerint létezik egy hosszú távú terv a pénzrendszer magántulajdonba vételére, és a föld minél több országára történõ kiterjesztésére?

Forduljunk a válaszért a történelemhez!

Adam Weishaupt Németországban született 1748. február 6-án. Egy darabig a jezsuita rend tagjaként tevékenykedett. Ezért nézeteit nem lehet megérteni jezsuita múltja nélkül, hiszen a jezsuiták alkották a római katolikus egyház egyik legtekintélyesebb szerzetesrendjét, amelyet 1541-ben Loyolai Ignác alapított és õ lett a rend elsõ nagymestere is. A jezsuita rend központja a Vatikánban volt, ahol a mindenkori pápák a legfontosabb feladatokat bízták rájuk. Számos ország kérésére a pápa feloszlatta õket, de hamarosan újraszervezõdtek. A jezsuita rend felelõs nagyrészt az 1572-ben végrehajtott Szent Bertalan éjszakai vérengzésért, ahol mintegy százezer hugenotta protestáns vesztette az életét. Visszatérve Adam Weishauptra, õ már egész fiatalon, 24 évesen, a kánonjog professzora lett a Bajorországban lévõ Ingolstadt jezsuita egyetemén. 1776. május 1-jén õ alapította azt a titkos republikánus mozgalmat, amelyet az illuminátusokról nevezett el. (Adam Weishauptnak ebben a rendben viselt neve pedig Spartacus volt. Az õ tiszteletére vette fel a német baloldali szociáldemokraták által létrehozott szervezet, az 1916 és 1918 között mûködõ kommunista irányítású Spartakusbund a nevét.) Az illuminátus (megvilágosodott) elnevezés a babilóniai miszticizmusból származik. Az ókor illuminátusai megpróbálták feltárni a távolba látásnak a pszichikus képességét, amelyet közönségesen a harmadik szemnek neveztek. A történelem folyamán számos szekta viselte különbözõ országokban az illuminátus elnevezést, de ezek közül egyik sem játszott olyan fontos szerepet, mint a Weishaupt által alapított bajor illuminátus rend.

A Weishaupt által alapított illuminátusok hamarosan elterjedtek Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban és az akkori világ más központjaiban. Többek között az Egyesült Államokban is fontos szerephez jutottak, és a mai napig az egyik legfontosabb titkos szervezetet alkotják. Az illuminátus mozgalom végsõ célja a világforradalom volt. Ezt a különbözõ országok vezetõinek a beszervezésével próbálták megvalósítani, akik szinte vakon követték ennek a szektának a parancsait. Azok az okult elvek, amelyeken ez a mozgalom alapult, jelentõs mértékben megváltoztatta azoknak a gondolkodásmódját, akik csatlakoztak ehhez a rendhez. Tanításuk lényege az ókori eredetû gnoszticizmus, amely lényegében Lucifert tartja a megvilágosodás, a fény istenének. A gnosztikusok egyik legismertebb vezetõje volt Simon Mágus, aki az elsõ évszázadban élt. A gnosztikus spiritualizmus kísérletet tett a természet törvényeinek a megmagyarázására, és az illuminátusok azt állították, hogy képesek feltárni a természet titkait, és ellenõrzésük alá tudják vonni azokat az energiákat, amelyeket ezeknek a titkoknak az ismerete tesz hozzáférhetõvé. Adam Weishaupt tehetségével és jezsuita makacsságával modernizálta az ókori gnosztikus tanításokat, és kidolgozta a világ meghódításának egy új doktrínáját, amely az illuminátus mozgalom filozófiai alapjává lett. Weishaupt maga úgy vált ismertté, mint a nagybetûvel írott Illuminátus, vagyis ennek a rendnek az elsõ és legfontosabb embere. John Robison skót professzor, aki magasrangú szabadkõmûvesként tanulmányozta Bajorországban Weishaupt programját, 1798-ban megjelent könyvében a következõ hét pontban foglalja össze az illuminátusok céljait:
A békés kormányok eltávolítása.
Az öröklési jog megszüntetése.
A magántulajdon felszámolása.
A patriotizmus megsemmisítése.
A családi szerkezet felbomlasztása.
Valamennyi vallás felszámolása.
Világkormányzat létrehozása./1/

Ha mind a hét célt sikerült elérni, akkor a világ meglévõ rendje összeomlik, és helyére egy új rend építhetõ fel. Weishauptnak szüksége volt arra, hogy ezt a tervét álcázza, és e célból igénybe vette a már régóta mûködõ szabadkõmûves páholyokat. Errõl így ír az egyik közeli munkatársának:

"El kell döntenünk, hogyan kezdjünk mûködni új körülmények között. Nem számít, hogy milyen ürügyet használunk, amíg el tudjuk érni céljainkat. Az álcázás mindig szükséges. El kell rejtõznünk egy másik szervezetnek a köpönyege mögött. Jelenleg a szabadkõmûves páholyok a legalkalmasabbak arra, hogy ezt a célt betöltsék, minthogy a világ már ismeri õket, és nem vár tõlük semmi érdemlegeset, amely figyelemre méltó. Minekünk el kell rejtõzni az áthatolhatatlan sötétségben, és nem szabad hagyni, hogy kémek és hírvivõk behatoljanak szervezeteinkbe."/2/

A szabadkõmûvességet egyesek kutatók úgy jellemzik, hogy az az egyetemes emberi összetartást, az emberek testvériségét hirdetõ, vallásos-etikai, fõleg liberális célokat valló világpolgár-mozgalom. Titokban mûködött, de mûködése részben nyílttá vált, amikor a 1717-ben formálisan is megalakult Londonban. Ezt követõen viszonylag gyorsan elterjedt más országokban is. Külsõségeiben a középkori templomépítõ kõmûves céhek hagyományos formáit elevenítette fel. Elitélte a vallási kényszert és a felvilágosodás liberális elveit vallotta. Tagjait titkos szertartások közepette vette és veszi fel, akik páholyokba tömörülnek, amelyeket nagypáholyok egyesítenek. Ezek élén mesterek és nagymesterek állnak.

Más kutatók viszont rámutatnak, hogy a szabadkõmûvesek misztikus szimbólumait és rituáléit titokban már évszázadokkal korábban is használták, még mielõtt Londonban a nyilvánosság elé léptek. Amikor a szabadkõmûvesség ismertté lett, bámulatosan elterjedt és számos király, császár és cár, valamint államférfi tette le a titkos esküjüket. Szabadkõmûves volt többek között az amerikai Benjamin Franklin, George Washington és Sam Houston, Juárez Mexikóban, Giuseppe Mazzini és Garibaldi Olaszországban, valamint Simon Bolivár Dél-Amerikában. Kutatva a szabadkõmûvesség eredetét, megállapították, hogy a Franciaországból Britanniába menekült egykori templomos lovagok alakították meg védekezésül a folytatódó üldözésük ellen azt a szövetséget, amely késõbb szabadkõmûvességként vált ismertté. A középkorban katonai nagyhatalommá és az akkori pénzvilágot irányító szervezetté vált Templomos Lovagrend vezetõit IV. Fülöp ("Szép Fülöp") francia király - V. Clement pápa jóváhagyásával - 1307. október 13-án, pénteken ("Fekete Pénteken") letartóztatta, és inkvizíció elé állította. 1314-ben a lovagrend vezetõit, élükön Jacques de Molay nagymesterrel máglyahalálra ítélték és kivégezték. Jacques (Jakab) de Molayra emlékezve nevezték el a Jakobinus Klubot, amelynek tagjai meghatározó szerepet játszottak Franciaországban az 1789-1794-ig tartó eseményekben. A szabadkõmûvesek titkos szavainak, jelképeinek és allegóriáinak a gyökerei visszanyúlnak az ókorba, és a templomosok közvetítésével él tovább a számos szabadkõmûves irányzatban, amelyek nemcsak együttmûködnek, de élesen szembeállva rivalizálnak is egymással.

Az 1776 után az illuminátusok tagjai titokban csatlakoztak a szabadkõmûves páholyokhoz azért, hogy ezeket teljesen az irányításuk alá vegyék. Weishaupt kitalált egy ezoterikus nevelési rendszert, amelyet aztán elfogadtattak a szabadkõmûvesekkel. Az illuminátusok hamar vezetõ pozíciókba kerültek, és ellenõrzésük alá vették a szabadkõmûves páholyokat. Ezer és ezer ilyen páholy alakult világszerte. 1778. után szinte minden vezetõ pozíció már Weishaupt megbízottainak a kezében volt. A szabadkõmûvesség égisze alatt az illuminátusok elkezdték végrehajtani a szekta politikáját. Hozzáfogtak a meglévõ dinasztikus államok belsõ rendjének az aláásásához, amely az akkor szervezetileg megformálódó nemzetközi pénzkartell célja volt. Miután az illuminátusok meghódították a szabadkõmûves páholyokat, a kereszténység átalakítását is megkezdték. Aki nem volt velük, az ellenük volt. Nem válogattak az eszközökben, mindent igénybevettek, hogy a számukra nem kívánatos személyeket eltávolítsák az útból. A bajor kormány 1785. augusztusában házkutatást tartott több bajor szabadkõmûves páholynál, ahol többek között mérgeket is elkobozott a szervezet más vagyonával együtt. Nesta Webster brit történész kimutatta, hogy Weishaupt olyan vegyi formulákat használt, amelyeket az ókori perzsáktól és egyiptomiaktól tanult, és amelyeket a társadalom bomlasztására használtak. Weishaupt egyik levele jól mutatja, milyen titkos módszereket alkalmazott mozgalmának a kézbentartására:

"A helyzetem azt követeli, hogy a tagok többsége számára én teljesen ismeretlen maradjak egészen addig, amíg meghalok. Arra kell szorítkoznom, hogy mindent csak öt-hat közeli munkatársam segítségével végezzek. Ez bizonyítja, hogy egy okos fej százezreket tud irányítani."/3/

Egy másik levelében pedig így ír:

"Két közvetlen alárendeltem van, akikbe beoltottam az én szellememet és vágyaimat, és mindkettõjüknek van további két alárendeltje, és így tovább. Ez a legjobb mód az utasítások kiadására, és a politikailag hatékony mûködésre."/4/

Captain A. H. M. Ramsay: "The Nameless War" (A névtelen háború) címû mûvében megállapítja, hogy az illuminátus rendnek két ága volt, az egyiknek az élén Moses Mendelssohn frankfurti bankár állt, míg a bajor ág élén Adam Weishaupt, akit azonban a frankfurti Rotschild-ház finanszírozott, és Moses Mendelssohn látott el utasításokkal. Az illuminátusok elsõ nagy akciója a nagynak nevezett francia forradalom elõkészítése és végrehajtása volt. Ennek a nagyszabású és titkos központból vezérelt akciónak a valódi céljait, és átgondolt terveit csak azután fedezték fel a társadalomkutató tudósok, miután ezeket a terveket már végre is hajtották.

Az 1789-es francia forradalom a Római Birodalom bukása óta talán a legnagyobb horderejû esemény volt Európa történetében. A fõleg Európa déli országaiban toborzott, lefizetett és a francia fõvárosba szállított manipulált csõcselékbõl (és csak kis részben a párizsi lakosságból) álló nép, amelyet nyilvánvalóan megszerveztek a többi társadalmi osztály elleni fellépésre, korábban sosem jutott olyan szerephez, mint amelyet a francia forradalomban betöltött. Soha nem volt példa arra, hogy egy kisebbséget alkotó lázadó csoport egyidejûleg semmisítse meg a nemzeti lét olyan intézményeit, mint a királyság, a vallás, a nemesség, a papság, az alkotmány, a nemzeti lobogó, a naptár és még egyes helységeknek a nevei is. A legfontosabb, amit a vizsgálódó megállapíthat, hogy a francia forradalom nem az igazi franciák mûve volt Franciaország megjavítása érdekében. Ez az akció olyan erõknek a tevékenységére utal, amelyek mindazt el akarták pusztítani, ami Franciaországot jelentette. Ezeket a megállapításokat Sir Walter Scott, neves brit történész és író tette. De megerõsítette a forradalom egyik fõszereplõje, Robespierre, jakobinus vezér is.

Amikor megpróbálunk párhuzamokat vonni 1789. Franciaországa, 1640. Angliája, 1917. Oroszországa, 1918. Németországa és 1919. Magyarországa, vagy 1936. Spanyolországa között, akkor azt látjuk, hogy a forradalom egy már paralizált nemzetre mért csapást. Mindenütt jelen vannak a háttérbõl irányító szervezetek, a szinte korlátlan financiális erõforrások, és egy jól átgondolt, de titokban tartott koncepció, amelyek mind azonos cél elérését szolgálják. Meglepõ hiszékenységgel azt képzeljük, hogy a csõcselék vagy a "nép" végre tud hajtani egy ilyen rendkívül bonyolult és költséges akciót. Ez a hibás feltételezés megakadályozza az események valódi jelentõségének a felismerését, és a forradalmi mozgalom igazi forrásának és céljának a megértését. A tudatosan beindított forradalmi folyamat elsõként paralizálja az adott társadalmat. Ezt követõen hatalmas csapást mér a fennálló rendre. Az általános bénultság elõidézéséhez szükséges a szigorú titoktartás. A társadalom bénultságának és tehetetlenné válásának a külsõ jelei az eladósodás, a társadalmi kontroll meggyöngülése, illetve elvesztése, és egy jól szervezett, a társadalomtól elkülönülõ, azzal ellenérdekû szervezetnek a jelenléte.

Az adósság, különösen a nemzetközi eladósodás, az elsõ és legfontosabb lépés. Az eladósodás segítségével az adott állam vezetõi függõségi helyzetbe kerülnek. Ekkor egy tõlük idegen erõ, a nemzetközi pénzkartell veszi át a háttérbõl a döntések befolyásolását. Ha az eladósodás megfelelõ mértékû, akkor az hamarosan magával hozza a politikai tevékenység és az egész lakosság ellenõrzését. Hiszen, aki a pénzrendszert ellenõrzi, az ellenõrzi a gazdasági tevékenységet, az ipart, és ezen keresztül végül az államot is. A pénzrendszer segítségével elõidézett függõségi helyzet és bénultság kiegészül a mesterségesen manipulált tömegek forradalmi megmozdulásaival, és a kettõ együtt halálos csapást mér az adott nemzetre és államára.

1780-ban mesterségesen pénzügyi válságot idéztek elõ a pénzrendszer és a politikai irányítás átvételére a háttérben már évek óta gondosan készülõdõ titkos körök. Az akkori világ legnagyobb pénzügyi hatalmasságai, akik a világ arany- és ezüstkészletének a többsége felett rendelkeztek, Európa nagy részét el tudták adósítani, köztük Franciaországot is. McNair Wilson "Napóleon élete" címû munkájában megállapítja:

"Alapvetõ változás következett be Európa gazdasági struktúrájában azáltal, hogy a gazdasági élet alapja már nem a gazdagság, hanem az adósságpénz, a hitel lett. A korábbi Európában a gazdagságot a földbirtok, a gabona, a nyájak és az ásványi kincsek jelentették. Az új standard most már a pénznek egy bizonyos formája lett, amelynek hitel volt a neve."/5/

A Francia Királyság jelentõsen eladósodott, ami önmagában nem lett volna leküzdhetetlen. A problémát az okozta, hogy a hiteleket és a kamatokat csak aranyban lehetett törleszteni. Ezért a király és tanácsadói elhatározták, hogy Franciaország reális, fizikai tárgyakban fekvõ vagyonának és földbirtokainak a fedezetével pénzt bocsátanak ki. Ez elfogadható megoldásnak tûnt. Arra azonban nem volt alkalmas, hogy áttörje azt a rendszert, amit a nemzetközi pénzügyi bankárok, akik a hitelt nyújtották, kialakítottak. A hitelekre kamatot kellett fizetni, és kizárólag nemesfémekkel lehetett õket törleszteni. Arany, ezüst és más nemesfémek azonban nem álltak megfelelõ mennyiségben Franciaország rendelkezésére. A pénzrendszer urai a nemesfémkészletekkel rendelkezõ nemzetközi bankárok voltak, akinek ezekkel a készletekkel sikerült átalakítaniuk Európa pénzügyi rendszerét és kicserélniük a reálgazdaság igazi értékhordozó tárgyait, az uzsorakamatot igénylõ kölcsönök millióira.

A szabadkõmûvesség 1730-ban érkezett meg Angliából Franciaországba. 1771-re már olyan jelentõs mozgalommá alakult, hogy Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére lett a nagymestere. Ez a szabadkõmûvesség mind tagjainak személyes élete, mind közéleti tevékenysége szempontjából jószándékúnak tekinthetõ. Maga az Orleáni Herceg sem akart végsõsoron mást, mint egy demokratikus, alkotmányos monarchiát, amelynek unokatestvére helyett majd õ áll az élén. Nem lévén különösebben tehetséges ember, kiválóan alkalmas volt arra, hogy az események igazi mozgatói megbújjanak mögötte.

Mirabeau márki, aki az Orleáni Herceg után átvette a forradalom vezetõ figurájának a szerepét, nagyrészt hasonló feladatot töltött be. Õ már tehetségesebb volt, mint orleáni Fülöp. A történelembõl tudjuk, hogy õt is Moses Mendelssohn finanszírozta, és õ volt az, aki az illuminátus rendet elterjesztette Franciaországban. Mirabeau volt az is, aki felvette az illuminátusok rendjébe orleáni Fülöpöt és Talleyrandot, Napóleon késõbbi miniszterét. Az illuminátus rend irányításával mûködött Franciaországban a Grand Orient szabadkõmûvesség, amely viszont szétágazott kék és nemzeti szabadkõmûvességre. Visszatérve Adam Weishauptra, akire a nemzetközi pénzkartell az illuminátusok bajor ágának a vezetését bízta, a történelmi események tanúsága szerint jól hajtotta végre feladatát. Az illuminátusokhoz tartozott a késõbbiekben Marx, Engels és Lassal is. Õk bizonyos fokig átalakították az illuminizmust, de megõrizték alapvetõ doktrínáit. A hangsúlyt az emberbaráti elvekre helyezték, ugyanakkor kitartottak a forradalmi célok mellett.

A francia forradalom tanulmányozása azért aktuális ma is, mert ez volt a nemzetközileg megformálódott szervezett pénzhatalom második nagy horderejû történelmi akciója. Az elsõ sikeres akciója, az angol forradalom, nem teljesen elégítette ki ezt a nemzetközi pénzhatalmat, és ezért a francia forradalom elõkészítésére már sokkal több gondot fordított ügynökei útján. A történelmi adatok és beszámolók még mindig elég ellentmondásosak. Azok az írások, amelyek a forradalmi események sodrában születtek, általában csak egy-egy politikai csoport szempontjait tükrözik, nevezetesen a lojalistákét, a girondistákét, a dantonistákét vagy a jakobinusokét. Valójában egyik sem tanulmányozza az eseményeket a francia nép szempontjából. Valamennyi a tömegeket, a csõcseléket hibáztatja a korábban nem ismert kegyetlenkedésekért, bûnökért, de senki nem elemzi azokat a háttérerõket, amelyek ezt a hatalmat a csõcselék kezébe adták. Tény azonban, hogy a tömegek csak vezéreiket követték. A francia polgárokat azonban senki sem kérdezte meg, hogy kinek az uralkodását részesítenék elõnyben. A forradalom valódi mozgatói végig a háttérben maradtak, és még a mai napig is a háttérben vannak.

Sokan a francia felvilágosodás nagy alakjainak, az enciklopédistáknak a szellemi megalapozó tevékenységére vezetik vissza a forradalmi eseményeket. Kétségtelen, hogy a filozófusok nagy szerepet játszottak az események elõkészítésében. Elképzeléseik közvetlenül hatottak az arisztokráciára és a mûvelt polgárságra. A parasztság azonban nem volt tájékozott a filozófiai kérdésekben, õket elsõsorban a földkérdés, a learatott gabona tulajdonjoga és az adózás foglalkoztatta, amely gyakran munkájuk teljes eredményét elvette tõlük. Ebben az idõszakban a francia mezõgazdaság a legfejlettebb volt Európában. A lakosság, a francia nép egésze - az általános vélekedéstõl eltérõen - jól élt a többi néphez képest. XVI. Lajos reformjai további fejlõdést tettek lehetõvé a franciák számára. A király elkövetett mindent, hogy csökkentse a tömegekre nehezedõ terheket. Lehetõvé tette, hogy a gabonát adómentesen értékesítsék, és 1779-re megszüntette a rabszolgaság minden formáját az országban, késõbb pedig törvényen kívül helyezte a kínzást, végül pedig lehetõvé tette a protestáns és a nem keresztény vallások gyakorlását is. Több alkalommal is csökkentette a királyi család és a királyi udvar költségeit, valamint általános reformot vezetett be a börtönökben és a kórházakban.

A pénz monopóliumát kézben tartó elit azonban nem rokonszenvezett ezekkel a reformokkal. A lakosság zöme viszont tisztában volt azzal, hogy ki védelmezi jogait, és ezért lojális maradt a királyhoz. Ugyanakkor elégedetlenek voltak a rendi gyûléssel, amely elsõsorban a privilegizált osztályok tagjaiból állott. A király reformjai felbátorították a rendi gyûlésbõl kirekesztett osztályokat, hogy követeljék a kormányzati rendszer megváltoztatását. A privilegizált osztályok veszélyeztetve látták emiatt az elõjogaikat, és ezért lépéseket tettek politikai státuszuk megerõsítésére. Ez a vállalkozás volt tulajdonképpen a Francia Forradalom, amelyet bizonyíthatóan nem a nép kezdeményezett, hanem a nép elnyomói. Tény, hogy a forradalmi szerzõk mind rojalisták voltak, Lafayette márki kivételével.

A forradalom egyik fõ kezdeményezõje a már említett Fülöp orleáni herceg volt. A forradalom kitörése elõtt a XVI. Lajos új adókkal sújtotta a privilegizált osztályokat, amelyeket az Orleáni Herceg illegálisnak minõsített, ezért a király számûzetésbe küldte. Ebben a helyzetben viszonylag könnyû volt Mirabeau-nak orleáni Fülöpöt megnyerni az illuminátusok céljai számára. Mirabeau és Lacloss segítette orleáni Fülöpöt, hogy egy ügynökhálózat segítségével fellázítsák a tömegeket az Ancien Regime, azaz a régi rend és a királyi udvar ellen. Ez a lázító tevékenység 1789-ben a mesterségesen elõidézett élelmiszerhiánnyal érte el a csúcspontját. A pénzmonopolisták azokkal az emberekkel szövetkeztek, akik õellenük lázították a tömegeket. Egyidejûleg természetesen egyre aktívabbá váltak a szabadkõmûvesek és az illuminátusok is, akik, mint már utaltuk rá, meg akarták szüntetni a vallást és a dinasztikus kormányzást Európában. Robespierre jakobinus vezér azt ígérte a munkásoknak, hogy egy olyan új korszak jön, amelyben az urak lesznek a szolgák, és a szolgák lesznek az urak.

Poroszország is fontos szerepet játszott a franciaországi káosz és az anarchia elõidézésben. Nagy Frigyes porosz király is sokat költött arra, hogy lejárassa a Habsburg házból származó Mária Antoinettet, és ez által meggyöngítse a kapcsolatot Franciaország és Ausztria között. Mária Terézia leánya, a francia királyné, valóban baráti kapcsolatokat akart szülõhazája és Franciaország között, és ezért szemben állt Poroszországgal. Mindazonáltal a félrevezetett tömegek, akik azt hitték, hogy Mária Antoinette a franciák ellen van, gyûlölni kezdték a királynét. A porosz nagykövet számos rágalmazó pamfletet és más publikációt hozott forgalomba Mária Antoinette ellen.

Anglia, amely nem bocsátotta meg Franciaországnak, hogy az amerikai Függetlenségi Háborúban London ellen foglalt állást, szintén nagy szerepet játszott a Francia Forradalom elõkészítésében.

1778-ban a már szervezõdõ és mûködõ pénzkartell elsõsorban Adam Weishaupton keresztül kezdeményezte a franciaországi forradalom elõkészítését. A felkelés célja nemcsak a király megdöntése és a keresztény vallás háttérbe szorítása volt, hanem az is, hogy háború jöjjön létre Franciaország és a többi európai ország között, amely lehetõvé teszi a pénzkartell számára, hogy hitelekkel finanszírozza a szemben álló feleket. Ez a magyarázat arra, hogy a pénzkartell a forradalomban szemben álló erõk mindegyikét finanszírozta. Így bizonyíthatóan ugyanabból a forrásból kaptak pénzt a rojalisták, a girondisták, az orleánisták, a jakobinusok, a dantonisták, a sans culotte-ok és mások.

A vörös zászlót elõször 1789-ben bontották ki, azóta valamennyi baloldali és kommunista mozgalom ezt a zászlót tekinti a szimbólumának. Minél többet tudunk meg a forradalomról, annál inkább zavarbaejtõek a tények. A Francia Köztársaságot nem az elõbb felsorolt csoportok közül valamelyik jelentette be, hanem a királyi nemzetgyûlés. Ez a tény felveti azt a kérdést, hogy miért kellett Franciaországnak sok ezermillió frank értékû pusztulást elszenvednie a reformok nevében, amikor ezeket a reformokat önként felajánlotta a király. A szokásos válasz, hogy azért történt annyi véres kilengés a forradalom alatt, mert a társadalom alsó osztályai gyûlölték a privilegizált osztályokat, és a vérrontás a bosszújuk volt. Ez már azért sem helyes válasz, mert a meggyilkoltaknak még az 5%-a sem volt arisztokrata. Az áldozatok 95%-a az egyszerû emberek soraiból került ki. Az is jogos kérdés, hogy a forradalom vezetõit miért gyûlölte a nép? Robespierre így fogalmazott: "Minden francia ellenünk van." Minderre az adja meg a választ, hogy a francia forradalmat, és a további forradalmakat is a háttérbõl a pénzvagyon tulajdonosok egy kis csoportja kezdeményezte, koordinálta és pénzelte, akiknek nem sok közük volt a néphez, kivéve azt, hogy a munkájukat kizsákmányolták. Ezért nyugodtan nevezhetnénk az 1789-es francia forradalmat az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel együtt finánckapitalista forradalomnak, minthogy e forradalmak ötlete, stratégiája és a végrehajtásukhoz szükséges pénz a pénzvagyon felett rendelkezõ kapitalista köröktõl, a pénzügyi oligarchiától származott. Könnyû azt is megfigyelni, hogy a francia forradalomban, és az utána következõ forradalmakban is, a szabadságot feláldozták a hamis egyenlõség demagóg jelszavára hivatkozva. Egyenlõség soha nem létezett és ma sem létezik. Még az esélyegyenlõség, és a jog elõtti formális egyenlõség is nagyrészt csak óhaj, amelyre törekedni lehet és kell, de amelyet nem lehet elérni.

Franciaországban lényegében az történt, hogy a királyi hatalmat felváltotta a rendi gyûlés átalakulásából létrejött korlátlan hatalmú alkotmányozó nemzetgyûlés. Ez viszont az illuminátusok és a szabadkõmûvesek közvetítésével a rejtõzködõ, háttérbõl irányító nemzetközi pénzoligarchia utasításait hajtotta végre. Maga Robespierre is utalt arra 1794. június 26-án elmondott utolsó beszédében, hogy a forradalmat lényegében külföldi ügynökök szervezték:

"Nem bízom ezekben a külföldiekben, akiknek hazafias álarc fedi az arcát, és akik jobb republikánusoknak akarnak tûnni, mint mi. Ezek az ügynökök külföldi hatalmakat képviselnek, és el kell õket pusztítani."/6/

Ezért a kijelentéséért Robespierre-nek a fejével kellett fizetnie. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jakobinus vezér tájékozott volt, és ismernie kellett ezeket a külföldi hatalmakat és ügynökeiket. Egy bizonyos idõpontban már szeretett volna tõlük szabadulni, de nem helyesen mérte fel erejüket.

Tekintsük most át idõrendben a forradalom kiemelkedõ eseményeit. 1789-ben két tényezõ is válságos helyzetet idézett elõ. Az egyik a fenyegetõ éhínség volt, amely pánikot okozott, a másik pedig az, hogy elözönlötték Párizst olyan háttérbõl irányított és pénzelt személyek, akik sem parasztok, sem munkások nem voltak, és akik azt a parancsot kapták, hogy keltsenek félelmet a lakosság körében. Egyes történészek szerint ezek az idegenek külföldi akcentussal beszéltek, és Dél-Franciaországból, valamint Olaszországból érkeztek. Megbízóiktól napi 12 frank díjazásban részesültek. Mindez ellentmond annak az általános feltételezésnek, hogy a forradalom a párizsi nép spontán lázadásának az eredménye volt.

1789. júniusában a nemzetgyûlés küldöttei két táborból álltak. Az egyik reformokat akart, a másik ellenezte ezt. A forradalom történetíróinak egy része azt állítja, hogy az új alkotmány elfogadását a nemesség és a papság azért ellenezte, mert féltette elõjogait. Az Orleáni Herceg és több barátja, valamint a Robespierre által vezetett, és fõleg jogászokból álló frakció volt a hangadó a nemzetgyûlésben. Jelen volt a törvényhozásban a királyi demokrata párt is, a késõbbi alkotmányos párt, amelynek egy bíró, Jean Joseph Mounier, volt a vezetõje. Ennek a pártnak a programja számos francia tetszését elnyerte. Az Orleáni Herceg elsõsorban a királyi család eltávolítását kívánta, míg Robespierre a monarchia megszüntetését. Mindkettõ a franciák többségének az akarata ellen tevékenykedett, mert a nép elsõsorban alkotmányos monarchiát kívánt. A francia társadalom a királyi uralom évszázadai alatt alkalmazkodott ehhez az intézményhez, és nem is kívánta sem a király eltávolítását, sem a királyság felváltását köztársasággal.

XVI. Lajos személyében jogaik védelmezõjét látták, aki folyamatosan csökkenti a nemesség privilégiumait, és növeli az átlagember jogait. A király személyesen is megjelent a nemzetgyûlésben, és javaslatokat terjesztett elõ a nemesség és a papság pénzügyi kedvezményeinek, valamint az ingatlan- és jövedelmi adónak a megszüntetésére, amelyet kizárólag a parasztok és a polgárok fizettek, továbbá lépéseket tett a földesurak részére végzett ingyenmunka, vagyis a robot törvényen kívül helyezésére. A király ezen kívül kezdeményezte a sajtószabadság alkotmányos biztosítását több más humanitárius változtatással egyetemben. Az uralkodó közölte a képviselõkkel, hogy ha nem támogatják javaslatait, akkor õ egymaga is bevezeti ezeket a reformokat. Ez azt jelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyûlést, és a reformokat királyi rendelettel vezeti be. A király javaslatai valamennyi frakcióban zavart okoztak. Az orleánisták, a nemesség és a papság elõjogainak az elvesztésétõl féltek. A republikánusok viszont attól tartottak, így elveszíthetik a lehetõséget, hogy a nép nevében léphessenek fel a királlyal szemben. A király ugyanis pontosan azokat a változásokat kívánta, amelyekért õk harcolni akartak ellene. A király javaslatainak az elfogadása egyet jelentett az alkotmányos monarchia bevezetésével, amely pontosan azért, mert a király akarta bevezetni, elfogadhatatlan volt - bár különbözõ okokból - valamennyi rend képviselõjének.

A királynak ebben a pillanatban kézbe kellett volna vennie az események irányítását, hiszen övé volt a hadsereg, és a lakosság többsége is az õ oldalán állott. XVI. Lajos azonban habozott, és csupán néhány miniszterét váltotta le. A forradalmat háttérbõl irányító erõk ekkor szónokokat küldtek Párizs különbözõ negyedeibe azzal a speciális feladattal, hogy figyelmeztessék a lakosságot, miszerint a királyi csapatok várhatóan majd támadást intéznek Párizs polgárai ellen. Ezek a fizetett szónokok felszólították a párizsiakat, hogy fegyverkezzenek fel, és szálljanak szembe az ellenséggel, vagyis a király katonáival. Növekvõ félelem, és pánikhangulat lett az eredmény. Mindez párosult a mesterségesen elõidézett élelmiszerhiánnyal. Az Orleáni Herceg és a vele együttmûködõ összeesküvõk felvásároltak minden kapható gabonát, és elrejtették Párizson kívüli raktáraikban. Ezt kiegészítették a szándékosan terjesztett rémhírek. Július 12-én például elterjedt, hogy a nemzetgyûlés küldötteit Versailles-ban megölték, az Orleáni Herceget pedig a Bastille-ban bebörtönözték, és halálra ítélték. A pánikhangulat különösen St. Antoine és St. Michel karületet kerítette hatalmába, ahol a legtöbb uszító külföldi volt található. Ezek a Párizsba hozott és fizetett ügynökök felfegyverkeztek a tõrtõl a vasvilláig minden elérhetõ eszközzel, gyújtogattak és raboltak. Ez arra ösztönözte a legszegényebb, éhezõ párizsiakat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Harmincöt-negyvenezer lázadó verõdött össze, és megjelent a színen Danton is, az Orleáni Herceg új szónoksztárja. Július 14-én félreverték a francia fõváros harangjait, az utcai szónokok pedig arra biztatták a felkelõket, hogy ne várják meg a király közeledõ katonáit, hanem azonnal foglalják el a Bastille-t, és szabadítsák ki az Orleáni Herceget, továbbá fegyverkezzenek fel az ott található fegyverekkel.

Elsõsorban megint az idegenek teljesítették ezt a felhívást, és viszonylag kevés párizsi csatlakozott hozzájuk. A felizgatott tömeg azonban csaknem üresen találta a Bastille-t. Ez a királyi börtön, amely egyébként tisztességesen berendezett szobákból állt, ahol minden szükséges kényelem megvolt, és az élelem is kellõ mennyiségben és minõségben állt rendelkezésre, a lázadás idején mindössze hét lakóval rendelkezett, és ezek is többségükben közönséges bûnökért lettek elítélve, nem politikai foglyok voltak. Céltalan volt a Bastille elfoglalása azért is, mert a király már korábban elhatározta a lebontását, és már készen álltak a tervek egy szép tér kialakítására. A börtönnek használt erõdöt azért tudta könnyen elfoglalni a csõcselék, mert maga a király tiltotta meg ott állomásozó csapatainak, hogy fegyvereiket használják. Ennek dacára a Bastille õrségének a parancsnokát a lázadók nyomban meggyilkolták, és ezt követõen a levágott fejét körbehordozták Párizsban. A csõcselék ugyanígy tett az õrség többi tagjával is, miután azok letették a fegyvert. Egyedül a svájci katonák nem adták meg magukat, és õk harci alakulatot formálva távoztak. Párizs nyolcszázezer polgárából csak egyezer vett részt a Bastille ostromában. A lázadás vezetõi megpróbálták igazolni az õrséggel szemben elkövetett kilengéseket azzal, hogy a lázadók az igazságért, a szabadságért és az egyenlõségét ontottak vért. De már ekkor minden jel arra utalt, hogy ez a vérrontás a magasabb körökben dúló hatalmi harc következménye volt.

A forradalmat a háttérbõl irányító hierarchia nem volt megelégedve a Bastille elfoglalásának eredményeivel. A lakosság kiábrándult az üres ígéretekbõl és a semmivel nem igazolt kegyetlenkedésekbõl. Mirabeau és Moulin azonban mindent elkövetett, hogy igazolja ezeket a cselekményeket, és újabb akciókra ösztönözze a párizsiakat. A lázítók fõleg a nemzetgyûléshez tartozó jogászok voltak. Hamarosan kiterjesztették tevékenységüket Franciaország többi részére is. Leveleket küldtek szét Franciaország-szerte azt állítva: brit és osztrák csapatok közelednek, hogy megtámadják a franciákat. A lakosság pánikba esett, fegyverkezni kezdett, és ez lassan anarchiához vezetett. Marseille-bõl és Olaszországból felbérelt lázítók érkeztek Franciaország különbözõ tartományaiba, hogy rávegyék a lakosságot a lázadásra. Elsõsorban a nemességet és a papságot támadták, de számos paraszt is az áldozatukká vált. Voltak olyan helyek, mint például Burgundia, ahol több község is összefogott, és szembeszállt a lázítókkal. Ezeknek a lázítóknak a zsebeiben olyan - állítólag a király által aláírt - iratokat találtak, amelyek utasítást tartalmaztak a kastélyok és az apátságok felgyújtására, amiért azok résztvettek az élelmiszerhiány elõidézésében. Ez a stratégia hatásosnak bizonyult, mert a lakosság tudott a király erõfeszítéseirõl, amivel korlátozni akarta a privilegizált osztályoknak az elõjogait. Tény, hogy a nemesség és a papság kizsákmányolta az alsóbb osztályokat, de ez a két osztály volt az egyedüli kapcsolat a királyi udvar és a lakosság között. Ennek a kapcsolatnak a felszámolása lehetõvé tette az abszolút monarchiának a bevezetését, amely viszont az Orleáni Herceg elképzelése volt. Ez azt jelentette volna, hogy csak egy hatalom van, és a lakosság egésze védelem nélkül marad.

A köztársaságiak, a háttérben meghúzódó pénzügyi körök eszközei, le akarták rombolni a monarchiát, és egy új republikánus rendet akartak a helyébe. A nemzetgyûlésben augusztus 30-án már azoknak a fejét követelték, akik támogatták a királyhû frakción belül az alkotmány bevezetését. A király bejelentette, hogy valamennyi javaslatot megvétóz, ha reformjait a nemzetgyûlés nem hagyja jóvá. Az egyszerû franciák nem értették pontosan, mit jelent a vétó. A felbérelt agitátorok ezt is úgy magyarázták, hogy a király ellenük akar lépéseket tenni. A félremagyarázott és félreértett vétó szó, valamint a mesterségesen elõidézett éhínség, tette lehetõvé a Versailles elleni menetet. Az egyedüli cél a királyi pár megölése volt, ez azonban ekkor még nem sikerült. Amikor a király személyesen állt a lázadók elé, akkor a többség megéljenezte. A király ezúttal is megtiltotta testõrségének, hogy használja fegyvereit. A francia uralkodó azonban nem vette észre, hogy az a tömeg, amelyikkel szembenéz, zömében lefizetett csõcselékbõl áll.

A Tuileries-k elleni invázió

Az orleáni frakció 1792-re csaknem teljesen szétesett, és az Orleáni Herceg is számûzetésben élt saját birtokán. Leghatalmasabb szövetségese, Mirabeau, ekkor már elhagyta õt. Ebben az idõben a lefizetett, mondhatni hivatásos csõcselék, új párt neve alatt jelent meg: "A Sabbath Pártja". Ennek vezetõ tagjai: Rotondo, Cavallanti és Malga volt. Mindhárom vezetõ látható volt az erõszakosságok és a vérrontások helyén. Rotondo volt megbízva azzal, hogy ölje meg Mária Antoinette királynét. Ez a terv csak egy véletlen folytán nem sikerült. Ebben az idõben a királyi pár gyakorlatilag már fogoly volt a saját palotájában. Ebben a reménytelen helyzetben a király segítségért fordult Európa más uralkodóihoz. II. Lipót osztrák császár, Mária Antoinette testvére, azonban nem akart segíteni. II. Vilmos porosz király pedig riválisa volt Franciaországnak, és szívesen látta további gyengülését. Csak III. Gusztáv svéd király volt hajlandó a segítségnyújtásra, noha õt semmiféle családi kapcsolat nem fûzte a francia királyi udvarhoz. A segítségkérés tovább rontotta a királyi pár helyzetét, mert lehetõvé tette a lázadás szervezõi számára, hogy ne csak általában a királyi udvart vádolják, hanem személyesen a királynét tegyék felelõssé az "árulásért". Mayer Amschel Rothschild Ephraim-ot küldte Franciaországba, aki hatalmas összegeket vont ki a különbözõ bankokból, és ezt a további lázadások szervezésére fordította. A forradalmárok kampányt indítottak XVI. Lajos ellen, és a jakobinusok követelték, hogy XVI. Lajost fosszák meg a tróntól, és helyét vegye át az Orleáni Herceg, mint Franciaország régense. A fellázított csõcselék rendszeresen provokálta a hadsereget, amely az egyik alkalommal rálõtt a lövöldözõkre és kõdobálókra. Lafayette volt ekkor a francia nemzetõrség fõparancsnoka, és õ rendelte el a sortüzet a hadsereg tekintélyének a védelme érdekében. Lafayette köztársasági volt, mégis a király számlájára írták a parancsát, amely további okot nyújtott a király elleni vádaskodásoknak. 1791. június 14-én a nemzetgyûlés olyan törvényeket hozott, amelyek érvénytelenítettek több fontos jogot, amelyet a parasztok és a munkások korábban kiharcoltak maguknak. Így, többek között megfosztották õket attól, hogy részt vehessenek az elnökválasztáson, megillesse õket a szólásszabadság, joguk legyen kifogásolniuk a kirótt adókat. Nehéz megérteni, hogy olyan személyek, mint Danton, Marat és Robespierre, akik állandóan a népre hivatkoztak, miért vették el ezeket a jogokat a francia parasztoktól és munkásoktól. Ezeket a jogfosztó rendelkezéseket aztán a legkegyetlenebb eszközökkel érvényesítették a jakobinus diktatúra alatt.

Noha a király elé terjesztett alkotmány szövege nem elégítette ki a lakosság igényeit, a nemzetgyûlés kényszerítette XVI. Lajost, hogy azt hagyja jóvá. Testvéréhez írott levelében döntését így magyarázza meg XVI. Lajos:

"A francia állam a teljes összeomlás széléhez érkezett, amely azonnal be fog következni, ha valaki erõsebb gyógyszerrel kívánja kúrálni, mint amennyit be tud fogadni. A jelenlegi szomorú helyzet oka a bizalmatlanság és a versengés a különbözõ pártok között, amelyek felbomlasztották a kormányzatot. Az állami tekintély helyreállítására csak két alternatíva van: az egység vagy az erõ. Erõszakot csak külföldi csapatok vethetnek be, ez háborút jelent. Megengedhet-e egy király háborút a saját országában? Nem lesz-e rosszabb a gyógyszer, mint a betegség? Elvetettem ezt az elgondolást, és elfogadtam az egyedüli másik lehetõséget, az alkotmányt. Lehetõvé teszem a népnek, hogy kipróbálja, és saját maguk ismerjék meg a bajok okait. Úgy vélem, hogy az alkotmány elfogadásával jobb rendet hozok Franciaország számára, mint az elutasításával..."/7/

Ezt követõen XVI. Lajos levélben kérte az osztrák császárt, hogy tartózkodjon minden további beavatkozástól. Így nemcsak a belsõ béke állhat helyre, de fennmaradhat a béke Franciaország és Európa többi része között is. A lakosság zöme nagy lelkesedéssel fogadta a király döntését az alkotmány elfogadásáról. Az összeesküvõk, elsõsorban a jakobinusok, azonban nem lelkesedtek a kialakult helyzetért. A király azáltal, hogy elfogadta az alkotmányt, keresztülhúzta terveiket. A jakobinusok, mint az illuminátusok követõi, ekkor nekifogtak a monarchia felszámolásának tekintet nélkül arra, hogy az milyen eszközöket igényel. Az 1789-ben megválasztott képviselõk az új alkotmány értelmében elveszítették mandátumukat, és helyükbe újak érkeztek, akiket kizárólag a jakobinusok választottak ki. Ekkor Franciaország népét már csak az agitátorok és jakobinus együttmûködõik képviselték. Mirabeau-nak az a kijelentése, hogy: "Szabadságunk csak akkor lesz biztos, ha hullákra lesz alapozva" megvilágítja az ekkor érvényesülõ közhangulatot. A francia forradalom vezetõi akarva-akaratlanul már a Frankfurtból szétágazó pénzhatalom stratégiai céljait szolgálták. Ekkor jelennek meg a színen a sans culotte-ok. Ezek a lefizetett fiatal bandák napi néhány frank fizetségért légiókba tömörültek. Valamennyien vörös sapkát viseltek, és vasvillával és csákánnyal voltak felfegyverkezve. Naponta elárasztották a Tuileries-k parkjait és szidalmazták a királyi párt, készülve a június 20-ra tervezett támadásra a királyi család ellen. Június 19-én, egy nappal a támadás elõtt, az agitátorok tüzes beszédekkel, ingyen borral és pénzzel próbálták rávenni a járókelõket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Az ily módon összeverbuválódott tömeg elindult a királyi palota ellen. A palotát tizenhat üteg védelmezte, hatszáz rendõr és húsz ágyú. Ha a király nem tiltotta volna meg katonáinak, hogy lõjenek, a csõcselék soha nem lett volna képes a támadásra. Bonaparte Napóleon egy közeli vendéglõbõl tanúja volt az eseményeknek. Ekkor mondotta:

"Micsoda barmok! Hogyan engedhették meg, hogy ez a csõcselék támadjon? Néhány százat le kell lõni közülük, és a többi visszafordul és elszalad, hogy mentse az életét."/8/

A támadás során a király ismét megtiltotta a katonáknak fegyvereik használatát. XVI. Lajosnak bátor magatartásával sikerült a támadók hangulatát megváltoztatnia, és még egyszer megmentenie családjának az életét. Mint már utaltunk rá, a párizsi polgárok többsége nem vett részt a zavargásokban. Számos francia hazafi állította: "Történelmi tény, hogy a forradalom alatt elkövetett bûncselekményeket nem a nép, hanem egy másik l&

http://
Kedvencekbe | Nyomtatóbarát változat | Barátomnak küldöm |
Kedvencekhez kisherceg +
2007-04-29 15:08:35

Kedvencekhez hosszu 3
2007-04-29 14:56:59

Kedvencekhez hosszu 2
2007-04-29 14:41:05

Kedvencekhez hosszu
2007-04-29 14:27:25


Kedvencekhez 15694 - hosszu 3

Kedvencekhez 13590 - hosszu 2

Kedvencekhez 13059 - hosszu

Kedvencekhez 12096 - kisherceg +

Kedvenc hírek
Trls

Mind törlése
developed by Centrumnet Systems