Belépés
<< < < |<
Fõoldal
Hírek
Webáruház
Keresés
Oldalak
Hirdetések
Névjegyek
Regisztráció
Belépés
Kedvencekhez kisherceg +
2007-04-29 15:08:35

Kedvencekhez hosszu 3
2007-04-29 14:56:59

Kedvencekhez hosszu 2
2007-04-29 14:41:05

Kedvencekhez hosszu
2007-04-29 14:27:25

Tesztelni fogunk
Csak egy cucc Vendégkönyv
Blog Cucc
Fórum menüpont
Valaki
Újabb tesztre
Csak szüveg
Keresési teszt

Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg Fordította: Rónay György Léon Werth-nek Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnõttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnõtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnõtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következõ: ez a fölnõtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra. Ha pedig ez a sok mentség nem elegendõ, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnõtt volt. Mert elõbb minden fölnõtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán: Léon Werth-nek, amikor még kisfiú volt. 1. Hatéves koromban egy könyvben, mely az õserdõrõl szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerû képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata. A könyvben ez állt: "Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccanni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza." Akkoriban sokat tûnõdtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom elsõ rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán: Remekmûvemet megmutattam a fölnõtteknek, és megkérdeztem õket, nem félnek-e tõle. - Miért kellene félni egy kalaptól? - válaszolták. Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülrõl is, hogy a fölnõttek megérthessék, mirõl van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni. Ez a 2. számú rajz ilyesforma volt: Most aztán a fölnõttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal. Így mondtam le hatéves koromban nagyszerû festõi pályafutásomról. Kedvemet szegte 1. és 2. számú rajzom kudarca. A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik. Más mesterséget kellett választanom tehát: megtanultam repülõgépet vezetni. Nagyjából az egész világot berepültem. És való igaz, hogy közben nagy hasznát vettem a földrajznak. Elsõ pillantásra meg tudtam különböztetni Kínát Arizonától. Ez pedig fölöttébb hasznos dolog, ha éjszaka eltéved az ember. Így aztán életem folyamán nagyon sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnõttekkel. Közvetlen közelbõl láthattam õket. És nem mondhatnám, hogy ettõl jobb lett róluk a véleményem. Ha olyannal találkoztam, aki kicsit értelmesebbnek látszott, kipróbáltam rajta 1. számú rajzomat, mert azt mindig magamnál tartottam. Meg akartam tudni, valóban megérti-e a dolgokat. De a válasz mindig így hangzott: "Ez egy kalap." Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se õserdõkrõl, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsrõl beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendõkrõl. Az illetõ fölnõtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe. 2. Így éltem magányosan, anélkül, hogy igazában bárkivel is szót érthettem volna, míg egyszer, hat esztendõvel ezelõtt, kényszerleszállást nem kellett végeznem a Szaharában. Valami eltörött a motoromban. És mivel se gépészem nem volt, se utasom, magamnak kellett nekilátnom, hogy zöld ágra vergõdjem valahogyan, és kijavítsam a súlyos hibát. Élet és halál kérdése volt ez számomra. Alig egy hétre való ivóvizem volt. Ott dõltem álomra az elsõ este a homokon, ezermérföldnyire minden lakott helytõl. Elhagyatottabb voltam, mint tutaján a hajótörött az óceán közepén. Elképzelhetõ hát, mennyire meglepõdtem, amikor hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl. Azt mondta: - Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt! - Micsoda? - Rajzolj nekem egy bárányt... Fölugrottam, mintha villám csapott volna le mellettem. Megdörgöltem a szememet, aztán jól kimeresztettem. És egy apró emberkét láttam, egy teljességgel rendkívüli kis emberkét, amint komoly figyelemmel szemlél. Itt a legjobb kép, amit késõbb csinálnom sikerült róla. Csakhogy az én rajzom kétségkívül sokkal kevésbé elragadó, mint amilyen a mintája volt. Igaz, nem az én hibámból. Mert ami festõi pályafutásomat illeti, attól már hatesztendõs koromban elvették a kedvemet a fölnõttek, így aztán nem is tanultam meg rajzolni, kivéve a csukott meg a nyitott óriáskígyókat. Ámulattól kerek szemmel néztem hát a különös tüneményt. Ne feledjük el: ezer mérföldre voltam minden lakott vidéktõl. Emberkémen pedig semmi jele nem volt annak, mintha eltévedt volna, vagy halálosan fáradt, halálosan éhes, halálosan szomjas lenne, esetleg halálosan félne. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy szerencsétlen gyerek, aki eltévedt a sivatagban, ezermérföldnyire minden lakott helytõl. Mikor végre szavamra leltem, azt kérdeztem tõle: - De hát... hogy kerülsz te ide? Erre szelíden, és mintha valami nagyon komoly dolgot kérne, megismételte: - Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt... Ha valami nagyon lenyûgözõen rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék. Akármilyen képtelenségnek találtam, hogy ezer mérföldre minden lakott helytõl és ráadásul halálos veszedelemben: elõvettem a zsebembõl egy darab papirost meg a töltõtollamat. Hanem akkor eszembe jutott, hogy én fõként földrajzot, történelmet, számtant és nyelvtant tanultam, és egy kicsit kedvetlenül közöltem az emberkémmel, hogy nem tudok rajzolni. - Annyi baj legyen - felelte. - Rajzolj nekem egy bárányt. Minthogy bárányt soha életemben nem rajzoltam, papírra vetettem neki a két rajz közül, amire egyáltalán képes voltam, az egyiket: a csukott óriáskígyót. De hogy elképedtem, mikor az emberke azt mondta rá: - Nem! Nem! Nem elefántot akarok óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszedelmes, az elefánt meg olyan behemót nagy. Nálam odahaza minden apró. Nekem bárányka kell. Rajzolj nekem egy bárányt. Hát erre rajzoltam egyet. Figyelmesen szemügyre vette, aztán: - Nem! - mondta. - Ez már nagyon beteg. Csinálj egy másikat nekem. Rajzoltam egy másikat. Kis barátom kedvesen, de elnézõen mosolygott. - Jó, jó... Csakhogy ez nem bárány, hanem kos. Ennek szarva van. Megint újat rajzoltam. Ez se volt jó neki, akárcsak az elõzõk. - Nagyon öreg. Nekem olyan bárány kell, amelyik sokáig él. Erre már kifogytam a türelembõl. Mielõbb neki akartam kezdeni a motorom szétszerelésének; ráfirkáltam hát a papírra a mellékelt rajzot. - Tessék - mondtam. - Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz. Nagy meglepetésemre egyszeriben fölragyogott az arca. - Ez az! Éppen így akartam! Mit gondolsz, sok fû kell ennek a báránynak? - Miért? - Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi... - Biztosan elég lesz neki. Egészen kicsi bárány. A rajz fölé hajolt. - Nem is olyan kicsi... Nézd csak! Elaludt... Így ismerkedtem meg a kis herceggel. 3. Hosszú idõbe tellett, míg megértettem, honnét jött. A kis herceg ugyanis engem elhalmozott kérdésekkel, az enyéimet azonban mintha meg se hallotta volna. Lassanként, véletlenül elejtett szavakból tudtam meg, amit megtudtam. Így mikor elõször látta meg a repülõmet (nem rajzolom le: repülõgépet rajzolni az én számomra túl fogas föladat volna), azt kérdezte: - Hát ez meg mi a szösz? - Ez nem szösz. Ez repül. Repülõgép. Az én repülõgépem. Szinte hetvenkedtem neki azzal, hogy repülök. - Hogyan?! - kiáltott föl. - Az égbõl pottyanttál le? - Igen - feleltem szerényen. - Hát ez furcsa... És fölkacagott, gyöngyözõ kacagással; ez határozottan bosszantott. Megkívánom, hogy komolyan vegyék a szerencsétlenségeimet. - Szóval te is az égbõl jöttél? - tette hozzá. - Melyik bolygóról való vagy? Mintha hirtelen fény világította volna meg rejtélyes jelenlétét. - Eszerint egy másik bolygóról való vagy? - szegeztem neki a kérdést. Nem felelt. Csak a fejét csóválta lassan, és a repülõmet nézte. - Igaz, ezen nem jöhetsz valami messzirõl... És hosszas töprengésbe merült. Aztán elõvette zsebébõl a bárányomat, és kincse szemlélésébe mélyedt. Képzelhetni, hogy izgatott ez az elharapott vallomás a "másik bolygóról". Próbáltam hát többet is megtudni. - Honnét jöttél, emberkém? Hol van az az "odahaza"? Hová akarod magaddal vinni a bárányomat? Tûnõdve hallgatott, aztán azt mondta: - Az a jó ebben a ládában, amit adtál, hogy éjszakára háznak is megfelel neki. - Persze, persze. Ha jó leszel, kötelet is adok, amivel megkötheted. Meg egy karót. Ajánlatom szemlátomást meghökkentette a kis herceget. - Megkötni? Milyen ostoba ötlet! - De ha nem kötöd meg, elkószál, elvész... Kis barátom erre megint fölkacagott. - Elkószál? Hová? - Mit tudom én. Az orra után... A kis herceg elkomolyodott. - Annyi baj legyen. Hiszen nálam odahaza olyan kicsi minden... - És mintha egy kis szomorúság bujkált volna a hangjában, ahogy hozzátette: - Nem valami sokáig mehet az orra után az ember... 4. Így tudtam meg egy másik fontos dolgot: hogy a bolygó, ahonnét jött, alig nagyobb egy háznál. Ezen nem is kellett különösebben csodálkoznom. Hiszen tudtam, hogy a nagy bolygókon kívül, amilyen a Föld, a Jupiter, a Mars, a Vénusz, s aminek mind megvan a maga neve, van még száz és száz más bolygó is, és köztük egyik-másik olyan parányi, hogy távcsövön is csak alig-alig lehet kivenni. Ha egy csillagász fölfedezi valamelyiket, név helyett egyszerûen számot ad neki. Például elkereszteli "a 3251. kisbolygó"-nak. Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: a bolygó, ahonnét a kis herceg jött, a B-612-es kisbolygó. Távcsövön ezt a csillagocskát csak egyetlenegyszer észlelték: 1909-ben egy török csillagász. Fölfedezésérõl akkor nagy elõadást tartott a Nemzetközi Csillagászati Kongresszuson. Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki. Mert ilyenek a fölnõttek. A B-612-es kisbolygó hírnevének nagy szerencséjére azonban egy török diktátor utóbb halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy öltözködjék európai módra. A csillagász 1920-ban megismételte elõadását, ezúttal fölöttébb elegáns öltönyben. És ezúttal egyet is értett vele mindenki. Csak a fölnõttek miatt mesélem el ezeket a részleteket a B-612-es kisbolygóról, és a számát is csak miattuk árultam el; a fölnõttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felõl kérdezõsködnek. Sosem azt kérdezik: "Milyen a hangja?" "Mik a kedves játékai?" "Szokott-e lepkét gyûjteni?" Ehelyett azt tudakolják: "Hány éves?" "Hány testvére van?" "Hány kiló?" "Mennyi jövedelme van a papájának?" És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnõtteknek: "Láttam egy szép házat, rózsaszínû téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok..." - sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: "Láttam egy százezer frankot érõ házat." Erre aztán fölkiáltanak: "Ó, milyen szép!" Ugyanígy, ha azt mondanánk nekik: "Íme a bizonyság arról, hogy a kis herceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyság rá, hogy létezik" - ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert. Ha ellenben azt mondjuk nekik: "A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó" - ez meggyõzi õket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerûen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyerekeknek nagyon elnézõknek kell lenniük a fölnõttek iránt. De mi, akik megértjük az életet, mi bizony fütyülünk a számokra! Ezt a történetet is a legszívesebben úgy kezdtem volna, mint egy tündérmesét. Ilyesformán: "Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis herceg. Ez a kis herceg egy parányi bolygócskán lakott, olyan parányin, hogy a bolygója alig volt nagyobb nála; ezen a bolygón élt, és nagyon szerette volna, ha van egy jó barátja..." Azoknak, akik értik az életet, ez így sokkal igazabbul hangzott volna. Mert semmiképp sem szeretném, ha félvállról vennék a könyvemet. Hiszen úgy elfog a bánat, mikor ezeket az emlékeimet elmesélem. Hat esztendeje már, hogy a barátom búcsút vett tõlem a bárányával. Azért próbálom meg leírni itt, nehogy elfelejtsem. Szomorú dolog elfelejteni a barátunkat. Nem mindenkinek van barátja. S ki tudja, még utóbb belõlem is lehet olyan fölnõttforma ember, akit nem érdekelnek, csak a számok. Többek között ezért vásároltam egy doboz festéket meg egy doboz színes ceruzát. Persze nem könnyû dolog ilyen vén fejjel újra nekifogni a rajzolásnak, mikor egyebet sem próbáltam soha, mint hatesztendõs koromban egy nyitott meg egy csukott óriáskígyót! De igyekezni fogok, hogy a képeim hasonlítsanak, amennyire csak lehet. Hogy sikerül-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. Az egyik rajz megjárja, a másik egyáltalán nem. Elvétem olykor egy kicsit a termet arányait is. Emitt a kis herceg túl nagy. Amott túl kicsi. A ruhája színét sem tudom egészen biztosan. Így aztán csak tapogatódzom, hol így, hol úgy; lesz, ahogyan lesz. Végül bizonyos fontosabb részleteket illetõleg is tévedni fogok. Ezt azonban meg kell bocsátanotok nekem. Barátom sosem magyarázkodott; talán azt hitte, én is olyan vagyok, amilyen õ. Nekem azonban, sajnos, nem volt semmiféle tehetségem hozzá, hogy meglássam ládájuk fáján keresztül a bárányokat. Ki tudja, nem vagyok-e egy kicsit magam is olyan, mint a fölnõttek? Alighanem megöregedtem. 5. Naponta megtudtam valamit a bolygójáról, az útrakelésérõl, az utazásáról. Szép lassacskán, egy-egy elejtett megjegyzés jóvoltából. Így szereztem tudomást harmadnap a majomkenyérfák drámájáról. Ezt is a báránynak köszönhettem, mert a kis herceg, mintha valami súlyos kétsége támadt volna, hirtelen azt kérdezte tõlem: - Igaz, hogy a bárányok cserjéket esznek? - Igaz. - Ó, akkor jól van. Sehogyan sem értettem, miért olyan fontos, hogy a bárányok cserjéket egyenek. A kis herceg azonban hozzátette: - Szóval a majomkenyérfákat is megeszik? Erre megjegyeztem neki, hogy a majomkenyérfák nem cserjék, hanem hatalmas, templomtorony nagyságú fák, és magával vihetne akár egy csordára való elefántot is: egyetlenegy majomkenyérfával sem bírnának el. Az elefántcsorda ötlete megnevettette a kis herceget. - Egymás tetejébe kellene rakni õket... Hanem aztán komolyan azt mondta: - Mielõtt megnõnek, a majomkenyérfák is úgy kezdik, hogy kicsinyek. - Pontosan így van! De miért akarod, hogy a bárányok megegyék a majomkenyérfákat? Azt felelte: "Miért ne?" - mintha valami nyilvánvaló dologról volna szó. Alaposan össze kellett szednem az eszemet, hogy magamtól jussak a probléma nyitjára. Nos, mint minden bolygón, a kis hercegén is voltak jó növények meg rossz növények; tehát voltak jó növényektõl származó jó magvak meg rossz növényektõl származó rossz magvak is. A magvak azonban láthatatlanok. A föld titkos mélyén alusznak, míg csak az egyiknek eszébe nem jut, hogy fölébredjen... Akkor nyújtózik egyet, és elõször csak egy elbûvölõ, ártatlan kis hajtással kezd félénken a nap felé kapaszkodni. Ha rózsa vagy retek hajtása, hagyhatjuk, hadd nõjön kedvére. De ha rossz növényrõl van szó, mihelyt fölismertük, azonnal ki kell tépni. A kis herceg bolygóján pedig félelmetes magvak voltak: majomkenyérfa-magvak. A bolygó egész földjét megfertõzték. A majomkenyérfával meg úgy van, hogy ha az ember késõn kap észbe, soha többé nem bír megszabadulni tõle. Egyszerûen elborítja a bolygót. Átlyuggatja a gyökereivel. Ha aztán a bolygó túl kicsi, a majomkenyérfák meg túl sokan vannak, elõbb-utóbb szétrobbantják. - Fegyelem kérdése - mondta egyszer késõbb a kis herceg. - Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is. Neki kell látnia, s annak rendje és módja szerint ki kell gyomlálnia a majomkenyérfákat, mihelyt meg tudja különböztetni õket a rózsáktól; mert amíg egészen zsengék, nagyon hasonlítanak egymáshoz. Igen unalmas munka, de igen könnyû. És egy szép napon azt ajánlotta, próbáljam mindezt lerajzolni, hogy a hazámbeli gyerekek jól megértsék a dolgot. - Hasznukra lehet - mondta -, ha egyszer utazni fognak. Néha semmi baj sem származik belõle, ha valamilyen munkát késõbbre halasztunk. De mindig végzetes következményekkel jár, ha a majomkenyérfákról van szó. Tudok egy bolygót: lusta gazdája volt, figyelmen kívül hagyott három cserjét... Itt van, ezt a bolygót rajzoltam a kis herceg útmutatásai szerint. Sosem szerettem az erkölcsi intelmek modorában írni; a majomkenyérfák veszedelmét azonban olyan kevéssé ismerik, és azt, aki netán egy kisbolygóra tévedne, akkora kockázat fenyegeti, hogy ezúttal kivételesen legyõzöm a viszolygásomat, és azt mondom: "Gyerekek! Ügyeljetek a majomkenyérfákra!" Azért dolgoztam annyit ezen a rajzon, hogy figyelmeztessem barátaimat egy veszélyre, melyet nem ismernek, noha régtõl fogva ott leselkedik a sarkukban, akárcsak az enyémben. A tanulság, melyet nyújtok, megérte a fáradságot. Lehet, hogy fölteszitek majd a kérdést: "Miért nincs több ilyen nagyszabású rajz a könyvben, amilyen a majomkenyérfáké?" Erre egyszerû a válasz: "Próbálni próbáltam, de nem sikerült. Amikor a majomkenyérfákat rajzoltam, lelkesített az az érzés, hogy sürgõsen kell cselekednem ." 6. Így aztán, hercegecském, apránként megértettem szomorú kis életedet. Sokáig nem volt egyéb szórakozásod, mint a naplementék szelíd szépsége. Ezt az újabb részletet negyednap reggel tudtam meg, amikor azt mondtad: - Nagyon szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk meg egy naplementét... - De ahhoz várni kell... - Várni? Mit? - Hát hogy lemenjen a nap. Elõször meglepetés látszott az arcodon, aztán nevettél egyet magadon. - Folyton azt hiszem, hogy otthon vagyok! - mondtad. Nos: mikor az Egyesült Államokban dél van, Franciaországban köztudomásúlag éppen lemegy a nap. Az embernek elég lenne egyetlen szempillantás alatt Franciaországban teremnie, hogy napnyugtát lásson. Ehhez azonban Franciaország, sajnos, túlságosan messze van. Neked viszont, a parányi bolygódon, egyéb sem kellett, mint pár lépéssel odébb húznod a székedet. S annyiszor láttad a naplementét, ahányszor csak akartad... - Volt egy nap, amikor negyvenháromszor láttam lemenni a napot! Kisvártatva hozzátetted: - Tudod, az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket... - Hát annyira szomorú voltál azon a negyvenháromszoros napon? Erre azonban a kis herceg nem felelt. 7. Az ötödik napon, változatlanul a bárány jóvoltából, föltárult elõttem a kis herceg életének ez a titka is. Hirtelen, minden bevezetés nélkül, mintha elõzõleg sokáig töprengett volna a dolgon, halkan azt kérdezte tõlem: - Ha a bárány cserjéket eszik, megeszi a virágokat is? - A bárány mindent megeszik, ami az útjába akad. - Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van? - Igen. Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van. - Hát akkor mire valók a tüskék? Mit tudtam én! Minden figyelmemmel azon igyekeztem, hogy a motorom egyik beszorult csavarját kilazítsam. Tele voltam aggodalommal: gépem hibája egyre súlyosabbnak látszott, ivóvizem meg folyton fogyott, úgyhogy a legrosszabbtól kellett tartanom. - Mire valók a tüskék? Ha egyszer egy kérdést föltett, a kis herceg soha nem tágított tõle többé. Én meg, mert nagyon bosszantott az a csavar, csak úgy vaktában válaszoltam: - A tövisek nem valók semmire. A tövis puszta gonoszság a virág részérõl. - Ó! - De némi hallgatás után, már-már ingerülten vetette oda: - Nem hiszem! A virágok gyöngék. Gyanútlanok. Úgy védekeznek ahogy tudnak. Félelmetesnek képzelik magukat a tüskéikkel. Nem feleltem. Éppen azt gondoltam magamban: "Ha ez a csavar semmiképp sem mozdul, ráverek a kalapáccsal, úgy ugratom ki a helyébõl." De a kis herceg újra megzavarta töprengésemet. - És te, mondd, te is azt hiszed... - Nem! Nem! Nem hiszek semmit. Csak úgy mondtam. Én komoly dolgokkal foglalkozom. Elképedve nézett rám. - Komoly dolgokkal? Látta, ahogy kezemben a kalapáccsal, olajtól fekete ujjakkal görnyedek valami fölé, amit szerfölött rondának talált. - Úgy beszélsz, mint a fölnõttek. Erre elszégyelltem magam. Õ azonban könyörtelenül hozzátette: - Mindent összezavarsz... Mindent összekeversz... Szemlátomást nagyon haragudott. Megrázta aranyhaját a szélben. - Tudok egy bolygót, egy vörös képû uraság lakik rajta. Az soha egyetlen virágot meg nem szagolt életében. Soha egyetlen csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha nem csinált egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta, amit te mondtál az imént: "Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!", és csak úgy dagadt a kevélységtõl. Hát ember ez? Dehogy ember! Gomba! - Micsoda! - Gomba! A kis herceg most egészen sápadt volt az indulattól. - Millió és millió éve, hogy a virágok tüskéket gyártanak. Millió és millió éve, hogy a bárányok mégis megeszik a virágokat. Hát akkor miért ne volna komoly dolog, ha meg akarjuk érteni, mi végre a sok fáradozás, amivel olyan tüskéket csinálnak maguknak, amelyek soha semmire sem jók? A bárányok és a virágok háborúja talán nem fontos? Nem komolyabb és nem fontosabb, mint annak a kövér, vörös úrnak a számadásai? És ha én tudok egy virágot, egy egyetlen virágot az egész világon, olyat, amilyen sehol másutt nem létezik, egyedül csak az én bolygómon, aztán egy bárányka egy csapásra megsemmisítheti, csak úgy, anélkül, hogy akár csak sejtené is, hogy mit mûvel: ez talán nem fontos? Elpirult, folytatta: - Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. "Ott van valahol az én virágom" - gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az õ számára olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék. És ez talán nem fontos? Többet nem bírt mondani. Váratlanul kitört belõle a zokogás. Közben már leszállt az éjszaka. Letettem a szerszámaimat. Bántam is én a kalapácsomat, a csavart, a szomjúságot és a halált! Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön volt egy kis herceg, akit meg kellett vigasztalni! A karomba vettem, ringatni kezdtem. - Ne félj - mondtam neki -, semmi veszedelem nem fenyegeti a virágot, amit szeretsz... Szájkosarat rajzolok a bárányodnak... A virágodnak meg rajzolok majd vértet... És... - Már nem is tudtam, mint mondjak neki. Nagyon ügyetlennek éreztem magam. Nem tudtam, hogyan férkõzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele... Olyan titokzatos világ a könnyek országa. 8. Rövidesen jobban is megismerhettem ezt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerû virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit. Reggel megjelentek a fûben, estére elhervadtak. De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e? A vesszõcske növekedése azonban abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez. A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belõle; a virág azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában. Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyûrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt! Így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre megjelent. Ásított egyet, és azt mondta, õ, aki olyan aggályos pontossággal dolgozott: - Ó, még szinte föl sem ébredtem... Elnézést kérek... Még meg se fésülködtem... A kis herceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását: - Milyen szép vagy! - Ugye? - felelte kedvesen a virág. - És épp egyszerre születtem a nappal... A kis herceg ebbõl könnyen kitalálta, hogy a virág nem valami szerény; viszont olyan megható volt! - Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje - tette hozzá a virág kisvártatva. - Volnál szíves gondoskodni rólam? A kis herceg pedig, mélységes zavarban, sietve kerített egy öntözõkannát, és kiszolgálta a virágot. Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte az ijedõs hiúságával. Egy napon például, mikor a négy tövisérõl beszélt, azt mondta a kis hercegnek: - Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal! - Az én bolygómon nincsenek tigrisek - jegyezte meg erre a kis herceg. - A tigrisek különben sem esznek füvet. - Én nem vagyok fû - felelte szelíden a virág. - Bocsáss meg... - Különben sem félek a tigrisektõl. A huzattól viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód? "Irtózni a huzattól - gondolta a kis herceg - elég kockázatos kilátás egy növénynek. - Furcsa egy virág ez..." - Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem... De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött: más világokról nem tudhatott semmit. Szégyenében, hogy ilyen együgyû füllentésen kapatta rajta magát, kettõt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni a kis hercegnek. - A szélfogó? - Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni hozzám... Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja csak a lelkiismeret a kis herceget. Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, elõbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát. - Nem lett volna szabad meghallgatnom - vallotta meg egy napon. - A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell õket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta... Aztán: - Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteibõl kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna! 9. Szökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását használta föl. Indulása reggelén szépen rendbe tette a bolygóját. Gondosan kipucolta a mûködõ vulkánjait. Két ilyen mûködõ vulkánja volt szerencsére: kényelmesen megfõzhette rajtuk a reggelijét. Volt egy kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: "Sosem lehet tudni!", kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják õket, szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok, mint a mi kéménytüzeink. Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak annyi bajt. A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt. - Isten veled - mondta a virágnak. A virág azonban nem felelt. - Isten veled - ismételte. A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna. - Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni. A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást. Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét. - Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni... Hagyd békén azt a burát. Nem kell. - De a szél... - Egyáltalán nem vagyok olyan náthás... Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hûs levegõje. - De az állatok... - Két-három hernyót el kell tûrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim. És ártatlanul megmutatta a négy tövisét. - Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá. - Idegesítõ... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj. Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt. 10. Ez a 325-ös, 326-os, 327-es, 328-as, 329-es és 330-as kisbolygók vidéke volt; a kis herceg tehát azzal kezdte, hogy sorra látogatta õket, foglalkozást keresni meg mûvelõdni is. Az elsõn egy király lakott. A király, bíborban és hermelinben, egy nagyon egyszerû, de méltóságteljes trónuson ült. - Hohó! Itt egy alattvaló! - kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget. "Hogyan ismerhet meg - gondolta magában a kis herceg -, ha még soha életében nem látott?" Nem tudta, hogy a királyok szemében a világ fölöttébb egyszerû: minden ember alattvaló. - Gyere közelebb, hogy jobban szemügyre vehesselek - mondta a király, és nagyon büszke volt rá, hogy végre valaki fölött királykodhatik. A kis herceg körülnézett, hová ülhetne le, de a bolygót mindenestül beborította a pompás hermelin palást. Állva maradt hát, és mert fáradt volt, ásított egyet. - Az etikett megtiltja, hogy a király jelenlétében ásítsanak - mondta az uralkodó. - Megtiltom. - Nem bírom megállni ásítás nélkül - felelte a kis herceg zavartan. - Nagy utat tettem meg, és nem aludtam... - Akkor megparancsolom, hogy ásíts - mondta a király. - Hosszú esztendõk óta senkit sem láttam ásítani. Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. Tessék, ásíts még egyet! Parancsolom. - Csakhogy ettõl lámpalázas lettem. Nem megy... - felelte a kis herceg, és elpirult. - Hm... hm... - tûnõdött a király. - Hát akkor... megparancsolom, hogy hol ásíts, hol meg... Dünnyögött valamit, szemlátomást feszengve. Mert a király föltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy tiszteljék a királyi tekintélyét. Semmiféle engedetlenséget nem tûrt: abszolút uralkodó volt. De mivel ugyanakkor jóságos is volt, értelmes parancsokat osztogatott. "Ha egy generálisnak megparancsolnám - mondogatta -, hogy változzék tengeri madárrá, és a generális nem engedelmeskednék: ebben nem õ lenne a hibás. Én lennék a hibás miatta." - Leülhetek? - kérdezte a kis herceg félénken. - Parancsolom, hogy ülj le - felelte a király, és méltóságteljesen odébb húzta egy kicsit a hermelin palástja szegélyét. A kis herceg elcsodálkozott: a bolygó egészen parányi volt. Vajon min uralkodik akkor a király? - Fölség - mondta -, engedelmet kérek, de kérdeznék fölségedtõl valamit... - Parancsolom, hogy kérdezz tõlem valamit - mondta sietve a király. - Fölséged... min uralkodik? - Mindenen - válaszolta mérhetetlen egyszerûséggel a király. - Mindenen? A király futó kis mozdulattal végigmutatott a bolygóján meg a többi bolygón meg a csillagokon. - Ezen mind? - kérdezte a kis herceg. - Ezen mind - felelte a király. Mert nemcsak abszolút uralkodó volt, hanem egyetemes is. - És a csillagok engedelmeskednek fölségednek? - Természetesen - mondta a király. - Azon nyomban. Semmi fegyelmezetlenséget nem tûrök. A kis herceg elámult ekkora nagy hatalmon. Ha neki ilyen hatalma lenne, napjában nem negyvennégy naplementét láthatna, hanem hetvenkettõt, sõt százat vagy akár kétszázat is, és még csak odébb se kellene húznia a székét! S mivel egy kicsit szomorú volt, mert eszébe jutott az elhagyott bolygócskája, olyannyira nekibátorodott, hogy egy kegyet merészelt kérni a királytól: - Úgy szeretnék naplementét látni... Örvendeztessen meg fölséged. Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le... - Ha egy generálisnak azt parancsolnám, szálljon virágról virágra, mint egy lepke, vagy írjon egy tragédiát, vagy változzék tengeri madárrá, és a generális nem hajtaná végre a parancsot, ki lenne a hibás emiatt: õ vagy én? - Fölséged! - jelentette ki a kis herceg nagy határozottsággal. - Látod. Mindenkitõl azt kell követelni, amit az illetõ megtehet. A tekintély legelsõ alapja az értelem - mondta a király. - Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerûek a parancsaim. - Akkor mi lesz a naplementémmel? - firtatta a kis herceg, mert ha már föltett egy kérdést, többé nem tágított tõle. - Meg fogod kapni a naplementédet. Követelem. De kormányzói bölcsességemben megvárom, hogy kedvezõek legyenek hozzá a körülmények. - És az mikor lesz? - tudakolta a kis herceg. - Hm... hm... - felelte a király, és böngészni kezdett egy testes naptárban. - Hm... hm... mikor lesz... mikor lesz... ma este, hét óra negyven perc körül. És majd meglátod, milyen híven engedelmeskednek nekem. A kis herceg ásított. Sajnálta, hogy oda a napnyugtája. Ráadásul egy kicsit unatkozott is már. - Nincs itt semmi dolgom többet - mondta a királynak. - Megyek tovább. - Ne menj! - mondta a király, hiszen olyan büszke volt rá, hogy végre akadt egy alattvalója. - Ne menj el, megteszlek miniszternek. - Milyen miniszternek? - Hát... igazságügyinek! - De ha nincs, akinek igazságot szolgáltassak! - Sosem lehet tudni - felelte a király. - Még nem jártam be a királyságomat. Öreg vagyok, hintóra nincs helyem, a gyaloglás meg fáraszt. - Ó, hiszen már láttam! - mondta a kis herceg, és elõrehajolt, hogy egy pillantást vessen a bolygó túlsó felére. - Ott sincs senki. - Hát akkor ítélkezzél saját magadon - mondta a király. - Ez a legnehezebb. Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy. - De ítélkezni mindenütt ítélkezhetem magam fölött - jegyezte meg a kis herceg. - Ahhoz nem kell itt laknom. - Hm... hm... - mondta a király. - Azt hiszem, van itt valahol a bolygómon egy vén patkány. Éjszaka hallom a motozását. Hát ítélkezzél e fölött a vén patkány fölött. Idõrõl idõre halálra ítéled; élete így a te igazságszolgáltatásodtól függ majd. Aztán minden egyes alkalommal megkegyelmezel neki, takarékosságból, mivel csak egy van belõle. - Nem szeretem a halálos ítéleteket - mondta a kis herceg -, és minden bizonnyal elmegyek. - Ne! - mondta a király. A kis herceg azonban nekifogott az elõkészületeknek, majd, mivel nem akart fájdalmat okozni az öreg uralkodónak, így szólt: - Ha fölségednek az a kívánsága, hogy pontosan engedelmeskedjenek a parancsainak, nekem is adhatna egy ésszerû parancsot. Megparancsolhatná például, hogy egy percen belül keljek útra. A körülmények, úgy látom, kedvezõek... A király nem felelt. A kis herceg elõször tétovázott, aztán egy sóhajtással mégis útra kelt. - Kinevezlek nagykövetemnek! - kiáltott utána sietve a király. Arcáról csak úgy sugárzott a tekintély. "Hát bizony furcsák a fölnõttek" - gondolta útközben a kis herceg. 11. A második bolygón lakott a hiú. - Lám, lám! - kiáltotta már messzirõl, amikor megpillantotta a kis herceget. - Meglátogat egy csodálóm! Mert aki hiú, annak az összes többi ember olybá tûnik, mint a csodálója. - Jó napot! - mondta a kis herceg. - Fura kalapja van uraságodnak. - Arra való, hogy megemeljem - felelte a hiú. - Hogy viszonozzam vele az ünneplést. De sajnos, soha nem jár erre senki. - Úgy? - kérdezte a kis herceg, és egy szót sem értett az egészbõl. - Csapd össze a tenyeredet - javasolta neki a hiú. A kis herceg összeütötte a két tenyerét. A hiú szerényen megemelte a kalapját. "Itt már mulatságosabb, mint az imént a királynál volt" - gondolta a kis herceg, és újra összeverte a tenyerét. A hiú meg újra megemelte a kalapját. Így ment ez öt percig; akkor a kis herceg elunta az egyhangú játékot. - Hát ahhoz mit kell csinálni, hogy a kalap leessék? - kérdezte. A hiú ezt egyszerûen elengedte a füle mellett. Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást. - Valóban nagyon csodálsz engem? - kérdezte a kis hercegtõl. - Mit jelent az, hogy csodálni? - Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetõrõl, hogy széles e bolygón õ a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb. - De hiszen te egyedül vagy a bolygódon! - Azért mégiscsak tedd meg! Azért mégiscsak csodálj! - Csodállak - mondta a kis herceg, és egy parányit megvonta a vállát. - Csak azt nem értem, mire jó az neked! És sietve odébbállt. "Szó, ami szó - gondolta útközben -, a fölnõttek nagyon-nagyon furcsák." 12. A következõ bolygón egy iszákos lakott. Ez a látogatás nagyon rövid ideig tartott, de nagyon elszomorította a kis herceget. Ott találta az iszákost egy sor üres meg egy sor teli palack elõtt. - Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte tõle. - Iszom - felelte gyászos képpel az iszákos. - Miért iszol? - kérdezte a kis herceg. - Hogy felejtsek - felelte az iszákos. - Mit? - tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta. - Azt, hogy szégyellem magam - felelte az iszákos és lehajtotta a fejét. A kis herceg szeretett volna segíteni rajta. - Miért szégyelled magad? - kérdezte. - Mert iszom - vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt. A kis herceg meghökkenve szedelõzködött. "Bizony, bizony - gondolta út közben -, a fölnõttek rettentõen furcsák." 13. A negyedik bolygó az üzletemberé volt. Ennek annyi dolga volt, hogy még csak föl se nézett, amikor a kis herceg megérkezett. - Jó napot! - mondta a kis herceg. - Uraságodnak kialudt a cigarettája. - Három meg kettõ, az öt. Öt meg hét, az tizenkettõ. Tizenkettõ meg három, az tizenöt. Jó napot! Tizenöt meg hét, az huszonkettõ. Huszonkettõ meg hat, az huszonnyolc. Nem érek rá újra rágyújtani. Huszonhat meg öt, az harmincegy. Hopp! Tehát összesen ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy. - Ötszázmillió micsoda? - Mi az? Még mindig itt vagy? Ötszázmillió izé... már nem is tudom... Annyi dolgom van! Én komoly ember vagyok, én nem fecsérlem léhaságokra az idõmet! Kettõ meg öt, az hét... - Ötszázmillió micsoda? - ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést föltett, nem tágított tõle többé. Az üzletember fölkapta a fejét. - Ötvennégy éve lakom ezen a bolygón, de eddig még csak háromszor zavartak. Elõször huszonkét éve egy cserebogár; isten tudja, honnét pottyant ide. Iszonyatos zajt csapott, úgyhogy négy hibát is ejtettem a számadásomban. Másodszor tizenegy esztendeje köszvényrohamot kaptam. Keveset mozgok, nincs idõm lófrálni; én komoly ember vagyok. Harmadszor pedig: most! Szóval azt mondtam, hogy ötszázegymillió... - Micsoda? Az üzletember látta: semmi reménye rá, hogy békén hagyják. - Olyan kis apróság, amit az égen látni olykor. - Légy? - Dehogy! Olyan kis csillogó. - Méhek? - Dehogy! Azok az aranyos kis izék, amin a semmittevõk ábrándozni szoktak. Én azonban komoly ember vagyok! Nekem nincs idõm semmiféle ábrándozásra. - Ahá! Csillagok. - Az, az. Csillagok. - És mit csinálsz azzal az ötszázmillió csillaggal? - Ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy. Komoly ember vagyok, szeretem a pontosságot. - Mit csinálsz ezekkel a csillagokkal? - Hogy mit csinálok velük? - Igen. - Semmit. Birtoklom õket. - Birtoklod a csillagokat? - Igen. - Találkoztam egy királlyal, aki... - A királyok nem birtokolnak. A királyok "uralkodnak" valamin. Ez más. - És mire jó neked, hogy birtoklod a csillagokat? - Arra, hogy gazdag legyek. - És mire jó a gazdagságod? - Más csillagokat is megvenni, ha történetesen talál valaki. "Ez körülbelül olyasformán okoskodik, mint a részegesem" - gondolta a kis herceg; de azért tovább faggatta: - Hogyan lehet birtokolni a csillagokat? - Kinek a tulajdona? - vágott vissza zsémbesen az üzletember. - Nem tudom. Senkinek. - Akkor az enyéim, mert nekem jutott eszembe elõször a birtoklásuk. - És ennyi elég is? - Természetesen. Ha gyémántot lelsz, amelyik senkié: akkor a tiéd. Ha szigetre bukkansz, amelyik senkié: akkor a tiéd. Ha kitalálsz valamit, ami még senki másnak nem jutott az eszébe: szabadalmaztatod, és a tiéd. Én pedig a csillagokat birtoklom, mert elõttem soha senki nem gondolt rá, hogy birtokolja õket. - Hát ez igaz - mondta a kis herceg. - És mit csinálsz velük? - Kezelem õket. Megszámolom, aztán újraszámolom - felelte az üzletember. - Nehéz dolog. De én komoly ember vagyok. A kis herceg azonban még ezzel sem érte be. - Nekem, ha van egy selyemsálam, a nyakam köré tekerhetem, és magammal vihetem. Vagy ha van egy virágom, leszedhetem, és szintén magammal vihetem. De te nem szedheted le a csillagaidat! - Azt nem. De bankba tehetem õket. - Az meg mit jelent? - Azt jelenti, hogy fölírom egy darabka papirosra a csillagaim számát; aztán ezt a papírdarabkát bezárom egy fiókba. - Ennyi az egész? - Mi kell több? "Érdekes - gondolta a kis herceg. - Sõt költõi. Csak éppen komolynak nem valami komoly." A kis hercegnek ugyanis egészen más fogalmai voltak a komoly dolgokról, mint a fölnõtteknek. - Nekem - mondta - van egy virágom, azt naponta megöntözöm. Van három vulkánom, azokat hetente kipucolom; mert azt is kipucolom, amelyik kialudt. Sosem lehet tudni. A vulkánjaimnak is meg a virágomnak is hasznukra válik, hogy birtoklom õket. Te azonban nem vagy hasznukra a csillagoknak. Az üzletember eltátotta a száját, de felelni egy mukkot sem tudott, a kis herceg pedig szedte a sátorfáját, és ment tovább. "Szó, ami szó: ezek a fölnõttek fölöttébb furcsák" - gondolta útközben. 14. Az ötödik bolygó nagyon érdekes bolygó volt. Ez volt valamennyi közt a legkisebb. Éppen csak akkorka, hogy egy lámpa meg egy lámpagyújtogató elfért rajta. A kis herceg el sem tudta képzelni, mi értelme lehet valahol az égbolton egy bolygón - amelyiken se ház nincs, se emberek nem laknak - egy lámpának meg egy lámpagyújtogatónak. Mégis azt gondolta magában: "Lehet, hogy ez az ember itt: merõ képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú, az üzletember meg az iszákos. Az õ munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot. Ha eloltja a lámpáját: elaltatja vele a virágot vagy a csillagot. Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is." Amikor a bolygó közelébe ért, tisztelettel köszöntötte a lámpagyújtogatót: - Jó napot kívánok! Miért oltottad el a lámpádat? - Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. - Jó napot! - Mi a parancs? - Hogy oltsam el a lámpámat. Jó estét! Azzal meggyújtotta a lámpát. - De hát akkor miért gyújtottad meg újra? - Mert ez a parancs - felelte a lámpagyújtogató. - Nem értem - jegyezte meg a kis herceg. - Nincs is mit érteni rajta - mondta a lámpagyújtogató. - A parancs: parancs. Jó napot! És eloltotta a lámpát. Aztán egy piros kockás zsebkendõvel törölgetni kezdte a homlokát. - Szörnyû mesterség ez! Valaha régen nagyon értelmes volt. Este meggyújtottam, reggel eloltottam a lámpát. Aztán reggeltõl estig pihenhettem, és estétõl reggelig alhattam. - Azóta megváltozott a parancs? - A parancs nem változott - mondta a lámpagyújtogató. - Éppen ez a baj! A bolygó évrõl évre gyorsabban forgott, a parancs viszont maradt a régi. - És? - kérdezte a kis herceg. - És most, hogy percenként fordul egyet a tengelye körül, nincs egy másodpercnyi nyugalmam! Percenként oltok meg gyújtok. - Mulatságos! - mondta a kis herceg. - Egy nap egy percig tart nálad. - Egyáltalán nem mulatságos - mondta a lámpagyújtogató. - Tudod, mióta beszélgetünk itt egymással? Egy hónapja! - Egy hónapja? - Úgy bizony. Harminc perce. Az harminc nap! Jó estét! És meggyújtotta megint a lámpáját. A kis herceg meg csak nézte, és megszerette ezt a lámpagyújtogatót, aki olyan híven ragaszkodik a parancshoz. Eszébe jutott, hogyan kereste annak idején a napnyugtákat, hogyan húzta odébb a székét. Szeretett volna segíteni a barátján. - Figyelj csak ide... Tudok egy módot rá, hogy pihenhess, amikor csak akarsz. - Vagyis mindig - jegyezte meg a lámpagyújtogató. Mert lehet valaki egyszerre hûséges is meg lusta is. - A te bolygód - folytatta a kis herceg - olyan kicsi, hogy három lépéssel körüljárhatod. Ahhoz, hogy állandóan a napvilágon maradj, egyebet sem kell tenned, mint elég lassan járnod. Így aztán, ha pihenni akarsz, elkezdesz járni... és a nappal addig fog tartani, ameddig kívánod. - Ezzel nem sokra megyek - felelte a lámpagyújtogató. - Világéletemben egyet szerettem: aludni. - Öreg hiba - mondta a kis herceg. - Öreg hiba - mondta a lámpagyújtogató. - Jó napot! És eloltotta a lámpáját. "Ezt - gondolta a kis herceg, ahogy továbbment -, ezt a többiek mind megvetnék: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Pedig szerintem õ az egyetlen, aki nem nevetséges. Talán mert mással törõdik, nem saját magával." És sajnálkozva sóhajtott egyet. "Õ az egyetlen - folytatta gondolatait -, akivel meg tudnék barátkozni. Csakhogy igazán túl kicsi a bolygója. Nem férnek el rajta ketten..." Magának sem merte bevallani, hogy legkivált a napi ezernégyszáznegyven napnyugtájáért sajnálja ezt az áldott bolygót. 15. A hatodik bolygó tízszerte nagyobb volt. Egy öregúr lakott rajta, és óriási könyveket írt. - Hohó! Itt egy kutató! - kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget. A kis herceg leült az íróasztal szélére. Egy kicsit lihegett. Annyit utazott már! - Honnét jössz? - kérdezte tõle az öregúr. - Mi ez a nagy könyv? - kérdezte a kis herceg. - Mit csinál itt uraságod? - Geográfus vagyok - felelte az öregúr. - Mi az, hogy geográfus? - Tudós, aki tudja, hol vannak a tengerek, folyamok, városok, hegyek és sivatagok. - Ó, ez nagyon érdekes - mondta a kis herceg. - Végre egy igazi mesterség! Körülpillantott a geográfus bolygóján. Ilyen fölséges bolygót még sosem látott. - Hát ez nagyon szép - mondta. - Óceánok is vannak rajta? - Azt én nem tudhatom - felelte a geográfus. - Ó! - mondta a kis herceg csalódottan. - És hegységek? - Azt én nem tudhatom - ismételte a geográfus. - És városok és folyamok és sivatagok? - Azt szintén nem tudhatom - felelte a geográfus. - De ha egyszer geográfus! - Az igaz - felelte a földrajztudós -, viszont nem vagyok kutató. Kutatóim, sajnos, egyáltalán nincsenek. Hogy jönne egy földrajztudós ahhoz, hogy elinduljon, és számba vegye a városokat és folyamokat, hegységeket és tengereket, óceánokat és sivatagokat? A geográfus sokkal fontosabb ember annál, semhogy ide-oda kószáljon a világban. Ül a dolgozószobájában, és fogadja a kutatókat. Kikérdezi õket, és lejegyzi emlékeiket. Aztán ha valamelyiknek az emlékeit érdekesnek találja, vizsgálatot indíttat az illetõ kutató erkölcsi megbízhatóságát illetõleg. - Hát azt meg miért? - Azért, mert ha egy kutató hazudnék, annak végzetes következményei lennének a földrajzkönyvekben. Valamint annak is, ha egy kutató többet innék a kelleténél. - Miért? - érdeklõdött tovább a kis herceg. - Mert aki részeg, az duplán lát. Így a földrajztudós két hegyet tüntetne föl ott, ahol a valóságban csak egy van. - Ismerek valakit - mondta a kis herceg -, akibõl nagyon rossz kutató lenne. - Lehet. Nos, ha a kutató erkölcsisége kifogástalannak bizonyul, következik fölfedezésének a megvizsgálása. - Elmennek megnézni? - Nem, nem. Az túl bonyodalmas lenne. Hanem fölszólítják a kutatót, hogy szolgáltasson bizonyítékokat. Ha például egy nagy hegy fölfedezésérõl van szó, megkívánják tõle, hogy mutatóba szép, nagy köveket hozzon belõle. Hirtelen izgalom vett erõt a geográfuson. - De te, te nagyon messzirõl jöttél! Te kutató vagy! Írd le nekem a bolygódat! Azzal fölütötte lajstromkönyvét, és hegyezni kezdte a ceruzáját. A kutatók elbeszéléseit ugyanis elõször ceruzával jegyzik le. Megvárják, míg bizonyítékokat szolgáltat, és csak akkor következik a tintával való lejegyzés. - Nos? - kérdezte a tudós. - Ó! - mondta a kis herceg. - Az én bolygóm egészen apró, nincs rajta semmi különös. Van három vulkánom; kettõ mûködik, egy kialudt. Bár sosem lehet tudni. - Sosem lehet tudni - mondta a geográfus. - Egy virágom is van. - A virágokat nem jegyezzük föl - mondta a geográfus. - Miért nem? Hiszen az a legszebb rajta! - Mert a virágok múlékonyak. - Mit jelent az, hogy "múlékony"? - A földrajzkönyvek - mondta a földrajztudós - a világ legértékesebb könyvei. Nem avulnak el soha. Fölöttébb ritkán fordul elõ, hogy egy hegy megváltoztassa a helyét. Fölöttébb ritka dolog az is, hogy egy óceánnak kiapadjon a vize. Mi csak örök dolgokat írunk le. - De a kialudt vulkán egyszer csak mûködni kezdhet - szólt közbe a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "múlékony"? - Számunkra teljességgel mindegy, hogy egy vulkán kialudt-e, vagy mûködik - felelte a geográfus. - Nekünk csak a hegy számít. Az pedig nem változik. - De mit jelent az, hogy "múlékony"? - makacskodott a kis herceg, mert ha egyszer föltett egy kérdést, nem tágított tõle soha többet. - Azt jelenti, hogy elõbb-utóbb megsemmisül. - Az én virágom elõbb-utóbb megsemmisül? - Úgy bizony. "Múlékony a virágom - gondolta a kis herceg -, s mindössze négy tüskéje van, hogy a világtól védekezzék! És én magára hagytam otthon!" Most érzett elõször valami lelkifurdalás-félét. De nyomban összeszedte magát. - Mit tanácsol uraságod? - kérdezte. - Milyen bolygót látogassak meg! - A Földet - felelte a földrajztudós. - Jó híre van... A kis herceg útra kelt, de közben egyre a virágjára gondolt. 16. A hetedik bolygó tehát a Föld volt. Ez a Föld nem akármilyen bolygó ám! Van rajta száztizenegy király (beleszámítva természetesen a néger királyokat is), hétezer geográfus, kilencszázezer üzletember, hét és fél millió részeges, háromszáztizenegymillió hiú, vagyis körülbelül kétmilliárd fölnõtt. Hogy valami fogalmunk legyen a Föld nagyságáról, gondoljuk meg, hogy az elektromosság fölfedezése elõtt a hat kontinensen egész hadseregnyi lámpagyújtogatót kellett alkalmazni, szám szerint négyszázhetvenkétezer-ötszáztizenegyet. Kissé távolabbról nézve mindez pompás látványt nyújtott. A hadmozdulatok éppolyan szabályozottan folytak, mint egy balett mozgása egy opera színpadán. Kezdték az új-zélandi és az ausztráliai lámpagyújtogatók. Meggyújtották a lampionjaikat, aztán aludni mentek. Utána beléptek a táncba a kínai meg a szibériai lámpagyújtogatók; majd õk is eltûntek a kulisszák mögött. Most került sor az oroszországi és indiai lámpagyújtogatókra. Utánuk az európaiakra és az afrikaiakra. Aztán a dél-amerikaiakra. Aztán az észak-amerikaiakra. És sosem vétették el színre lépésük rendjét. Nagyszerû volt! Mindössze két lámpagyújtogató élt henyén és nemtörõdöm módra: az Északi-sark egyetlen lámpájának gyújtogatója, valamint kartársa, a Déli-sark egyetlen lámpájáé. Õk évente csupán kétszer dolgoztak. 17. Ha az ember mindenáron szellemes akar lenni, megesik, hogy egy kicsit elveti a sulykot. Én sem voltam egészen szavahihetõ, amikor a lámpagyújtogatókról beszéltem. Így aztán félõ, hogy hamis fogalmat adok bolygónkról azoknak, akik nem ismerik. Az emberek ugyanis igen-igen kevéske helyet foglalnak el a Földön. Ha a Föld kétmilliárd lakosa kissé szorosabban egymás mellé állna, olyasformán, mint például egy futballmeccsen, könnyen elférne egy húszezer négyzetméternyi téren. Az egész emberiséget össze lehetne zsúfolni a Csendes-óceán legparányibb kis szigetére. A fölnõttek ezt persze nem hinnék el. Õk igen nagy helyet tulajdonítanak maguknak. Azt képzelik magukról, hogy tekintélyesek, akár a majomkenyérfák. Föl lehet szólítani õket: tessék, számoljanak. Ez tetszeni fog nekik, mert imádják a számokat. De ne vesztegessétek az idõtöket ilyen föladatra. Fölösleges. Inkább higgyetek nekem. A kis herceg tehát, amint földet ért, alaposan meglepõdött, hogy egy teremtett lelket sem lát. Már-már attól félt, elvétette a bolygót, amikor a homokban megmozdult elõtte egy holdszínû gyûrû. - Jó éjszakát! - mondta a kis herceg, csak úgy találomra. - Jó éjszakát! - felelte a kígyó. - Melyik bolygóra estem? - kérdezte a kis herceg. - A Földre, Afrikában - felelte a kígyó. - Ó... Hát senki sincs a Földön? - Ez itt a sivatag. A sivatagban nincs senki. De a Föld nagy - mondta a kígyó. A kis herceg leült egy kõre, és szemét az égre emelte. - Nem tudom - mondta -, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét. Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk... De milyen messze van! - Szép csillag - mondta a kígyó. - Mit keresel itt? - Nézeteltérésem támadt egy virággal - mondta a kis herceg. - Hajaj! - mondta a kígyó. És sokáig hallgattak. - Hol vannak az emberek? - kérdezte késõbb a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember. - Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó. A kis herceg hosszasan szemügyre vette. - Furcsa jószág vagy, vékony, mint az ujjam... - De bármilyen király ujjánál hatalmasabb - mondta a kígyó. A kis herceg elmosolyodott. - Nem mondhatnám, hogy nagyon hatalmas vagy, hiszen még lábad sincs... utazni se tudsz. - De nincs az a hajó, amelyik messzebbre bírna vinni, mint én - mondta a kígyó. Azzal, mint egy aranypánt, a kis herceg bokájára tekeredett. - Akit én megérintek, azt visszaadom a földnek, ahonnét származik - mondta. - Te azonban tiszta vagy, és egy csillagról jöttél. A kis herceg nem felelt. - Olyan gyönge vagy ezen a gránit Földön, hogy megesik rajtad a szívem. Ha egy szép napon majd nagyon visszavágyol a bolygódra, segíthetek rajtad. Mert én... - Ó! - mondta a kis herceg. - Értem, nagyon is értem. De miért beszélsz mindig rejtélyekben? - Valamennyit megfejtem - mondta a kígyó. És hallgattak utána tovább. 18. A kis herceg nekivágott a sivatagnak, de nem találkozott, csak egy virággal. Egy háromszirmú, semmi kis virággal. - Jó napot! - mondta a kis herceg. - Jó napot! - mondta a virág. - Hol vannak az emberek? - kérdezte udvariasan a kis herceg. A virág látott egyszer egy bandukoló karavánt. - Az emberek? Van belõlük, azt hiszem, hat vagy hét. Évekkel ezelõtt láttam õket. De sosem lehet tudni, hol-merre vannak. Viszi, sodorja õket a szél. Nagy baj nekik, hogy nincs gyökerük. - Viszontlátásra - mondta a kis herceg. - Viszontlátásra - mondta a virág. 19. A kis herceg fölkapaszkodott egy hegyre. Életében nem látott még más hegyet, mint a három vulkánját, de azok éppen csak a térdéig értek. A kialudt vulkánját zsámolynak használta. "Egy ekkora hegyrõl - gondolta - egyetlen szempillantással látni fogom az egész bolygót meg az összes embert." De nem látott egyebet, mint tûhegyes sziklacsúcsokat. - Jó napot! - mondta találomra. - Jó napot!... Jó napot!... Jó napot!... - válaszolta a visszhang. - Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Ki vagy... ki vagy... ki vagy... - felelte a visszhang. - Légy a barátom, olyan egyedül vagyok - mondta. - Egyedül vagyok... egyedül vagyok... egyedül vagyok - felelte a visszhang. "Milyen furcsa bolygó! - gondolta a kis herceg. - Milyen száraz, milyen hegyes, milyen sós. És az embereknek nincs semmi képzelõtehetségük. Folyton csak azt szajkózzák, amit mondanak nekik... Nekem otthon volt egy virágom: mindig õ kezdte a beszélgetést..." 20. Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra. És az utak mind az emberekhez vezetnek. - Jó napot! - mondta. Virágzó rózsakert elõtt állt. - Jó napot! - mondták a rózsák. A kis herceg csak nézte õket. Mind olyanok voltak, mint a virágja. - Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten. - Rózsák vagyunk - felelték a rózsák. - Ó! - mondta a kis herceg. És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt elõtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben! "Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..." És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érõ vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..." Lefeküdt a fûbe, és sírni kezdett. 21. Akkor jelent meg a róka. - Jó napot! - mondta a róka. - Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit. - Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang. - Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy... - Én vagyok a róka - mondta a róka. - Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok... - Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve. - Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tûnõdés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"? - Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel? - Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"? - Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel? - Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"? - Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni. - Kapcsolatokat teremteni? - Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra... - Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem... - Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön... - Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg. A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett. - Egy másik bolygón? - Igen. - Vannak azon a bolygón vadászok? - Nincsenek. - Lám, ez érdekes. Hát tyúkok? - Nincsenek. - Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetõsen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tõle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétõl különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, elõcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerû lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását... A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget. - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta. - Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem! - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedõknél. De mivel barátkereskedõk nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg. - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Elõször leülsz szép, tisztes távolba tõlem, úgy, ott a fûben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz... Másnap visszajött a kis herceg. - Jobb lett volna, ha ugyanabban az idõben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél elõrébb halad az idõ, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is. - Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg. - Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különbözõ a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szõlõig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm. Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája: - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd. - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erõsködtél, hogy szelídítselek meg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg. - Igaz, igaz - mondta a róka. - Akkor semmit sem nyertél az egésszel. - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfûzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot. A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. A rózsák csak feszengtek, õ pedig folytatta: - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelõ az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy õ egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert õ az, akit öntözgettem. Mert õ az, akire burát tettem. Mert õ az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettõt-hármat, a lepkék miatt). Mert õt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sõt néha hallgatni is. Mert õ az én rózsám. Azzal visszament a rókához. - Isten veled - mondta. - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerû: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az idõ, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. - Az idõ, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelõs lettél azért, amit megszelídítettél. Felelõs vagy a rózsádért... - Felelõs vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. 22. - Jó napot! - mondta a kis herceg. - Jó napot! - mondta a váltóõr. - Mit csinálsz te itt? - kérdezte a kis herceg. - Rostálom az utasokat, ezresével - mondta a váltóõr. - Hol jobbra küldöm a vonatokat, amik viszik õket, hol meg balra. És egy kivilágított gyorsvonat rázkódtatta meg mennydörgõ robajjal a váltóházat. - De sürgõs nekik - mondta a kis herceg. - Mit keresnek? - Azt maga a mozdonyvezetõ se tudja - mondta a váltóõr. Ellenkezõ irányból eldübörgött egy másik kivilágított gyorsvonat. - Máris visszajöttek? - kérdezte a kis herceg. - Ezek nem ugyanazok - mondta a váltóõr. - Ez egy ellenvonat. - Nem érezték jól magukat ott, ahol voltak? - Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van - mondta a váltóõr. Földübörgött egy harmadik kivilágított gyorsvonat. - Ezek az elsõ vonatnak az utasait üldözik? - kérdezte a kis herceg. - Egyáltalán nem üldöznek semmit - mondta a váltóõr. - Alusznak odabent vagy ásítoznak. Csak a gyerekek nyomják az orrukat az ablaküveghez. - Mert csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek - mondta a kis herceg. - Idõt vesztegetnek egy rongybabára, amitõl egyszerre nagyon fontos lesz az a rongybaba, és ha elveszik tõlük, sírnak... - Könnyû nekik - mondta a váltóõr. 23. - Jó napot! - mondta a kis herceg. - Jó napot! - mondta a kereskedõ. Ez a kereskedõ szomjúságoltó labdacsokat árult. Aki hetente egyet bevesz, az többé nem is kíván inni. - Hát ezt meg minek árulod? - kérdezte a kis herceg. - Rengeteg idõt lehet megtakarítani vele - felelte a kereskedõ. - A tudósok kiszámították: heti ötvenhárom percet! - És mit csinál az ember azzal az ötvenhárom perccel? - Amit akar... "Én - gondolta a kis herceg -, ha nekem ötvenhárom fölösleges percem volna, szépen elindulnék egy forrás felé..." 24. A defektemet követõ nyolcadik napon voltunk, és úgy hallgattam a kereskedõ históriáját, hogy közben vízkészletem utolsó csöppjeit kortyoltam. - Kétségkívül szépek az emlékeid - mondtam a kis hercegnek -, én azonban még mindig nem javítottam meg a gépemet, viszont innivalóm sincs több, úgyhogy magam is nagyon örülnék neki, ha szépen elindulhatnék egy forrás felé! - Barátom, a róka azt mondta... - Édes kis öregem, hagyd már azt a rókát! - Miért? - Mert rövidesen szomjan halunk... Nem értette az okoskodásomat, azt mondta: - Jó az embernek, ha volt egy barátja, még ha rövidesen meg is kell halnia. Én a magam részérõl nagyon örülök neki, hogy volt egy róka barátom... "Képtelen fölfogni a veszélyt - gondoltam. - Nem volt soha se éhes, se szomjas. Beéri egy kis napfénnyel..." Õ azonban rám nézett, úgy felelt a gondolatomra: - Én is szomjas vagyok... Keressünk egy kutat... Csüggedten legyintettem: képtelen vállalkozás vaktában kutat keresni a határtalan sivatagban. De azért mégis elindultunk. Némán vándoroltunk órákon át, aztán leszállt az éjszaka, és sorra fölragyogtak a csillagok. Mintha álomban láttam volna õket: egy kicsit lázas voltam a szomjúságtól. Emlékezetemben ott táncoltak a kis herceg szavai. - Azt mondtad, te is szomjas vagy? - kérdeztem. De õ nem felelt a kérdésemre. Egyszerûen csak ennyit mondott: - Néha a szívnek is jó a víz... Nem értettem a válaszát, de nem szóltam többet. Tudtam, hogy õt sosem szabad faggatni. Elfáradt. Leült. Én melléje ültem. Akkor némi csönd után azt mondta: - A csillagok szépek. Attól, hogy van rajtuk egy láthatatlan virág... Olyasmit feleltem, hogy "persze, persze", aztán szótlanul bámultam a holdfényben a homok redõit. - A sivatag is szép - tette hozzá. Igaza volt. Mindig szerettem a sivatagot. Az ember leül egy homokdombra. Nem lát semmit. Nem hall semmit. Valami mégis csöndesen sugárzik... - Az teszi széppé a sivatagot - mondta a kis herceg -, hogy valahol egy kutat rejt... Meglepõdtem, mert egyszerre megértettem a homoknak ezt a titokzatos sugárzását. Gyerekkoromban egy régi házban laktam; a legenda szerint valahol kincs volt elásva benne. Igaz, soha senki nem jött a nyomára; meglehet, nem is kereste soha senki. Mégis elvarázsolta az egész házat. Titkot rejtett valahol a szíve mélyén... - Igen - mondtam a kis hercegnek -, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról: ami széppé teszi õket, az láthatatlan. - Örülök neki, hogy egy véleményen vagy a rókámmal - mondta a kis herceg. És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sõt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülõ aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: "Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan..." S mivel nyitott ajkai körül valami mosolyféle derengett, még ezt is gondoltam: "Ebben az alvó kis hercegben a legjobban a virágjához való hûsége hat meg: egy rózsa képe, mely akkor is úgy ragyog benne, mint egy lámpa lángja, amikor alszik..." És ettõl még törékenyebbnek tûnt a szememben. A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa õket... Mentem, mentem, és hajnalban rábukkantam a kútra. 25. - Az emberek - mondta a kis herceg - gyorsvonatokon zötykölõdnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe... Aztán még hozzátette: - Nem éri meg... A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerûen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút. Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem. - Nem furcsa? - mondta a kis herceg. - Minden készen van: csiga, vödör, kötél... Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél. - Hallod? - mondta a kis herceg. - Fölébresztjük a kutat, õ meg énekel... Nem akartam, hogy megerõltesse magát. - Hagyd, majd én - mondtam. - Neked ez túl nehéz. Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap. - Éppen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. - Adj innom... Egyszerre megértettem, hogy mit keresett! Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekébõl, a karom megfeszített erejébõl. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa. - Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. - Nem találják meg - mondtam. - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák... - Minden bizonnyal - feleltem. - Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni. Én is ittam. Megkönnyebbültem tõle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés... - Meg kell tartanod, amit ígértél - mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem. - Mit ígértem? - Tudod... szájkosarat a bárányomnak... hiszen felelõs vagyok a virágomért! Elõszedtem a zsebembõl a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát. - Ó, a majomkenyérfáid! - mondta. - Mint a káposztafejek... - Ugyan! Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra! - A rókád meg... a fülei... inkább mintha szarvak volnának... meg aztán túl nagyok is! És megint nevetett. - Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót. - Semmi hiba - mondta. - A gyerekek megértik. Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki. - Neked valami titkos terved van... Nem felelt. Azt mondta: - Tudod... holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem... Majd némi szünet után: - Egészen közel ide... Elpirult. S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság. Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés: - Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytõl? Oda akartál visszamenni, ahová leestél? A kis herceg újra elpirult. Én pedig habozva hozzátettem: - Csak nem az évforduló miatt? A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy "igen". - Ó - mondtam neki -, attól félek... Azt felelte: - Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este... Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele... 26. A kút mellett romladozó kõfal húzódott. Mikor másnap este, munkám után visszajöttem, már messzirõl észrevettem a kis herceget: lábát lógatva fönt ült a fal tetején. És hallottam, hogy beszél valakivel. - Hát nem emlékszel rá? - mondta. - Nem egészen itt volt! Erre egy másik hang felelhetett neki valamit, mert õ megint erõsködni kezdett: - Igen, igen! A napja ma van, de a helye nem egészen ez... Mentem tovább a fal felé. Kívüle még mindig nem láttam, nem hallottam senkit. Õ azonban tovább vitatkozott: - ...Úgy bizony. Nézd csak meg, hol kezdõdik a nyomom a homokban. És csak várj rám. Ma éjszaka ott leszek. Már csak húszméternyire voltam a faltól, de még most sem láttam semmit. A kis herceg egy darabig hallgatott, aztán azt kérdezte: - Jó mérged van? Biztos vagy benne, hogy nem fogok sokáig szenvedni? Megtorpantam, elszorult a szívem, de még mindig nem értettem a dolgot. - Most pedig menj el - mondta a kis herceg. - Le akarok jönni innét! Erre magam is a fal tövébe néztem, hirtelen hõköléssel. Mert egy kígyó ágaskodott ott a kis herceg felé, egyike azoknak a sárga kígyóknak, amelyek harminc másodperc alatt végeznek az emberrel. Kezemet a zsebembe mélyesztettem, hogy elõrántsam a revolveremet, és futni kezdtem feléjük; lépteim zajára azonban a kígyó puhán visszaernyedt a homokba, olyasformán, mint egy szökõkút elhaló sugara, és sietség nélkül, fémes kis nesszel eltûnt a kövek közt. Épp jókor értem a falhoz, hogy a butácska hercegecskét fölfogjam a karomban. Sápadt volt, mint a hó. - Hát ez meg mi volt? Most már kígyókkal társalkodol? Kibontottam aranyszínû sálját, amit örökké a nyaka köré tekerve hordott. Megnedvesítettem a halántékát, és itattam vele pár kortyot. De kérdezni már nem mertem tõle semmit. Komolyan nézett rám, karját a nyakamba fonta. Éreztem a szívét: úgy vert, mint egy meglõtt madáré. - Örülök neki, hogy sikerült megjavítanod a gépedet. Most aztán hazatérhetsz... - Honnan tudod? Éppen azt akartam elújságolni neki, hogy minden várakozás ellenére mégiscsak zöld ágra vergõdtem a munkámmal. Nem felelt a kérdésemre. Aztán azt mondta: - Én is hazamegyek ma... - És szomorkásan hozzátette: - De az sokkal messzebb van... és sokkal nehezebb... Éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Úgy szorítottam a karomba, mint egy gyereket; közben mégis olyan volt, mintha függõlegesen elfolynék valami szakadékba, és én mit sem tehetek, hogy visszatartsam... Tekintete komoly volt, és valahol a messzeségben járt. - Mim van? A bárányod. Meg a bárány ládája. Meg a szájkosár... Szomorúan elmosolyodott. Vártam, hosszan, sokáig. Éreztem, hogy lassacskán átmelegszik. - Kedves kis barátom, te féltél... Igen, félt, de még mennyire félt! Hanem azért szelíden fölnevetett. - Este sokkal jobban fogok félni... Megint belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. És tûrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban. - Kis barátom, hallani akarom még a nevetésedet... De õ azt mondta: - Ma éjszaka éppen egy éve. Ma éjjel a csillagom pontosan a fölött a hely fölött lesz, ahol egy esztendeje földre hullottam... - Kedves kis barátom, ugye, ez az egész csak rossz álom, ez a kígyóhistória, ez a találkozó, ez a csillagmese... Erre a kérdésre azonban nem válaszolt. Azt mondta: - Ami fontos, azt nem lehet látni... - Persze... - A virágokkal is így van. Ha szeretsz egy virágot, valahol egy csillagon, jólesik éjszaka fölnézned az égre. Minden csillagon van egy virág. - Persze... - És a vízzel is így van. Amit innom adtál, olyan volt, mint a muzsika, a csiga meg a kötél miatt... Emlékszel?... Nagyon jó volt. - Persze... - Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz. Azonfölül egy ajándékot is adok neked. Megint nevetett. - Ó, kedves kis barátom, hogy szeretem hallani a nevetésedet! - Éppen ez lesz az ajándékom... olyasforma, mint a víz... - Mit akarsz ezzel mondani? - Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetõül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak... - Hogyhogy? - Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! És megint nevetett. - S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésbõl... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz... És nevetett újra. - Mintha a csillagok helyett egy csomó kacagni tudó csengettyût kaptál volna tõlem... És újból nevetett. De aztán elkomolyodott. - Ma éjszaka... tudod... ne gyere el. - Nem hagylak magadra. - Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna... egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony. Ne gyere el, semmi szükség rá, hogy végignézd... Nem éri meg... - Nem hagylak magadra. Õ szemlátomást gondterhelt volt. - Azért mondom... a kígyó miatt. Nehogy esetleg téged is megmarjon... A kígyók komiszak. Puszta kedvtelésbõl is marnak... - Nem hagylak magadra. De valami megnyugtatta. - Igaz, második marásra már nem marad mérgük... Azon az éjszakán észre sem vettem, mikor kelt útra. Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors léptekkel menetelt. Csak ennyit mondott: - Ó, hát itt vagy... És kézen fogott. De még mindig bántotta valami. - Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz... Én csak hallgattam. - Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz. Hallgattam. - Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?... Hallgattam. Egy kicsit elbátortalanodott. De aztán újra összeszedte magát. - Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind innom ad majd. Hallgattam. - Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyûd lesz, nekem ötszázmillió forrásom... És most már õ is elhallgatott, mert sírt... - Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül. De leült, mert fél. Aztán azt mondta: - Tudod... a virágom... felelõs vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék... Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni. - Hát igen - mondta. - Ennyi az egész. Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam. Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dõlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt. 27. És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Bajtársaim, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. Én szomorú voltam, de azt mondtam: "Azért, mert nagyon fáradt vagyok..." Most már egy kicsit megvigasztalódtam. Azaz... mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz... És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyû volna... De lám csak, van itt egy rendkívüli kérdés! A szájkosárról, amit a kis hercegnek rajzoltam, lefelejtettem a bõrszíjat! Sose tudhatja fölcsatolni a bárányára. S én azt kérdezem magamban: "Mi történt a bolygón? Lehet, hogy a bárány megette a virágot..." Egyszer azt gondolom: "Nem, semmiképpen sem! A kis herceg mindig üvegbura alá teszi éjszakára a virágját, és éberen vigyáz a bárányára..." Ilyenkor boldog vagyok, és a csillagok mind kedvesen nevetnek. Másszor meg ezt gondolom: "Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány..." És ilyenkor a csengettyûk mind csupa könnyé változnak. Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hol, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem... Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden... És soha, egyetlen fölnõtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentõen fontos! Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az elõzõ lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lássátok. Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tûnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, idõzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött... Akcióban a pénzkartell Franciaország és a pénzoligarchia Van-e évszázados stratégiája a pénzkartellnek? Miért nevezi a nemzetközi pénzügyi oligarchia és véleményhatalma az összeesküvési elmélet híveinek azokat, akik szerint létezik egy hosszú távú terv a pénzrendszer magántulajdonba vételére, és a föld minél több országára történõ kiterjesztésére? Forduljunk a válaszért a történelemhez! Adam Weishaupt Németországban született 1748. február 6-án. Egy darabig a jezsuita rend tagjaként tevékenykedett. Ezért nézeteit nem lehet megérteni jezsuita múltja nélkül, hiszen a jezsuiták alkották a római katolikus egyház egyik legtekintélyesebb szerzetesrendjét, amelyet 1541-ben Loyolai Ignác alapított és õ lett a rend elsõ nagymestere is. A jezsuita rend központja a Vatikánban volt, ahol a mindenkori pápák a legfontosabb feladatokat bízták rájuk. Számos ország kérésére a pápa feloszlatta õket, de hamarosan újraszervezõdtek. A jezsuita rend felelõs nagyrészt az 1572-ben végrehajtott Szent Bertalan éjszakai vérengzésért, ahol mintegy százezer hugenotta protestáns vesztette az életét. Visszatérve Adam Weishauptra, õ már egész fiatalon, 24 évesen, a kánonjog professzora lett a Bajorországban lévõ Ingolstadt jezsuita egyetemén. 1776. május 1-jén õ alapította azt a titkos republikánus mozgalmat, amelyet az illuminátusokról nevezett el. (Adam Weishauptnak ebben a rendben viselt neve pedig Spartacus volt. Az õ tiszteletére vette fel a német baloldali szociáldemokraták által létrehozott szervezet, az 1916 és 1918 között mûködõ kommunista irányítású Spartakusbund a nevét.) Az illuminátus (megvilágosodott) elnevezés a babilóniai miszticizmusból származik. Az ókor illuminátusai megpróbálták feltárni a távolba látásnak a pszichikus képességét, amelyet közönségesen a harmadik szemnek neveztek. A történelem folyamán számos szekta viselte különbözõ országokban az illuminátus elnevezést, de ezek közül egyik sem játszott olyan fontos szerepet, mint a Weishaupt által alapított bajor illuminátus rend. A Weishaupt által alapított illuminátusok hamarosan elterjedtek Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban és az akkori világ más központjaiban. Többek között az Egyesült Államokban is fontos szerephez jutottak, és a mai napig az egyik legfontosabb titkos szervezetet alkotják. Az illuminátus mozgalom végsõ célja a világforradalom volt. Ezt a különbözõ országok vezetõinek a beszervezésével próbálták megvalósítani, akik szinte vakon követték ennek a szektának a parancsait. Azok az okult elvek, amelyeken ez a mozgalom alapult, jelentõs mértékben megváltoztatta azoknak a gondolkodásmódját, akik csatlakoztak ehhez a rendhez. Tanításuk lényege az ókori eredetû gnoszticizmus, amely lényegében Lucifert tartja a megvilágosodás, a fény istenének. A gnosztikusok egyik legismertebb vezetõje volt Simon Mágus, aki az elsõ évszázadban élt. A gnosztikus spiritualizmus kísérletet tett a természet törvényeinek a megmagyarázására, és az illuminátusok azt állították, hogy képesek feltárni a természet titkait, és ellenõrzésük alá tudják vonni azokat az energiákat, amelyeket ezeknek a titkoknak az ismerete tesz hozzáférhetõvé. Adam Weishaupt tehetségével és jezsuita makacsságával modernizálta az ókori gnosztikus tanításokat, és kidolgozta a világ meghódításának egy új doktrínáját, amely az illuminátus mozgalom filozófiai alapjává lett. Weishaupt maga úgy vált ismertté, mint a nagybetûvel írott Illuminátus, vagyis ennek a rendnek az elsõ és legfontosabb embere. John Robison skót professzor, aki magasrangú szabadkõmûvesként tanulmányozta Bajorországban Weishaupt programját, 1798-ban megjelent könyvében a következõ hét pontban foglalja össze az illuminátusok céljait: A békés kormányok eltávolítása. Az öröklési jog megszüntetése. A magántulajdon felszámolása. A patriotizmus megsemmisítése. A családi szerkezet felbomlasztása. Valamennyi vallás felszámolása. Világkormányzat létrehozása./1/ Ha mind a hét célt sikerült elérni, akkor a világ meglévõ rendje összeomlik, és helyére egy új rend építhetõ fel. Weishauptnak szüksége volt arra, hogy ezt a tervét álcázza, és e célból igénybe vette a már régóta mûködõ szabadkõmûves páholyokat. Errõl így ír az egyik közeli munkatársának: "El kell döntenünk, hogyan kezdjünk mûködni új körülmények között. Nem számít, hogy milyen ürügyet használunk, amíg el tudjuk érni céljainkat. Az álcázás mindig szükséges. El kell rejtõznünk egy másik szervezetnek a köpönyege mögött. Jelenleg a szabadkõmûves páholyok a legalkalmasabbak arra, hogy ezt a célt betöltsék, minthogy a világ már ismeri õket, és nem vár tõlük semmi érdemlegeset, amely figyelemre méltó. Minekünk el kell rejtõzni az áthatolhatatlan sötétségben, és nem szabad hagyni, hogy kémek és hírvivõk behatoljanak szervezeteinkbe."/2/ A szabadkõmûvességet egyesek kutatók úgy jellemzik, hogy az az egyetemes emberi összetartást, az emberek testvériségét hirdetõ, vallásos-etikai, fõleg liberális célokat valló világpolgár-mozgalom. Titokban mûködött, de mûködése részben nyílttá vált, amikor a 1717-ben formálisan is megalakult Londonban. Ezt követõen viszonylag gyorsan elterjedt más országokban is. Külsõségeiben a középkori templomépítõ kõmûves céhek hagyományos formáit elevenítette fel. Elitélte a vallási kényszert és a felvilágosodás liberális elveit vallotta. Tagjait titkos szertartások közepette vette és veszi fel, akik páholyokba tömörülnek, amelyeket nagypáholyok egyesítenek. Ezek élén mesterek és nagymesterek állnak. Más kutatók viszont rámutatnak, hogy a szabadkõmûvesek misztikus szimbólumait és rituáléit titokban már évszázadokkal korábban is használták, még mielõtt Londonban a nyilvánosság elé léptek. Amikor a szabadkõmûvesség ismertté lett, bámulatosan elterjedt és számos király, császár és cár, valamint államférfi tette le a titkos esküjüket. Szabadkõmûves volt többek között az amerikai Benjamin Franklin, George Washington és Sam Houston, Juárez Mexikóban, Giuseppe Mazzini és Garibaldi Olaszországban, valamint Simon Bolivár Dél-Amerikában. Kutatva a szabadkõmûvesség eredetét, megállapították, hogy a Franciaországból Britanniába menekült egykori templomos lovagok alakították meg védekezésül a folytatódó üldözésük ellen azt a szövetséget, amely késõbb szabadkõmûvességként vált ismertté. A középkorban katonai nagyhatalommá és az akkori pénzvilágot irányító szervezetté vált Templomos Lovagrend vezetõit IV. Fülöp ("Szép Fülöp") francia király - V. Clement pápa jóváhagyásával - 1307. október 13-án, pénteken ("Fekete Pénteken") letartóztatta, és inkvizíció elé állította. 1314-ben a lovagrend vezetõit, élükön Jacques de Molay nagymesterrel máglyahalálra ítélték és kivégezték. Jacques (Jakab) de Molayra emlékezve nevezték el a Jakobinus Klubot, amelynek tagjai meghatározó szerepet játszottak Franciaországban az 1789-1794-ig tartó eseményekben. A szabadkõmûvesek titkos szavainak, jelképeinek és allegóriáinak a gyökerei visszanyúlnak az ókorba, és a templomosok közvetítésével él tovább a számos szabadkõmûves irányzatban, amelyek nemcsak együttmûködnek, de élesen szembeállva rivalizálnak is egymással. Az 1776 után az illuminátusok tagjai titokban csatlakoztak a szabadkõmûves páholyokhoz azért, hogy ezeket teljesen az irányításuk alá vegyék. Weishaupt kitalált egy ezoterikus nevelési rendszert, amelyet aztán elfogadtattak a szabadkõmûvesekkel. Az illuminátusok hamar vezetõ pozíciókba kerültek, és ellenõrzésük alá vették a szabadkõmûves páholyokat. Ezer és ezer ilyen páholy alakult világszerte. 1778. után szinte minden vezetõ pozíció már Weishaupt megbízottainak a kezében volt. A szabadkõmûvesség égisze alatt az illuminátusok elkezdték végrehajtani a szekta politikáját. Hozzáfogtak a meglévõ dinasztikus államok belsõ rendjének az aláásásához, amely az akkor szervezetileg megformálódó nemzetközi pénzkartell célja volt. Miután az illuminátusok meghódították a szabadkõmûves páholyokat, a kereszténység átalakítását is megkezdték. Aki nem volt velük, az ellenük volt. Nem válogattak az eszközökben, mindent igénybevettek, hogy a számukra nem kívánatos személyeket eltávolítsák az útból. A bajor kormány 1785. augusztusában házkutatást tartott több bajor szabadkõmûves páholynál, ahol többek között mérgeket is elkobozott a szervezet más vagyonával együtt. Nesta Webster brit történész kimutatta, hogy Weishaupt olyan vegyi formulákat használt, amelyeket az ókori perzsáktól és egyiptomiaktól tanult, és amelyeket a társadalom bomlasztására használtak. Weishaupt egyik levele jól mutatja, milyen titkos módszereket alkalmazott mozgalmának a kézbentartására: "A helyzetem azt követeli, hogy a tagok többsége számára én teljesen ismeretlen maradjak egészen addig, amíg meghalok. Arra kell szorítkoznom, hogy mindent csak öt-hat közeli munkatársam segítségével végezzek. Ez bizonyítja, hogy egy okos fej százezreket tud irányítani."/3/ Egy másik levelében pedig így ír: "Két közvetlen alárendeltem van, akikbe beoltottam az én szellememet és vágyaimat, és mindkettõjüknek van további két alárendeltje, és így tovább. Ez a legjobb mód az utasítások kiadására, és a politikailag hatékony mûködésre."/4/ Captain A. H. M. Ramsay: "The Nameless War" (A névtelen háború) címû mûvében megállapítja, hogy az illuminátus rendnek két ága volt, az egyiknek az élén Moses Mendelssohn frankfurti bankár állt, míg a bajor ág élén Adam Weishaupt, akit azonban a frankfurti Rotschild-ház finanszírozott, és Moses Mendelssohn látott el utasításokkal. Az illuminátusok elsõ nagy akciója a nagynak nevezett francia forradalom elõkészítése és végrehajtása volt. Ennek a nagyszabású és titkos központból vezérelt akciónak a valódi céljait, és átgondolt terveit csak azután fedezték fel a társadalomkutató tudósok, miután ezeket a terveket már végre is hajtották. Az 1789-es francia forradalom a Római Birodalom bukása óta talán a legnagyobb horderejû esemény volt Európa történetében. A fõleg Európa déli országaiban toborzott, lefizetett és a francia fõvárosba szállított manipulált csõcselékbõl (és csak kis részben a párizsi lakosságból) álló nép, amelyet nyilvánvalóan megszerveztek a többi társadalmi osztály elleni fellépésre, korábban sosem jutott olyan szerephez, mint amelyet a francia forradalomban betöltött. Soha nem volt példa arra, hogy egy kisebbséget alkotó lázadó csoport egyidejûleg semmisítse meg a nemzeti lét olyan intézményeit, mint a királyság, a vallás, a nemesség, a papság, az alkotmány, a nemzeti lobogó, a naptár és még egyes helységeknek a nevei is. A legfontosabb, amit a vizsgálódó megállapíthat, hogy a francia forradalom nem az igazi franciák mûve volt Franciaország megjavítása érdekében. Ez az akció olyan erõknek a tevékenységére utal, amelyek mindazt el akarták pusztítani, ami Franciaországot jelentette. Ezeket a megállapításokat Sir Walter Scott, neves brit történész és író tette. De megerõsítette a forradalom egyik fõszereplõje, Robespierre, jakobinus vezér is. Amikor megpróbálunk párhuzamokat vonni 1789. Franciaországa, 1640. Angliája, 1917. Oroszországa, 1918. Németországa és 1919. Magyarországa, vagy 1936. Spanyolországa között, akkor azt látjuk, hogy a forradalom egy már paralizált nemzetre mért csapást. Mindenütt jelen vannak a háttérbõl irányító szervezetek, a szinte korlátlan financiális erõforrások, és egy jól átgondolt, de titokban tartott koncepció, amelyek mind azonos cél elérését szolgálják. Meglepõ hiszékenységgel azt képzeljük, hogy a csõcselék vagy a "nép" végre tud hajtani egy ilyen rendkívül bonyolult és költséges akciót. Ez a hibás feltételezés megakadályozza az események valódi jelentõségének a felismerését, és a forradalmi mozgalom igazi forrásának és céljának a megértését. A tudatosan beindított forradalmi folyamat elsõként paralizálja az adott társadalmat. Ezt követõen hatalmas csapást mér a fennálló rendre. Az általános bénultság elõidézéséhez szükséges a szigorú titoktartás. A társadalom bénultságának és tehetetlenné válásának a külsõ jelei az eladósodás, a társadalmi kontroll meggyöngülése, illetve elvesztése, és egy jól szervezett, a társadalomtól elkülönülõ, azzal ellenérdekû szervezetnek a jelenléte. Az adósság, különösen a nemzetközi eladósodás, az elsõ és legfontosabb lépés. Az eladósodás segítségével az adott állam vezetõi függõségi helyzetbe kerülnek. Ekkor egy tõlük idegen erõ, a nemzetközi pénzkartell veszi át a háttérbõl a döntések befolyásolását. Ha az eladósodás megfelelõ mértékû, akkor az hamarosan magával hozza a politikai tevékenység és az egész lakosság ellenõrzését. Hiszen, aki a pénzrendszert ellenõrzi, az ellenõrzi a gazdasági tevékenységet, az ipart, és ezen keresztül végül az államot is. A pénzrendszer segítségével elõidézett függõségi helyzet és bénultság kiegészül a mesterségesen manipulált tömegek forradalmi megmozdulásaival, és a kettõ együtt halálos csapást mér az adott nemzetre és államára. 1780-ban mesterségesen pénzügyi válságot idéztek elõ a pénzrendszer és a politikai irányítás átvételére a háttérben már évek óta gondosan készülõdõ titkos körök. Az akkori világ legnagyobb pénzügyi hatalmasságai, akik a világ arany- és ezüstkészletének a többsége felett rendelkeztek, Európa nagy részét el tudták adósítani, köztük Franciaországot is. McNair Wilson "Napóleon élete" címû munkájában megállapítja: "Alapvetõ változás következett be Európa gazdasági struktúrájában azáltal, hogy a gazdasági élet alapja már nem a gazdagság, hanem az adósságpénz, a hitel lett. A korábbi Európában a gazdagságot a földbirtok, a gabona, a nyájak és az ásványi kincsek jelentették. Az új standard most már a pénznek egy bizonyos formája lett, amelynek hitel volt a neve."/5/ A Francia Királyság jelentõsen eladósodott, ami önmagában nem lett volna leküzdhetetlen. A problémát az okozta, hogy a hiteleket és a kamatokat csak aranyban lehetett törleszteni. Ezért a király és tanácsadói elhatározták, hogy Franciaország reális, fizikai tárgyakban fekvõ vagyonának és földbirtokainak a fedezetével pénzt bocsátanak ki. Ez elfogadható megoldásnak tûnt. Arra azonban nem volt alkalmas, hogy áttörje azt a rendszert, amit a nemzetközi pénzügyi bankárok, akik a hitelt nyújtották, kialakítottak. A hitelekre kamatot kellett fizetni, és kizárólag nemesfémekkel lehetett õket törleszteni. Arany, ezüst és más nemesfémek azonban nem álltak megfelelõ mennyiségben Franciaország rendelkezésére. A pénzrendszer urai a nemesfémkészletekkel rendelkezõ nemzetközi bankárok voltak, akinek ezekkel a készletekkel sikerült átalakítaniuk Európa pénzügyi rendszerét és kicserélniük a reálgazdaság igazi értékhordozó tárgyait, az uzsorakamatot igénylõ kölcsönök millióira. A szabadkõmûvesség 1730-ban érkezett meg Angliából Franciaországba. 1771-re már olyan jelentõs mozgalommá alakult, hogy Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére lett a nagymestere. Ez a szabadkõmûvesség mind tagjainak személyes élete, mind közéleti tevékenysége szempontjából jószándékúnak tekinthetõ. Maga az Orleáni Herceg sem akart végsõsoron mást, mint egy demokratikus, alkotmányos monarchiát, amelynek unokatestvére helyett majd õ áll az élén. Nem lévén különösebben tehetséges ember, kiválóan alkalmas volt arra, hogy az események igazi mozgatói megbújjanak mögötte. Mirabeau márki, aki az Orleáni Herceg után átvette a forradalom vezetõ figurájának a szerepét, nagyrészt hasonló feladatot töltött be. Õ már tehetségesebb volt, mint orleáni Fülöp. A történelembõl tudjuk, hogy õt is Moses Mendelssohn finanszírozta, és õ volt az, aki az illuminátus rendet elterjesztette Franciaországban. Mirabeau volt az is, aki felvette az illuminátusok rendjébe orleáni Fülöpöt és Talleyrandot, Napóleon késõbbi miniszterét. Az illuminátus rend irányításával mûködött Franciaországban a Grand Orient szabadkõmûvesség, amely viszont szétágazott kék és nemzeti szabadkõmûvességre. Visszatérve Adam Weishauptra, akire a nemzetközi pénzkartell az illuminátusok bajor ágának a vezetését bízta, a történelmi események tanúsága szerint jól hajtotta végre feladatát. Az illuminátusokhoz tartozott a késõbbiekben Marx, Engels és Lassal is. Õk bizonyos fokig átalakították az illuminizmust, de megõrizték alapvetõ doktrínáit. A hangsúlyt az emberbaráti elvekre helyezték, ugyanakkor kitartottak a forradalmi célok mellett. A francia forradalom tanulmányozása azért aktuális ma is, mert ez volt a nemzetközileg megformálódott szervezett pénzhatalom második nagy horderejû történelmi akciója. Az elsõ sikeres akciója, az angol forradalom, nem teljesen elégítette ki ezt a nemzetközi pénzhatalmat, és ezért a francia forradalom elõkészítésére már sokkal több gondot fordított ügynökei útján. A történelmi adatok és beszámolók még mindig elég ellentmondásosak. Azok az írások, amelyek a forradalmi események sodrában születtek, általában csak egy-egy politikai csoport szempontjait tükrözik, nevezetesen a lojalistákét, a girondistákét, a dantonistákét vagy a jakobinusokét. Valójában egyik sem tanulmányozza az eseményeket a francia nép szempontjából. Valamennyi a tömegeket, a csõcseléket hibáztatja a korábban nem ismert kegyetlenkedésekért, bûnökért, de senki nem elemzi azokat a háttérerõket, amelyek ezt a hatalmat a csõcselék kezébe adták. Tény azonban, hogy a tömegek csak vezéreiket követték. A francia polgárokat azonban senki sem kérdezte meg, hogy kinek az uralkodását részesítenék elõnyben. A forradalom valódi mozgatói végig a háttérben maradtak, és még a mai napig is a háttérben vannak. Sokan a francia felvilágosodás nagy alakjainak, az enciklopédistáknak a szellemi megalapozó tevékenységére vezetik vissza a forradalmi eseményeket. Kétségtelen, hogy a filozófusok nagy szerepet játszottak az események elõkészítésében. Elképzeléseik közvetlenül hatottak az arisztokráciára és a mûvelt polgárságra. A parasztság azonban nem volt tájékozott a filozófiai kérdésekben, õket elsõsorban a földkérdés, a learatott gabona tulajdonjoga és az adózás foglalkoztatta, amely gyakran munkájuk teljes eredményét elvette tõlük. Ebben az idõszakban a francia mezõgazdaság a legfejlettebb volt Európában. A lakosság, a francia nép egésze - az általános vélekedéstõl eltérõen - jól élt a többi néphez képest. XVI. Lajos reformjai további fejlõdést tettek lehetõvé a franciák számára. A király elkövetett mindent, hogy csökkentse a tömegekre nehezedõ terheket. Lehetõvé tette, hogy a gabonát adómentesen értékesítsék, és 1779-re megszüntette a rabszolgaság minden formáját az országban, késõbb pedig törvényen kívül helyezte a kínzást, végül pedig lehetõvé tette a protestáns és a nem keresztény vallások gyakorlását is. Több alkalommal is csökkentette a királyi család és a királyi udvar költségeit, valamint általános reformot vezetett be a börtönökben és a kórházakban. A pénz monopóliumát kézben tartó elit azonban nem rokonszenvezett ezekkel a reformokkal. A lakosság zöme viszont tisztában volt azzal, hogy ki védelmezi jogait, és ezért lojális maradt a királyhoz. Ugyanakkor elégedetlenek voltak a rendi gyûléssel, amely elsõsorban a privilegizált osztályok tagjaiból állott. A király reformjai felbátorították a rendi gyûlésbõl kirekesztett osztályokat, hogy követeljék a kormányzati rendszer megváltoztatását. A privilegizált osztályok veszélyeztetve látták emiatt az elõjogaikat, és ezért lépéseket tettek politikai státuszuk megerõsítésére. Ez a vállalkozás volt tulajdonképpen a Francia Forradalom, amelyet bizonyíthatóan nem a nép kezdeményezett, hanem a nép elnyomói. Tény, hogy a forradalmi szerzõk mind rojalisták voltak, Lafayette márki kivételével. A forradalom egyik fõ kezdeményezõje a már említett Fülöp orleáni herceg volt. A forradalom kitörése elõtt a XVI. Lajos új adókkal sújtotta a privilegizált osztályokat, amelyeket az Orleáni Herceg illegálisnak minõsített, ezért a király számûzetésbe küldte. Ebben a helyzetben viszonylag könnyû volt Mirabeau-nak orleáni Fülöpöt megnyerni az illuminátusok céljai számára. Mirabeau és Lacloss segítette orleáni Fülöpöt, hogy egy ügynökhálózat segítségével fellázítsák a tömegeket az Ancien Regime, azaz a régi rend és a királyi udvar ellen. Ez a lázító tevékenység 1789-ben a mesterségesen elõidézett élelmiszerhiánnyal érte el a csúcspontját. A pénzmonopolisták azokkal az emberekkel szövetkeztek, akik õellenük lázították a tömegeket. Egyidejûleg természetesen egyre aktívabbá váltak a szabadkõmûvesek és az illuminátusok is, akik, mint már utaltuk rá, meg akarták szüntetni a vallást és a dinasztikus kormányzást Európában. Robespierre jakobinus vezér azt ígérte a munkásoknak, hogy egy olyan új korszak jön, amelyben az urak lesznek a szolgák, és a szolgák lesznek az urak. Poroszország is fontos szerepet játszott a franciaországi káosz és az anarchia elõidézésben. Nagy Frigyes porosz király is sokat költött arra, hogy lejárassa a Habsburg házból származó Mária Antoinettet, és ez által meggyöngítse a kapcsolatot Franciaország és Ausztria között. Mária Terézia leánya, a francia királyné, valóban baráti kapcsolatokat akart szülõhazája és Franciaország között, és ezért szemben állt Poroszországgal. Mindazonáltal a félrevezetett tömegek, akik azt hitték, hogy Mária Antoinette a franciák ellen van, gyûlölni kezdték a királynét. A porosz nagykövet számos rágalmazó pamfletet és más publikációt hozott forgalomba Mária Antoinette ellen. Anglia, amely nem bocsátotta meg Franciaországnak, hogy az amerikai Függetlenségi Háborúban London ellen foglalt állást, szintén nagy szerepet játszott a Francia Forradalom elõkészítésében. 1778-ban a már szervezõdõ és mûködõ pénzkartell elsõsorban Adam Weishaupton keresztül kezdeményezte a franciaországi forradalom elõkészítését. A felkelés célja nemcsak a király megdöntése és a keresztény vallás háttérbe szorítása volt, hanem az is, hogy háború jöjjön létre Franciaország és a többi európai ország között, amely lehetõvé teszi a pénzkartell számára, hogy hitelekkel finanszírozza a szemben álló feleket. Ez a magyarázat arra, hogy a pénzkartell a forradalomban szemben álló erõk mindegyikét finanszírozta. Így bizonyíthatóan ugyanabból a forrásból kaptak pénzt a rojalisták, a girondisták, az orleánisták, a jakobinusok, a dantonisták, a sans culotte-ok és mások. A vörös zászlót elõször 1789-ben bontották ki, azóta valamennyi baloldali és kommunista mozgalom ezt a zászlót tekinti a szimbólumának. Minél többet tudunk meg a forradalomról, annál inkább zavarbaejtõek a tények. A Francia Köztársaságot nem az elõbb felsorolt csoportok közül valamelyik jelentette be, hanem a királyi nemzetgyûlés. Ez a tény felveti azt a kérdést, hogy miért kellett Franciaországnak sok ezermillió frank értékû pusztulást elszenvednie a reformok nevében, amikor ezeket a reformokat önként felajánlotta a király. A szokásos válasz, hogy azért történt annyi véres kilengés a forradalom alatt, mert a társadalom alsó osztályai gyûlölték a privilegizált osztályokat, és a vérrontás a bosszújuk volt. Ez már azért sem helyes válasz, mert a meggyilkoltaknak még az 5%-a sem volt arisztokrata. Az áldozatok 95%-a az egyszerû emberek soraiból került ki. Az is jogos kérdés, hogy a forradalom vezetõit miért gyûlölte a nép? Robespierre így fogalmazott: "Minden francia ellenünk van." Minderre az adja meg a választ, hogy a francia forradalmat, és a további forradalmakat is a háttérbõl a pénzvagyon tulajdonosok egy kis csoportja kezdeményezte, koordinálta és pénzelte, akiknek nem sok közük volt a néphez, kivéve azt, hogy a munkájukat kizsákmányolták. Ezért nyugodtan nevezhetnénk az 1789-es francia forradalmat az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel együtt finánckapitalista forradalomnak, minthogy e forradalmak ötlete, stratégiája és a végrehajtásukhoz szükséges pénz a pénzvagyon felett rendelkezõ kapitalista köröktõl, a pénzügyi oligarchiától származott. Könnyû azt is megfigyelni, hogy a francia forradalomban, és az utána következõ forradalmakban is, a szabadságot feláldozták a hamis egyenlõség demagóg jelszavára hivatkozva. Egyenlõség soha nem létezett és ma sem létezik. Még az esélyegyenlõség, és a jog elõtti formális egyenlõség is nagyrészt csak óhaj, amelyre törekedni lehet és kell, de amelyet nem lehet elérni. Franciaországban lényegében az történt, hogy a királyi hatalmat felváltotta a rendi gyûlés átalakulásából létrejött korlátlan hatalmú alkotmányozó nemzetgyûlés. Ez viszont az illuminátusok és a szabadkõmûvesek közvetítésével a rejtõzködõ, háttérbõl irányító nemzetközi pénzoligarchia utasításait hajtotta végre. Maga Robespierre is utalt arra 1794. június 26-án elmondott utolsó beszédében, hogy a forradalmat lényegében külföldi ügynökök szervezték: "Nem bízom ezekben a külföldiekben, akiknek hazafias álarc fedi az arcát, és akik jobb republikánusoknak akarnak tûnni, mint mi. Ezek az ügynökök külföldi hatalmakat képviselnek, és el kell õket pusztítani."/6/ Ezért a kijelentéséért Robespierre-nek a fejével kellett fizetnie. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jakobinus vezér tájékozott volt, és ismernie kellett ezeket a külföldi hatalmakat és ügynökeiket. Egy bizonyos idõpontban már szeretett volna tõlük szabadulni, de nem helyesen mérte fel erejüket. Tekintsük most át idõrendben a forradalom kiemelkedõ eseményeit. 1789-ben két tényezõ is válságos helyzetet idézett elõ. Az egyik a fenyegetõ éhínség volt, amely pánikot okozott, a másik pedig az, hogy elözönlötték Párizst olyan háttérbõl irányított és pénzelt személyek, akik sem parasztok, sem munkások nem voltak, és akik azt a parancsot kapták, hogy keltsenek félelmet a lakosság körében. Egyes történészek szerint ezek az idegenek külföldi akcentussal beszéltek, és Dél-Franciaországból, valamint Olaszországból érkeztek. Megbízóiktól napi 12 frank díjazásban részesültek. Mindez ellentmond annak az általános feltételezésnek, hogy a forradalom a párizsi nép spontán lázadásának az eredménye volt. 1789. júniusában a nemzetgyûlés küldöttei két táborból álltak. Az egyik reformokat akart, a másik ellenezte ezt. A forradalom történetíróinak egy része azt állítja, hogy az új alkotmány elfogadását a nemesség és a papság azért ellenezte, mert féltette elõjogait. Az Orleáni Herceg és több barátja, valamint a Robespierre által vezetett, és fõleg jogászokból álló frakció volt a hangadó a nemzetgyûlésben. Jelen volt a törvényhozásban a királyi demokrata párt is, a késõbbi alkotmányos párt, amelynek egy bíró, Jean Joseph Mounier, volt a vezetõje. Ennek a pártnak a programja számos francia tetszését elnyerte. Az Orleáni Herceg elsõsorban a királyi család eltávolítását kívánta, míg Robespierre a monarchia megszüntetését. Mindkettõ a franciák többségének az akarata ellen tevékenykedett, mert a nép elsõsorban alkotmányos monarchiát kívánt. A francia társadalom a királyi uralom évszázadai alatt alkalmazkodott ehhez az intézményhez, és nem is kívánta sem a király eltávolítását, sem a királyság felváltását köztársasággal. XVI. Lajos személyében jogaik védelmezõjét látták, aki folyamatosan csökkenti a nemesség privilégiumait, és növeli az átlagember jogait. A király személyesen is megjelent a nemzetgyûlésben, és javaslatokat terjesztett elõ a nemesség és a papság pénzügyi kedvezményeinek, valamint az ingatlan- és jövedelmi adónak a megszüntetésére, amelyet kizárólag a parasztok és a polgárok fizettek, továbbá lépéseket tett a földesurak részére végzett ingyenmunka, vagyis a robot törvényen kívül helyezésére. A király ezen kívül kezdeményezte a sajtószabadság alkotmányos biztosítását több más humanitárius változtatással egyetemben. Az uralkodó közölte a képviselõkkel, hogy ha nem támogatják javaslatait, akkor õ egymaga is bevezeti ezeket a reformokat. Ez azt jelentette, hogy feloszlatja a nemzetgyûlést, és a reformokat királyi rendelettel vezeti be. A király javaslatai valamennyi frakcióban zavart okoztak. Az orleánisták, a nemesség és a papság elõjogainak az elvesztésétõl féltek. A republikánusok viszont attól tartottak, így elveszíthetik a lehetõséget, hogy a nép nevében léphessenek fel a királlyal szemben. A király ugyanis pontosan azokat a változásokat kívánta, amelyekért õk harcolni akartak ellene. A király javaslatainak az elfogadása egyet jelentett az alkotmányos monarchia bevezetésével, amely pontosan azért, mert a király akarta bevezetni, elfogadhatatlan volt - bár különbözõ okokból - valamennyi rend képviselõjének. A királynak ebben a pillanatban kézbe kellett volna vennie az események irányítását, hiszen övé volt a hadsereg, és a lakosság többsége is az õ oldalán állott. XVI. Lajos azonban habozott, és csupán néhány miniszterét váltotta le. A forradalmat háttérbõl irányító erõk ekkor szónokokat küldtek Párizs különbözõ negyedeibe azzal a speciális feladattal, hogy figyelmeztessék a lakosságot, miszerint a királyi csapatok várhatóan majd támadást intéznek Párizs polgárai ellen. Ezek a fizetett szónokok felszólították a párizsiakat, hogy fegyverkezzenek fel, és szálljanak szembe az ellenséggel, vagyis a király katonáival. Növekvõ félelem, és pánikhangulat lett az eredmény. Mindez párosult a mesterségesen elõidézett élelmiszerhiánnyal. Az Orleáni Herceg és a vele együttmûködõ összeesküvõk felvásároltak minden kapható gabonát, és elrejtették Párizson kívüli raktáraikban. Ezt kiegészítették a szándékosan terjesztett rémhírek. Július 12-én például elterjedt, hogy a nemzetgyûlés küldötteit Versailles-ban megölték, az Orleáni Herceget pedig a Bastille-ban bebörtönözték, és halálra ítélték. A pánikhangulat különösen St. Antoine és St. Michel karületet kerítette hatalmába, ahol a legtöbb uszító külföldi volt található. Ezek a Párizsba hozott és fizetett ügynökök felfegyverkeztek a tõrtõl a vasvilláig minden elérhetõ eszközzel, gyújtogattak és raboltak. Ez arra ösztönözte a legszegényebb, éhezõ párizsiakat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Harmincöt-negyvenezer lázadó verõdött össze, és megjelent a színen Danton is, az Orleáni Herceg új szónoksztárja. Július 14-én félreverték a francia fõváros harangjait, az utcai szónokok pedig arra biztatták a felkelõket, hogy ne várják meg a király közeledõ katonáit, hanem azonnal foglalják el a Bastille-t, és szabadítsák ki az Orleáni Herceget, továbbá fegyverkezzenek fel az ott található fegyverekkel. Elsõsorban megint az idegenek teljesítették ezt a felhívást, és viszonylag kevés párizsi csatlakozott hozzájuk. A felizgatott tömeg azonban csaknem üresen találta a Bastille-t. Ez a királyi börtön, amely egyébként tisztességesen berendezett szobákból állt, ahol minden szükséges kényelem megvolt, és az élelem is kellõ mennyiségben és minõségben állt rendelkezésre, a lázadás idején mindössze hét lakóval rendelkezett, és ezek is többségükben közönséges bûnökért lettek elítélve, nem politikai foglyok voltak. Céltalan volt a Bastille elfoglalása azért is, mert a király már korábban elhatározta a lebontását, és már készen álltak a tervek egy szép tér kialakítására. A börtönnek használt erõdöt azért tudta könnyen elfoglalni a csõcselék, mert maga a király tiltotta meg ott állomásozó csapatainak, hogy fegyvereiket használják. Ennek dacára a Bastille õrségének a parancsnokát a lázadók nyomban meggyilkolták, és ezt követõen a levágott fejét körbehordozták Párizsban. A csõcselék ugyanígy tett az õrség többi tagjával is, miután azok letették a fegyvert. Egyedül a svájci katonák nem adták meg magukat, és õk harci alakulatot formálva távoztak. Párizs nyolcszázezer polgárából csak egyezer vett részt a Bastille ostromában. A lázadás vezetõi megpróbálták igazolni az õrséggel szemben elkövetett kilengéseket azzal, hogy a lázadók az igazságért, a szabadságért és az egyenlõségét ontottak vért. De már ekkor minden jel arra utalt, hogy ez a vérrontás a magasabb körökben dúló hatalmi harc következménye volt. A forradalmat a háttérbõl irányító hierarchia nem volt megelégedve a Bastille elfoglalásának eredményeivel. A lakosság kiábrándult az üres ígéretekbõl és a semmivel nem igazolt kegyetlenkedésekbõl. Mirabeau és Moulin azonban mindent elkövetett, hogy igazolja ezeket a cselekményeket, és újabb akciókra ösztönözze a párizsiakat. A lázítók fõleg a nemzetgyûléshez tartozó jogászok voltak. Hamarosan kiterjesztették tevékenységüket Franciaország többi részére is. Leveleket küldtek szét Franciaország-szerte azt állítva: brit és osztrák csapatok közelednek, hogy megtámadják a franciákat. A lakosság pánikba esett, fegyverkezni kezdett, és ez lassan anarchiához vezetett. Marseille-bõl és Olaszországból felbérelt lázítók érkeztek Franciaország különbözõ tartományaiba, hogy rávegyék a lakosságot a lázadásra. Elsõsorban a nemességet és a papságot támadták, de számos paraszt is az áldozatukká vált. Voltak olyan helyek, mint például Burgundia, ahol több község is összefogott, és szembeszállt a lázítókkal. Ezeknek a lázítóknak a zsebeiben olyan - állítólag a király által aláírt - iratokat találtak, amelyek utasítást tartalmaztak a kastélyok és az apátságok felgyújtására, amiért azok résztvettek az élelmiszerhiány elõidézésében. Ez a stratégia hatásosnak bizonyult, mert a lakosság tudott a király erõfeszítéseirõl, amivel korlátozni akarta a privilegizált osztályoknak az elõjogait. Tény, hogy a nemesség és a papság kizsákmányolta az alsóbb osztályokat, de ez a két osztály volt az egyedüli kapcsolat a királyi udvar és a lakosság között. Ennek a kapcsolatnak a felszámolása lehetõvé tette az abszolút monarchiának a bevezetését, amely viszont az Orleáni Herceg elképzelése volt. Ez azt jelentette volna, hogy csak egy hatalom van, és a lakosság egésze védelem nélkül marad. A köztársaságiak, a háttérben meghúzódó pénzügyi körök eszközei, le akarták rombolni a monarchiát, és egy új republikánus rendet akartak a helyébe. A nemzetgyûlésben augusztus 30-án már azoknak a fejét követelték, akik támogatták a királyhû frakción belül az alkotmány bevezetését. A király bejelentette, hogy valamennyi javaslatot megvétóz, ha reformjait a nemzetgyûlés nem hagyja jóvá. Az egyszerû franciák nem értették pontosan, mit jelent a vétó. A felbérelt agitátorok ezt is úgy magyarázták, hogy a király ellenük akar lépéseket tenni. A félremagyarázott és félreértett vétó szó, valamint a mesterségesen elõidézett éhínség, tette lehetõvé a Versailles elleni menetet. Az egyedüli cél a királyi pár megölése volt, ez azonban ekkor még nem sikerült. Amikor a király személyesen állt a lázadók elé, akkor a többség megéljenezte. A király ezúttal is megtiltotta testõrségének, hogy használja fegyvereit. A francia uralkodó azonban nem vette észre, hogy az a tömeg, amelyikkel szembenéz, zömében lefizetett csõcselékbõl áll. A Tuileries-k elleni invázió Az orleáni frakció 1792-re csaknem teljesen szétesett, és az Orleáni Herceg is számûzetésben élt saját birtokán. Leghatalmasabb szövetségese, Mirabeau, ekkor már elhagyta õt. Ebben az idõben a lefizetett, mondhatni hivatásos csõcselék, új párt neve alatt jelent meg: "A Sabbath Pártja". Ennek vezetõ tagjai: Rotondo, Cavallanti és Malga volt. Mindhárom vezetõ látható volt az erõszakosságok és a vérrontások helyén. Rotondo volt megbízva azzal, hogy ölje meg Mária Antoinette királynét. Ez a terv csak egy véletlen folytán nem sikerült. Ebben az idõben a királyi pár gyakorlatilag már fogoly volt a saját palotájában. Ebben a reménytelen helyzetben a király segítségért fordult Európa más uralkodóihoz. II. Lipót osztrák császár, Mária Antoinette testvére, azonban nem akart segíteni. II. Vilmos porosz király pedig riválisa volt Franciaországnak, és szívesen látta további gyengülését. Csak III. Gusztáv svéd király volt hajlandó a segítségnyújtásra, noha õt semmiféle családi kapcsolat nem fûzte a francia királyi udvarhoz. A segítségkérés tovább rontotta a királyi pár helyzetét, mert lehetõvé tette a lázadás szervezõi számára, hogy ne csak általában a királyi udvart vádolják, hanem személyesen a királynét tegyék felelõssé az "árulásért". Mayer Amschel Rothschild Ephraim-ot küldte Franciaországba, aki hatalmas összegeket vont ki a különbözõ bankokból, és ezt a további lázadások szervezésére fordította. A forradalmárok kampányt indítottak XVI. Lajos ellen, és a jakobinusok követelték, hogy XVI. Lajost fosszák meg a tróntól, és helyét vegye át az Orleáni Herceg, mint Franciaország régense. A fellázított csõcselék rendszeresen provokálta a hadsereget, amely az egyik alkalommal rálõtt a lövöldözõkre és kõdobálókra. Lafayette volt ekkor a francia nemzetõrség fõparancsnoka, és õ rendelte el a sortüzet a hadsereg tekintélyének a védelme érdekében. Lafayette köztársasági volt, mégis a király számlájára írták a parancsát, amely további okot nyújtott a király elleni vádaskodásoknak. 1791. június 14-én a nemzetgyûlés olyan törvényeket hozott, amelyek érvénytelenítettek több fontos jogot, amelyet a parasztok és a munkások korábban kiharcoltak maguknak. Így, többek között megfosztották õket attól, hogy részt vehessenek az elnökválasztáson, megillesse õket a szólásszabadság, joguk legyen kifogásolniuk a kirótt adókat. Nehéz megérteni, hogy olyan személyek, mint Danton, Marat és Robespierre, akik állandóan a népre hivatkoztak, miért vették el ezeket a jogokat a francia parasztoktól és munkásoktól. Ezeket a jogfosztó rendelkezéseket aztán a legkegyetlenebb eszközökkel érvényesítették a jakobinus diktatúra alatt. Noha a király elé terjesztett alkotmány szövege nem elégítette ki a lakosság igényeit, a nemzetgyûlés kényszerítette XVI. Lajost, hogy azt hagyja jóvá. Testvéréhez írott levelében döntését így magyarázza meg XVI. Lajos: "A francia állam a teljes összeomlás széléhez érkezett, amely azonnal be fog következni, ha valaki erõsebb gyógyszerrel kívánja kúrálni, mint amennyit be tud fogadni. A jelenlegi szomorú helyzet oka a bizalmatlanság és a versengés a különbözõ pártok között, amelyek felbomlasztották a kormányzatot. Az állami tekintély helyreállítására csak két alternatíva van: az egység vagy az erõ. Erõszakot csak külföldi csapatok vethetnek be, ez háborút jelent. Megengedhet-e egy király háborút a saját országában? Nem lesz-e rosszabb a gyógyszer, mint a betegség? Elvetettem ezt az elgondolást, és elfogadtam az egyedüli másik lehetõséget, az alkotmányt. Lehetõvé teszem a népnek, hogy kipróbálja, és saját maguk ismerjék meg a bajok okait. Úgy vélem, hogy az alkotmány elfogadásával jobb rendet hozok Franciaország számára, mint az elutasításával..."/7/ Ezt követõen XVI. Lajos levélben kérte az osztrák császárt, hogy tartózkodjon minden további beavatkozástól. Így nemcsak a belsõ béke állhat helyre, de fennmaradhat a béke Franciaország és Európa többi része között is. A lakosság zöme nagy lelkesedéssel fogadta a király döntését az alkotmány elfogadásáról. Az összeesküvõk, elsõsorban a jakobinusok, azonban nem lelkesedtek a kialakult helyzetért. A király azáltal, hogy elfogadta az alkotmányt, keresztülhúzta terveiket. A jakobinusok, mint az illuminátusok követõi, ekkor nekifogtak a monarchia felszámolásának tekintet nélkül arra, hogy az milyen eszközöket igényel. Az 1789-ben megválasztott képviselõk az új alkotmány értelmében elveszítették mandátumukat, és helyükbe újak érkeztek, akiket kizárólag a jakobinusok választottak ki. Ekkor Franciaország népét már csak az agitátorok és jakobinus együttmûködõik képviselték. Mirabeau-nak az a kijelentése, hogy: "Szabadságunk csak akkor lesz biztos, ha hullákra lesz alapozva" megvilágítja az ekkor érvényesülõ közhangulatot. A francia forradalom vezetõi akarva-akaratlanul már a Frankfurtból szétágazó pénzhatalom stratégiai céljait szolgálták. Ekkor jelennek meg a színen a sans culotte-ok. Ezek a lefizetett fiatal bandák napi néhány frank fizetségért légiókba tömörültek. Valamennyien vörös sapkát viseltek, és vasvillával és csákánnyal voltak felfegyverkezve. Naponta elárasztották a Tuileries-k parkjait és szidalmazták a királyi párt, készülve a június 20-ra tervezett támadásra a királyi család ellen. Június 19-én, egy nappal a támadás elõtt, az agitátorok tüzes beszédekkel, ingyen borral és pénzzel próbálták rávenni a járókelõket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Az ily módon összeverbuválódott tömeg elindult a királyi palota ellen. A palotát tizenhat üteg védelmezte, hatszáz rendõr és húsz ágyú. Ha a király nem tiltotta volna meg katonáinak, hogy lõjenek, a csõcselék soha nem lett volna képes a támadásra. Bonaparte Napóleon egy közeli vendéglõbõl tanúja volt az eseményeknek. Ekkor mondotta: "Micsoda barmok! Hogyan engedhették meg, hogy ez a csõcselék támadjon? Néhány százat le kell lõni közülük, és a többi visszafordul és elszalad, hogy mentse az életét."/8/ A támadás során a király ismét megtiltotta a katonáknak fegyvereik használatát. XVI. Lajosnak bátor magatartásával sikerült a támadók hangulatát megváltoztatnia, és még egyszer megmentenie családjának az életét. Mint már utaltunk rá, a párizsi polgárok többsége nem vett részt a zavargásokban. Számos francia hazafi állította: "Történelmi tény, hogy a forradalom alatt elkövetett bûncselekményeket nem a nép, hanem egy másik láthatatlan kéz követte el." Franciaország tartományaiból számos petíció érkezett a nemzetgyûléshez, amelyek elítélték a párizsi kilengéseket. A lakosság jelentõs része tudta, hogy mindezekért a jakobinusok felelõsek, és ezért követelte a megbüntetésüket. Lafayette, a francia nemzetõrség parancsnoka, tiltakozott a nemzetgyûlésnél, mégsem volt kész a Jakobinus Klub feloszlatására, noha az oldalán állt a fegyveres erõ, és a lakosság is támogatta. A forradalom háttérszervezõi megértették, hogy valamennyi vádaskodásuk a király ellen nem elég ahhoz, hogy a királyt eltávolítsák és megöljék. Ezért még nagyobb bûnök elkövetésével kezdték vádolni. A Berlinben székelõ porosz király, amely érdekelt volt, hogy megszakadjanak a családi kapcsolatok Ausztria és Franciaország között, felvonultatta csapatait a francia határra. Az osztrákok ugyanezt tették, és ez alkalmat nyújtott XVI. Lajos hazaárulással történõ megvádolására. Az volt a feltételezés, hogy a külföldi csapatok nemcsak a forradalmárokat, de a többi közembert is támadni fogják. A zavargások szervezõi ekkor további lefizetett személyeket toboroztak és szállítottak Marseille-bõl Párizsba a már korábban odavitt csõcselék feltöltésére. Sokan voltak közülük, akik éppen csak most szabadultak Görögország, Olaszország vagy Spanyolország börtöneibõl, és munkanélküliként kerestek menedéket a francia kikötõvárosban. Egy hónapon belül több ezer ilyen csavargó érkezett Párizsba. A francia önkormányzat egyik küldöttsége követelte a király lemondatását, mert támadást akart intézni külföldi csapatokkal a polgárok ellen. Párizs forradalmi szekcióinak egyike csatlakozott hozzájuk. Ezután a különbözõ frakciók titkos tanácskozásba kezdtek a királlyal azért, hogy megzsarolják. Köztük volt Danton, aki jelentõs összegû pénzt kapott a palotától cserébe azért az ígéretéért, hogy nem vesz részt a lázadásban. Augusztus 9-én, az úgynevezett Általános Forradalmi Tanács, elrendelte valamennyi harangnak a megkongatását. El lehet gondolni, hogy ez milyen pánikot keltett. Egyidejûleg valamennyi kormányzati kulcspozíciót elfoglaltak a forradalmárok. Kettõ közülük már korábban is - a polgármesteri és a fõügyészi - már hozzájuk tartozott. Mind a polgármester, mind a fõügyész, döntõ szerepet játszott az ezt követõ eseményekben. A polgármester ekkor a nemzeti gárda fõparancsnoka is volt, és ennek az egyik egysége õrizte a királyi palotát Mandat márki parancsnoksága alatt, aki tisztességes katona volt, és kész volt meghalni a királyért. Mivel ezt tudták az illetékesek, ezért Mandatot a városházára rendelték, és beszámoltatták arról, milyen lépéseket tett a palota védelmére. A találkozóra reggel 7 órakor került sor. Fél órával késõbb Rossignol, Dantonnak egy közeli szövetségese, meggyilkolta Mandatot a városháza lépcsõjén. Ily módon a palota védõi parancsnok nélkül maradtak, és ez döntõen befolyásolta az események menetét. Amikor a csõcselék közelített a palotához, a király, aki már nem volt képes átlátni a helyzetet, ismételten arra adott parancsot a katonáknak, hogy ne lõjenek. A tömeg körülvette a palotát, de még nem tudta elfoglalni. Ebben a pillanatban megjelent a helyszínen Roederer fõügyész, aki rávette a királyt, hogy hagyja el a palotát, és menjen át az õ védelme alatt a nemzetgyûlésbe, ahol biztonságban lehet õ és családja. Mária Antoinette ellenezte ezt a tervet, Roederer azonban megfenyegette, hogy ebben az esetben õ felel nemcsak a saját, hanem a király és a fia, valamint leánya életéért. A király azonban, aki mindenáron el akarta kerülni a vérrontást, beleegyezett a tervbe. A királynõ biztosítékokat követelt a királyi család biztonságára. Amikor a király a nemzetgyûlésbe érkezett, kijelentette a küldötteknek: "Tisztelt küldöttek! Azért jöttem, hogy elejét vegyem egy nagy bûnnek, és bízom abban, hogy nem választhattam volna biztonságosabb helyet."/9/ Az események azonban azt bizonyítják, hogy a király tévedett. Miközben õ a nemzetgyûlésben beszélt, testõreit meggyilkolták, és fejeiket karóba húzva végighordozták a városon. Életükkel fizettek azért, hogy engedelmeskedtek a király parancsának: ne lõjenek! A királyi palota parkja tele volt a legyilkolt katonák holttesteivel. A felizgatott tömeg rombolt és rabolt. Számos asszony beöltözött Mária Antoinette ruháiba, és részegen az ágyára feküd. Drága bútorokat egyszerûen összetörtek és kihánytak az ablakokon. Feltörték a pincéket, és a csõcselék annyira lerészegedett, hogy ez önmagában több mint kétszáz életet követelt - állítja Prudhomme. Napóleon is jelen volt a Tuileries-k ostrománál, és élete végén kijelentette, hogy egyetlen csatája után sem látott annyi hullát, mint ezen az augusztusi napon. A forradalomra emlékezõ írók természetesen mellõzik a pontos beszámolót az itt történtekrõl. Így, pl. nem tesznek említést arról, hogy milyen kannibál orgia zajlott, hogy nemcsak húst sütöttek a legyilkolt svájci katonák testébõl, de az Orleáni Herceg egyik közeli szövetségese, Grammont színész, még egy pohár vért is ivott az egyik áldozat testébõl. Noha a forradalom vezérei nem vettek részt a Tuileries-k ostromában, valamennyien azt állították, hogy ez volt az õ legnagyobb gyõzelmük. Danton, Marat és Robespierre eltûntek Párizsból, és csak több nap után tértek vissza a nemzetgyûlésbe. Mivel 1792. augusztus 10-ét az egész forradalom legnagyobb dátumának tekintik, ezért érdemes közelebbrõl szemügyre venni e nap következményeit. Elõször is, ez teljesen megbénította Franciaországot. Másodszor, Lafayette tábornok elhagyta Franciaországot, és menedéket keresett Ausztriában, ahol õt a magdeburgi börtönbe vetették. Ezen túlmenõen a nép mindent elveszített, amit az elõzõ években kiharcolt magának. Az új urak hozzáláttak egy újabb, és még félelmetesebb szolgaság kialakításához. A következményekhez tartozik az is, hogy megjelent Párizs terein egy szerkezet, amelyet a középkori Németországban a lefejezéshez használtak, és amely nevét egy francia orvosról, Joseph Guillotin-ról kapta. Guillotin a nemzetgyûlés tagja volt, és õ ajánlotta ezt a szerkezetet a fájdalom nélküli kivégzéshez. Ez a hírhedt kivégzõeszköz lefejezte Franciaország királyi hatalmát, megtizedelte a nemességét és a papságát, és bevezette az általános anarchiát. A káosz és a guillotin-tól való félelem hamarosan terrorizálta a lakosságot, és engedelmes csordává alacsonyította a francia polgárokat. A forradalomban részt vevõ számos frakció nem tartott fenn szoros kapcsolatot egymással, és fõleg arra törekedtek, hogy riválisaikat megsemmisítsék. Nem törõdtek azzal, hogy milyen eszközöket vesznek igénybe, szemük elõtt a végsõ cél: a teljes hatalom megszerzése lebegett. A lakosságnak a némasága és passzivitása aggodalommal töltötte el a vezetõket. Megértették, hogy a lefizetett ügynökök és a felbérelt csõcselék támogatása nem elégséges. Világos volt számukra, hogy aki nincs velük, az ellenük van. Marat ebben az idõben bujkált, de rejtekhelyérõl minduntalan további fejeket követelt. 1790-ben - Marat szerint - még elég lett volna öt-hatszáz ember lefejezése a forradalom gyõzelméhez, 1792-ben már azt magyarázgatta, hogy legalább kétszázhatvanezer embert kell megsemmisíteni, méghozzá a lehetõ legrövidebb idõn belül. A forradalom elsõ szakaszát az orleánisták hajtották végre. A második szakaszt a girondisták, Madame Roland vezetésével. Ezután Marat lett a teljhatalmú párizsi városházának a szellemi vezére. Õ tervezte meg és készítette elõ a forradalom harmadik menetét, a szeptemberi tömeggyilkosságot, a terror uralmát. Nem élt addig, hogy láthatta volna munkájának eredményét, mert egy fiatal francia nõ végzett vele. Danton lett az igazságügy-miniszter, amely egyben szabaddá tette az utat szinte mindenfajta kegyetlenség és atrocitás elõtt. A Párizsi Kommün jóváhagyta Marat javaslatát a túlzsúfolt börtönök kiürítésére, mégpedig úgy, hogy megölik a bebörtönzötteket. Az volt a kérdés csupán, hogy hogyan lehet ezt a lehetõ legrövidebb idõ alatt a leghatékonyabb módon végrehajtani. Marat a börtönök felgyújtását javasolta. Mások a börtöncellák vízzel való elárasztását tartották jó módszernek. Megint mások a kivégzéseket ajánlották, de nem volt elég hóhér. Végül is úgy döntöttek, hogy a tolvajokat és a gyilkosokat szabadon engedik, és õket bérelik fel a többi rab meggyilkolására. A gazdagabb polgárok letartóztatása augusztus 29-én kezdõdött. Három nap alatt hatezer polgárt vettek õrizetbe, akik közül többnek megvesztegetéssel sikerült kiszabadítania magát. Danton kijelentette, hogy csak a merészség és a még több merészség mentheti meg Franciaországot. Ugyanezen az estén azzal dicsekedett vacsoravendégei elõtt, hogy: "Megdermesztettem õket. Most már megkezdhetjük a gyilkolást." Különleges meghatalmazású küldöttei továbbították ezt a parancsot, és ezzel elkezdõdött a tömeggyilkosság. Ebben az idõben a Hotel de Ville, számos templom, kolostor, iskola és apátság vált börtönné. Nehéz leírni, hogy minden egyes börtönben mi történt, de tanúvallomásokból mégiscsak fogalmat alkothatunk az ott lejátszódott szörnyûségekrõl. Az egyik apátságban például valamennyi szerzetest megölték. A párizsi városi törvényhatóság képviselõje minden egyes szerzetes meggyilkolásáért ígért 24 frankot. Miután végeztek az apátságban, a gyilkosok átmentek a Karmelita Kolostorba, ahol kétszáz pap volt összezárva. Másfél órán belül 119-et felkoncoltak közülük. A többinek sikerült elrejtõznie. A mészárlás alatt a Nemzeti Rendõrség õrizte a kolostort, nehogy a népharag meg tudja akadályozni a gyilkosokat a mészárlásban. A következõ öt nap és öt éjjelen át brutálisan meggyilkolták a börtönök tehetetlen lakóit, köztük az õröket, a segédszemélyzetet, szolgákat, a paloták kertészeit, papokat és szerzeteseket, a királyi palota teljes svájci õrségét, a királynõ szolgáit és így tovább. A gyilkolásban résztvevõket a levágott fejek szerint fizették. Negyven levágott fejért harmincöt frankot kaptak. Azt a parancsot, hogy a köztörvényes bûnözõket a foglyok legyilkolása elõtt eresszék szabadon, nem mindenütt hajtották végre. Ezért így például Conciergerie-ben 320 köztörvényes bûnözõt is megöltek a foglyul ejtett arisztokratákkal együtt. Chateleb-ban pedig 223 tolvaj is életét vesztette a többi fogollyal együtt. (A párizsi rendõr-prefektúra pontosan vezette a nyilvántartást a fenti eseményekrõl. Ezért az 1871-ben hatalomra került Párizsi Kommünig meg is volt 24 számla, amelyet a gyilkosok írtak alá, átvéve a nekik járó fizetséget. A Párizsi Kommün ezeket a dokumentumokat 1871-ben megsemmisítette.) Kortársak beszámolói szerint néhány nap elteltével a kilengések abbamaradtak, mert akiket kijelöltek a felkoncolásra, valóban megsemmisítésre is kerültek. Most, a Párizsi Kommün, mint az 1792. augusztus 10-i felkelésbõl született városi törvényhatóság, amely a hatalmat gyakorolta a francia fõvárosban, üzenettel fordult a tartományokhoz, és követelte, hogy õk hasonló módon hajtsák végre a vérengzéseket, ugyanazokat az ürügyeket és módszereket alkalmazva. Ezt a proklamációt személyesen Marat írta, de rajta kívül több kommün-tag is aláírta, és jóváhagyásra Danton igazságügy-miniszterhez továbbították. Danton ugyan nem írta alá, de teljesen egyetértett annak tartalmával. Késõbb az is kiderült, hogy Marat több más személy nevét aláhamisította a proklamáción. A szeptemberi tömeggyilkosság az anarchisták mûve volt, akik a háttérbõl irányítva az eseményeket, teljesen a befolyásuk alatt tartották a Kommünt és annak politikai frakcióit. A forradalom igazi mozgatói, a pénzoligarchia és ügynökei, továbbra is a színfalak mögött maradtak, és innen támogatták az anarchistákat, akik nagyrészt a saját teremtményeik voltak, és az atrocitásokért a francia néptömegekre próbálták áthárítani a felelõsséget. A terror uralma A francia forradalom nagy színjátékának a rendezõje, a színfalak mögött rejtõzködõ és a szálakat mozgató pénzkartell, úgy döntött, hogy eljött az idõ Franciaország teljes uralom alá vételére. E célból fel kellett számolni a monarchiát, az 1791-es alkotmányt, és el kellett tüntetni magát a királyt is, valamint a még meglévõ politikai frakciókat is, minthogy szerepüket már eljátszották. Ugyanez a sors éri utol egymás után a forradalom vezéreit is, akik szinte kivétel nélkül a vérpadon végzik. Hogyan képzelhetõ el, hogy a megfélemlített és teljesen hatalom nélküli francia nép egymagában el tudta volna pusztítani mindezeket az intézményeket, és le tudott volna számolni olyan személyiségekkel, mint Danton, Robespierre, vagy késõbb Bonaparte Napóleon? Mindez elképzelhetetlen, és ismét csak azt jelzi, hogy milyen hatalma van a színfalak mögött meghúzódó, láthatatlan hierarchiának, a mindenható, kapitalista pénzkartellnek. A tömegek ebben az idõben annyira meg voltak félemlítve, hogy néhány jelentéktelen politikai kalandor már képes volt a monarchia helyébe bevezetni a köztársaságot anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütközött volna. És anélkül, hogy népszavazást vagy bármiféle közvélemény-kutatást tartott volna. Danton és Marat triumvirátust akart alapítani Robespierre-rel azért, hogy együtt gyakorolják a korlátlan hatalmat. Az események azonban arra utalnak, hogy Robespierre ezt soha nem helyeselte teljes szívvel, és késõbb meg is tudott szabadulni valamennyi versenytársától. Marat, Danton és Robespierre között lényeges különbség van. Marat népszerû nyelvet használt, leegyszerûsítette a kérdéseket, ügyesen összezavarta a politikai dilemmákat, és gyors, hatékony lépéseket javasolt valamennyi probléma megoldására: gyújtogatást, rablást, gyilkolást. Ez a primitív demagógia hatott a szegény és éhes Párizsba importált csõcselékre, valamint a francia fõváros külvárosainak nincstelen és mûveletlen lakóira. Marat ugyan azt állította, hogy a legalacsonyabb osztályok ügyét képviseli, ugyanakkor õ a legnagyobb luxusban élt, és semmiféle személyes áldozatot nem hozott a szegények érdekében. Robespierre demokratikus és osztálynélküli állam létrehozásáról álmodozott, amelyben tehetséges vezetõk, és nem a néptömegek uralkodnak. Itt van közte és Marat között a legnagyobb különbség: Marat élete végéig meg volt arról gyõzõdve, hogy az uralmat a tömegeknek kell gyakorolniuk. Danton soha nem beszélt demokráciáról, tehetséges szónokként tudott hatni hallgatósága szenvedélyére, és minduntalan az ellenség megtámadására és a haza megmentésére hívta fel a tömegeket. Ezek a beszédei nagy sikert arattak a nemzetgyûlésben, és csaknem mindig sikerült elfogadtatnia javaslatait. Danton meg úgy gondolta, hogy a forradalomnak azok hasznára kell lennie, akik létrehozták, hasonló módon, ahogy a nemesség is hasznot húzott a korábbi rendbõl, az Ancien Regime-bõl. Danton sokkal inkább tehetséges agitátornak bizonyult, semmint jó politikusnak. Miután sikerült megdönteni a monarchiát és az arisztokráciát, elkezdõdött a küzdelem a demokráciáért a francia nép és a csõcselék között. A csõcselék - a nép egészéhez képest egy csekély számú kisebbség - gyõzött, és elkezdõdött a terror uralma. A király halála XVI. Lajos kivégzéséért a fõ felelõsséget Marat, Danton, Robespierre és Fülöp orleáni herceg viseli. Dr. Moore, az események egyik szemtanúja, írta naplójában: "Nem a párizsiak követik el a mészárlásokat, gyilkosságokat és bestialitásokat Párizs utcáin, hanem egy maroknyi bûnözõ, néhányuk a Jakobinus Klub, a Konvent vagy a Nemzetgyûlés tagja, munkanélküli vandálok, akiket megvesztegettek ebbõl a célból."/10/ A király halálát követelõ beszédek egyre gyakoribbak lettek a Jakobinus Klubban és a Konventben, és ez aggodalommal töltött el nemcsak több köztársaságit, de olyan személyiségeket is, mint például Prudhomme. Prudhomme a király nyílt ellenfele volt, mégis figyelmeztette a Nemzetgyûlést, hogy a köztársaság támogatói, akiket kiábrándítottak az atrocitások, átmennek a rojalista táborba, és hogy a köztársaság-pártiak háromnegyede máris rojalista lett. A Kommün, vagyis a párizsi városi törvényhatóság, nem volt olyan hatalmas, ahogyan azt sok francia ebben az idõben gondolta. A szeptemberi atrocitások szinte mindenkit megbénítottak, és ezért a Kommünben egy teljhatalmú, félelmetes hatalmat láttak, noha a lakosság egészét tekintve csak alig egy százalékos támogatottsága volt. Egy 1793 októberében készült kormányjelentés szerint mindössze háromezer kemény forradalmárt tudtak összeszámlálni. 1792. december 11-én XVI. Lajost felelõsségre vonta a Nemzetgyûlés. Azt vetetették a király szemére, hogy monopolizálta a gabonát, a kávét és a cukrot. Egyes képviselõk azt is állították, hogy a király "több embert ölt meg, mint amennyi órát élt." Harmadszor felrótták neki, hogy részt vett az 1791. július 17-i gyilkosságokban, amikor valójában a Tuileries-k foglya volt. A negyedik vádpont szerint a király részt vett a külföldi hatalmakkal való összeesküvésben. Oly sok váddal illették a francia uralkodót, köztük például azzal is, hogy "több bûncselekményt követett el, mint Néró római császár", hogy felsorolásuk itt nem is lehetséges. Több mint száz francia jogász jelentkezett a király védelmére, akik közül négynek adott megbízást. Köztük volt a Francia Tudományos Akadémia tudóstagja, Malerbe. Brilliánsan védelmezte a királyt, ezért késõbb õ és családja is a vérpadon végezte. A Nemzetgyûlésnek a király ellen emelt vád egyetlenegy pontját sem sikerült bebizonyítania. Ennek dacára bûnösnek mondták ki XVI. Lajost. A szavazás 1793. január 16-án 24 órán keresztül tartott, mert a Nemzetgyûlés mind a 721 küldöttének ki kellett mennie a pódiumra, és nyíltan közölnie, hogy kívánja-e a király halálát vagy sem. Valamennyi küldöttet, amely a király élete mellett szavazott, azzal hurrogták le, hogy: "A nép ellensége, vérpadra vele!". Mindazonáltal a végeredmény az volt, hogy 334-en szavaztak a halálbüntetés ellen, és 387-en mellette. Fülöp orleáni herceg, a király unokatestvére, szintén a halálbüntetés mellett szavazott, amely késõbb nagy méltatlankodást váltott ki a francia nép körében. Sok küldött meg volt róla gyõzõdve, hogy a szavazat-összeszámlálás végeredményét manipulálták. A királynak megmaradt az esélye az életben maradásra, minthogy a francia büntetõjog szerint csak kétharmados többséggel lehetett kiszabni a halálbüntetést. A Kommün és a jakobinusok azonban elutasították ezt az érvényben lévõ törvényt, és rákényszerítették nézeteiket a Konvent többi tagjára. A kivégzés napján, 1793. január 21-én, mindössze néhány napra a sorsdöntõ szavazás után, valamennyi üzlet zárva tartott. A francia fõváros polgárait a félelem és az elnyomás légköre vette körül. A jakobinusok is féltek, mert attól tartottak, hogy a nép fellázadhat. A nemzeti gárda katonái már a reggeli óráktól kezdve ellepték az utcákat, különösen a kivégzés színhelyét. A királyt erõs õrség kísérte. Katonák vontak kordont az utcákon, hat ágyú elöl és hat ágyú hátul. Szemtanúk beszámolója szerint a király nagy önuralommal és méltósággal viselte sorsát. Ezt késõbb hóhéra is megerõsítette. A király utolsó kívánsága az volt, hogy néhány szót szólhasson a néphez. Ezt megtagadták tõle. Az egyetlen dolog, aminek ellenállt, hogy megkössék a kezeit. Õ akarta levágni a haját, és segítség nélkül ment a hóhérhoz. Letérdepelve a Guillotine elé, hangosan elkiáltotta magát: "Népem! Ártatlanul halok meg. Minden vádpontban ártatlan vagyok. Remélem, hogy a vérem megpecsételi a francia nép boldogságát."/11/ Az igazi és háttérben meghúzódó despoták számára XVI. Lajos áruló volt. A király nem szimpatizált eléggé az arisztokráciával, miközben kiállt a nép hátrányos helyzetû többsége mellett. Egyértelmûen az alullévõk egyedüli barátjának bizonyult, ezért halála nagy veszteség volt egész Franciaország számára. Hamarosan azonban azok is sorra kerültek, akik halálba küldték a királyt. Elõször a girondisták követték, akik magukat a középosztály képviselõinek tekintették. De a középosztály is ki volt szemelve az elpusztításra, hogy helyébe léphessenek a legalacsonyabb társadalmi csoportok tagjai, Maratnak, St. Just-nek és Robespierre-nek az osztálya. A mesterségesen létrehozott élelmiszerhiány, és a növekvõ sorban állás arra utalt, hogy hamarosan egy másik kiszemelt áldozatot fognak vádolni az élelmiszerhiányért, és ez szolgál ürügyül a legyilkolásukhoz. Kezdetben az orleánisták vezették a forradalom gépezetét, majd õket a girondisták követték. Ezután az anarchisták vették át a gépezetet, és mûködtették egyre pusztítóbb hatalomként. Õk hozták létre a Második Forradalmi Bíróságot, amelyet a terror bíróságának neveztek. Az 1792 augusztusában létrejött Elsõ Forradalmi Bíróság nem volt teljesen sikeres, mert a lakosság passzív maradt és nem támogatta a vérrontást. A forradalmárok a szeptemberi tömeggyilkossággal akartak megszabadulni az ellenzéktõl olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, mindenféle bírósági eljárás mellõzésével. Ezek után, amikor az anarchisták kezébe ment át a hatalom, Danton megragadta az alkalmat a terrorbíróság felállítására. Ironikus módon ennek a bíróságnak lett az áldozata õ is egy évvel késõbb. A bíróság mûködésének a célját maga Danton így fogalmazta meg: "Hagyjuk elenyészni Franciaországot, de tegyük biztossá, hogy a szabadság fennmaradhasson. Legyünk szörnyûségesek azért, hogy megelõzhessük, hogy maga a nép váljon szörnyûségessé."/12/ Ebbõl is világos, hogy a forradalmárok tartottak attól a néptõl, amelynek a nevében állítólag vezették a forradalmat. A hivatalos történetírásban továbbra is azt fogjuk találni, hogy ez a nép forradalma volt, noha magának a népnek nem sok köze volt a háttérbõl irányító illuminátusok kegyetlenkedéséhez, és szándékosan elõidézett anarchiájához. A guillotin szüntelenül mûködött. Egy katona azt merte mondani, hogy Franciaország túl nagy ahhoz, hogy köztársaság legyen - lefejezték érte. Egy szakács azt merészelte állítani, hogy õ jobban szereti a monarchiát, mint a köztársaságot - a fejével fizetett ezért. A Párizsi Kommün, a városi törvényhatóság, úgy döntött, hogy leszámol a Konventben (a népképviseleti elv alapján megválasztott új törvényhozó testületben) résztvevõ girondista képviselõkkel. 1793. május 31-én csapatok vették körül a Konvent épületét, és Marat a csengõ meghúzásával adott jelet az akció megkezdésére. A Konvent gyûlését kívülrõl körülzárták, belülrõl viszont Marat és Robespierre hívei töltötték meg a folyosókat és a balkonokat. Az ajtókat és a kapukat bezárták úgy, hogy senki sem menekülhetett el. A Konvent többségének tiltakozása ellenére a Kommün kisebbsége érvényesítette az akaratát, és eltávolítottak 29 girondista képviselõt. Azonnal letartóztatták õket, és ugyanúgy a vérpadra küldték valamennyit, teljesen törvénytelenül, ahogyan a királyt is lefejezték. Ez a szakadatlan vérrontás és anarchia félelemmel töltötte el a francia népet. Marie Charlotte Cordey, egy fiatal vidéki nõ elhatározta, hogy megöli az atrocitások egyik legfõbb okozóját, Marat-t. A bõrbetegségben szenvedõ Marat-t Cordey a lakásában lévõ fürdõkádban találta, és egy tõrrel végzett vele. A merénylet elkövetõjét és családját késõbb lefejezték. Miután a király, az arisztokrácia, a papság és a girondisták el lettek távolítva, a Párizsi Kommün nekilátott a burzsoázia, a szabad parasztok, a kereskedõk és a katolikusok felmorzsolásához. Párizs lakóit paralizálta a félelem. A vidék polgárai azonban aktivizálódtak. Százezer paraszt papjaikkal az élen csupán mezõgazdasági szerszámokkal felfegyverkezve fellázadt; 17 tartományban volt felkelés, köztük Vandee-ben, Lyonban, Normandiában és még Marseille-ben is. A fellázadt városok és falvak, köztük Lyon, nem tudtak három hónapnál tovább ellenállni a reguláris forradalmi haderõnek. Az élelmiszer-ellátást megakadályozták, és ez megadásra késztette õket. A Konvent elhatározta, hogy lerombolja Lyont, Franciaország egyik legszebb városát. A büntetés eredményeként megbénult az ipar, a kereskedelem. Ez is elsõsorban azokat a dolgozókat sújtotta, akik nevében állítólag elkezdõdött a forradalom. A lakosság mûveltebb rétegei sem kaptak kíméletet. Számos múzeumot leromboltak, könyveket, mûalkotásokat pusztítottak el. Úgy tûnt, hogy a forradalom a teljes civilizációnak hadat üzent. 1793. október 10-én a Konvent, amelyet eddig az idõpontig a Kommün tagjai domináltak, ekkor újabb súlyos döntést hozott: felállították a Nemzetbiztonsági Bizottságot, amely abszolút hatalmat és ellenõrzést gyakorolhatott egész Franciaország felett. Ez a bizottság, amelyet Robespierre vezetett, alapos tisztogatásba kezdett a lakosság körében. Noha ebben az idõben már a guillotin 24 órán keresztül mûködött minden nap, ez nem volt elegendõ valamennyi letartóztatott kivégzésére. Ezért parancsot adtak ki a tömeges megfojtásra. Tanúk számoltak be arról, hogy a Loire vize vörössé vált a kiontott vértõl. Számos város lakosságát megtizedelték. Egyedül Nantes városa harmincezer polgárát veszítette el, akiket a legváltozatosabb módon végeztek ki. A város környékén mintegy 100 fiatal nõ holttestét fedezték fel. Azt mondták, hogy õket az ún. német légió gyilkolta meg, akiket mint dezertõröket és zsoldosokat erre a feladatra béreltek fel. Toulon városának harmincezer lakosa volt a forradalom elõtt, és a forradalom végére már csak hétezren lakták a várost. Prudhomme szerint több mint egymillió ártatlan ember lett a véres kilengések áldozata egész Franciaországban. Az emberiség nagy szerencsétlenségére a "Nagy Francia Forradalomnak" ezeket az erõszakosságait nemcsak hogy nem ítélték el az ezután következõ nemzedékek vezérei, hanem még meg is ismételték õket idõrõl idõre kifinomultabb módszerekkel. Elég itt a holocaustra, a Gulágra, Katinra és Vinitsára utalni, és az ún. népbíróságok által tömegesen elítélt ártatlan emberekre. Azt látjuk, hogy a francia forradalom módszereit alkalmazták, hogy megsemmisítsék a papság, az értelmiség, a politikai vezetõréteg és a nem kívánatos etnikumok egész nemzedékét. Nehéz azzal egyetérteni, amit az "konspirációs elméletet" elitélõ, és a semmivel sem tudományosabb "véletlen elméletét" valló hivatalos történészek többsége állít, hogy a terror spontán módon, csak úgy magától kezdõdött. Rendkívül sok jel utal arra, hogy a csõcselék erõszakosságai gondosan elõ voltak készítve és meg voltak tervezve azzal a céllal, hogy átalakítsák a világot egy kis létszámú csoport önzõ érdekeinek megfelelõen. Ez a háttérben pénze segítségével a szálakat mozgató csoport közvetlenül nem vett részt az eseményekben. Az események azonban megmutatták, hogy a véres terror végsõ célja olyan új pénzügyi gazdasági és társadalmi viszonyok kialakítása volt, amelyek ennek a háttérben meghúzódó pénzvagyonos oligarchiának biztosítják a társadalom feletti uralmat. A francia nép nem a forradalom végrehajtója, hanem áldozata volt. Ugyanezt lehet állítani a bolsevik hatalomátvételrõl is, és számos, azóta megszervezett, ún. "forradalomról". A forradalmi erõszakosságok végrehajtói nagyrészt bûnözõk voltak, akik arra használták a hatalmukat, hogy áldozataikat megfosszák minden tulajdonuktól, mielõtt megölik õket, és nem vették számításba egy pillanatig sem, hogy esetleg majd felelniük kell bûnös tetteikért. A terror megfélemlítette és demoralizálta a lakosságot, és teljesen alávetette õket új uraiknak. A francia forradalom esetében Robespierre-nek, Dantonnak és Maratnak. Ugyanakkor ezek a közvetlen vezérek maguk is csak eszközök voltak a háttérben meghúzódó, lopakodva berendezkedõ pénzhatalom urainak a kezében. Mielõtt a terror uralma elkezdõdött, a Párizsi Kommün egy térképet készített Franciaországról, amely feltüntette, hogy a különbözõ megyékben és városokban hány embert kell lefejezni. Ezt a térképet késõbb arra a célra használták, hogy az ország egyes részeit elnéptelenítsék. Robespierre meg volt róla gyõzõdve, hogy 25 millió francia nem élhet jól az ország erõforrásaiból, és nem élvezheti az egyenlõségre vonatkozó álmának a gyümölcseit. Úgy vélte, hogy az egyenlõség megvalósításához egyeseket fel kell áldozni. Mivel a kisebbség feláldozásából a többség nem sokat profitálhat, ezért úgy döntött, hogy a többséget kell feláldozni a kisebbség örök jóléte érdekében. A véres elnyomásnak ebben az idõszakában a keresztény vallást kegyetlenül üldözték, és csaknem meg is semmisítették. Ebben a destruktív folyamatban kiemelkedõ szerepet játszott Cordelliers és de Sade márki. Ez utóbbi nevébõl származik a szadizmus kifejezés, amelyet ma az abnormális, morbid és dekadens szexuális magatartás jelölésére használnak. A destruktív légkör megteremtésében aktív szerepet játszott Clootz, német anarchista. Õ volt a közvetítõ a Németországból irányító háttérerõk, a már kidolgozott stratégiával rendelkezõ és megszervezõdött nemzetközi pénzkartell, valamint a francia forradalmár irányzatok között. Már az is érdekes, hogy a francia forradalom egyik jelentõs vezére német volt. Ez megint csak arra utalhat, hogy a forradalom nem csupán a franciák mûve volt. A korabeli dokumentumoknak az analízise alátámasztja ezt a véleményt, és megerõsíti Robespierre kijelentését, hogy a forradalom nem az volt valójában, aminek lennie kellett volna - azaz küzdelem a monarchia és a köztársaság vagy a demokrácia és a személyi hatalom között -, hanem egyszerûen összeesküvõk különbözõ frakciói által szõtt hálónak bizonyult. Ezek mindegyike a lakosság rovására bitorolta a hatalmat. Minden vádaskodással ellentétben például Mária Antoinette nem játszott jelentõs szerepet az ország kormányzásában. XVI. Lajossal kötött házasságától kezdve egészen a haláláig a sors áldozatának tekinthetõ. Házasságát abból a célból hozták létre, hogy szövetség jöjjön létre a szembenálló országok között. Miközben a franciák árulással vádolták, testvére, II. József osztrák császár, a Kalapos Király, magára hagyta õt, noha az élete forgott kockán. Mindezt azzal indokolta, hogy Mária Antoinette nem tett semmit szülõhazájáért. A királyné csak a forradalom kezdetekor aktivizálódott kényszerûségbõl. A király nem tett meg mindent a saját és családja biztonsága érdekében. Ezért a királynõ volt az, aki szervezkedni volt kénytelen saját maga és családja fogságból való kiszabadulása érdekében. De valamennyi erõfeszítése sikertelen maradt, és követnie kellett férjét a vérpadon. Mária Terézia lányát 1793. október 16-án, több mint harmincezer katona jelenlétében, a Place de la Concorde-on végezték ki. Tizenöt nappal késõbb már a Girondista Klub 21 képviselõjét is vérpadra küldték. Így a forradalom elsõ frakciója szét volt zúzva. Ezután a forradalom különbözõ kollaboránsai kölcsönös megsemmisítésének a hátborzongató haláltánca kezdõdött. Két napra a girondisták lefejezése után kivégezték a királyné két legnagyobb ellenfelét, Madame Rolandot és az Orleáni Herceget is. Ekkoriban a zsinórokat Robespierre húzogatta, aki rájátszva a tömegek vallásos érzelmeire, elítélte a herbertisták ateizmusát, amelyet arisztokrata mozgalomnak nevezett. A támadást Danton indította el és 1794 márciusában már 18 herbertistát ítélt halálra a forradalmi bíróság. Az ítéletet nyomban végrehajtották. Ezúttal tényleg ujjongott a nép, mert felismerték, hogy az a politikai frakció, amelynek tagjai eddig a legtöbb ártatlan ember halálát okozták, most maguk kerültek a vérpadra. Ezután az a politikai csoport következett, amelyet Danton vezetett. Az õ és követõinek sorsát is a Konvent határozta el. Saint-Just azzal vádolta Dantont, hogy az Orleáni Herceg ügynökeként külföldi hatalmak számára dolgozott, és semmi más nem érdekelte, mint az arany és a kicsapongó élet. Amikor Danton felismerte, hogy semmi értelme nincs, hogy ellenálljon, lemondott képviselõi mandátumáról, és ezt mondotta: "A royalisták meg akarnak ölni, ahogyan most Robespierre is ezt akarja. Valamennyien az én Káin-testvéreim."/13/ Danton tehát nem kerülte el saját áldozatainak a sorsát. Õt is letartóztatták, és a vérpadra küldték. Kivégzésekor megvetéssel szólt a tömegrõl - férgeknek és söpredéknek nevezte õket. Robespierre annak dacára a vérpadra küldte Dantont, hogy jelentõs részben az õ beszédei segítették hatalomra. Most már csak néhányan éltek a forradalom eredeti vezérei közül. Megnyílt az út a korlátlan uralom felé. Ekkor még két nagyhatalmú bizottság mûködött. Az elsõ a Nemzetbiztonsági Bizottság, amelynek kizárólag a francia szabadkõmûves páholy illuminátusai voltak a tagjai, és amelyet a Robespierrebõl, Saint-Justbõl és Coutonból álló triumvirátus vezetett. A második, még aktív bizottság az Általános Biztonsági Komitté volt. Mindkettõnek a tagjai azzal érdemelték ki pozíciójukat, hogy atrocitásokat követtek el, és már egyedül a nevük páni félelmet keltett az átlagemberekben. Most valamennyien egymásra vetették tekintetüket, hogy azonnal lecsapjanak arra, aki esetleg nem elég óvatos. A két bizottság hetente kétszer ülésezett, és így biztosította a kivégzendõkbõl álló "nyersanyagot" a vérpadok mûködéséhez. Fouquier, a közvádló, mielõtt õt is a vérpadra küldték, elmondotta, hogy minden éjjel személyesen felkereste mindkét bizottságot, hogy elkérje tõlük a másnap kivégzendõk listáját. Azokon a napokon, amikor nem volt elég párizsi származású "ellensége a forradalomnak", akiket kivégezhettek, akkor friss tartalékokat használtak fel a környezõ vidékekrõl. Ez volt a helyzet például a Poitou-ból származó harminc asszonnyal. Noha többen már meghaltak azokon a szekereken, amelyek szállították õket, mégis lefejezték õket a többiekkel együtt. Danton halálát követõen egészen Robespierre bukásáig olyan terror és tisztogatás zajlott le a francia lakosság körében, amelyre nem volt példa addig a történelemben. A forradalom elején a királyi udvar és az arisztokrácia volt a fõ bûnös, állítólag õ okozta az éhséget és Franciaország minden baját. Miután ezeket a "bûnözõket" szisztematikusan megsemmisítették, a körülmények nemcsak, hogy nem javultak, de sokszorosan rosszabbá váltak. Ekkor azt mondták a népnek, hogy mindezért a girondisták a felelõsek, és amikor õket is lefejezték, akkor a hebertisták lettek a bajok okozói. Egyik politikai csoportosulást a másik után ugyanazzal az ürüggyel semmisítették meg. Egyik tisztogatás sem eredményezett több élelmiszert és nagyobb biztonságot sem a sans culotte-oknak (a "nadrág nélküli" szegényeket nevezeték így), sem Párizs többi lakójának. Ugyanakkor közismert volt, hogy a forradalmi vezérek és közvetlen kiszolgálóik luxusban és bõségben éltek. Ez mélységesen kiábrándító volt a franciák számára, és az általános reménytelenség lett úrrá az országban. A két, még mûködõ politikai bizottság tagjai olyan kegyetlennek bizonyultak, hogy nehéz volt õket az emberi fajhoz tartozónak tekinteni. Dicsérték Nérónak, az egykori római császárnak azt az õrült döntését, hogy felgyújtatta Rómát, és komolyan felvetették, hogy Párizs esetében is alkalmazni lehetne ezt a "forradalmi ideát." Fouquier szerint 400-450 ember lefejezése volt minden hétre betervezve. A forradalmárok közül egyedül Robespierre-nek volt világos elképzelése és konkrét terve a jövõt illetõen. Õ volt az, aki megmondta, mi szükséges a társadalom többsége számára, és mit kell tenni a köztársaság jövõjét illetõen. Robespierre szerint Franciaországnak fel kell áldoznia több mint nyolcmillió lakosát azért, hogy a megmaradók élvezhessék az egyenlõséget, a megelégedettséget és a boldogságot. Egy olyan politikai rendszer, amely az egyenlõséget hirdeti, szükségszerûen elegendõ pénzügyi forrással kell, hogy rendelkezzen valamennyi szükséglet egyenlõ kielégítésére. Ha viszont az erõforrások korlátozottak és nem elégségesek mindenki szükségleteinek egyenlõ kielégítésére, akkor az emberek elégedetlenek lesznek. Hosszú sorokban fognak állni az élelmiszerért. Az üres üzletek pedig boldogtalan embereket szülnek. Így kereskedõk, eladók és vásárlók ellenségesen állnak majd egymással szemben. A szolgáltatások minõsége romlik, amely újabb feszültségeket és elégedetlenségeket támaszt. Ilyen körülmények voltak Franciaországban a "nagynak" nevezett forradalom alatt, de ehhez hasonló volt a helyzet késõbb a létezõ kommunizmus országaiban is. A francia forradalom idején a lakosság jelentõs részét elpusztították arra hivatkozva, hogy a beteg ágakat el kell távolítani a fa egészséges részének a fennmaradásáért. A forradalmi bizottságoknak és a népi bíróságnak a megmaradó tagjai kezdetben vakon követték Marat-t, Dantont és Robespierre-t. Megrészegülve saját látszólagos mindenhatóságuktól, egyre fokozták a terrort. Jövedelmük is jelentõsen megnövekedett, minthogy életük megmentése érdekében sokan megpróbálták megvesztegetni õket. Most azonban Robespierre-re került a sor. Hatalmi elképzeléseit fenyegetve látva az életéért kezdett aggódni. Korábban mindig támadással védekezett. Ezúttal is megtámadta mindkét forradalmi bizottság tagjait, akik egyre hatalmasabbak lettek. 1794. július 26-án a Konvent tanácskozásán nyíltan megvádolta a két bizottság tagjait, hogy pénzügyi elõnyöket húznak állásaikból, és jogtalan gyilkosságokat rendelnek el, amely vádak persze teljes mértékben megfeleltek a valóságnak. Robespierre követelte, hogy menesszék és büntessék meg e két bizottságnak a tagjait. A megvádolt bizottsági tagok azonban maguk is a Konvent elé álltak ekkor, és a jakobinus diktátor szemére hányták, hogy pontosan azért akarja õket eltávolítani, amiért Dantont is elmozdította. Azaz Robespierre a korlátlan hatalmat akarja. Azt kiáltották: "A te végsõ célod mindannyiunk és az egész konvenció megsemmisítése." Robespierre eredménytelenül tett kísérletet ezeknek a vádaknak a visszaverésére. Ha érveit meggyõzõen - és fõleg hallhatóan - adhatta volna elõ, akkor talán megmenthette volna az életét. Felbõszült ellenségei azonban túlkiabálták, és a Konvent többsége nem hallotta szavait. A vádlottakból vádlók lettek, és Robespierre lett a bûnbak. Az életükért harcoló bizottsági tagok a forradalom minden hibájáért Robespierre-t tették felelõssé, továbbá testvérét, Augustint, valamint Saint Justot és Coutont. Egy sebtiben megejtett szavazás után valamennyit letartóztatták, és a Hotel de Ville-be vitték. Nem várt senki erre a fordulatra, és a polgármester, Robespierre embere, aki egyben a rendõrség parancsnoka is volt, nem tudta megmenteni õket. A letartóztatott vezérek nem voltak felkészülve ilyen ellenállásra. Még a Hotel de Ville-ben egy rendõr rálõtt Robespierre, és megsebesítette. A Konvent szünet nélkül tanácskozott egészen addig, amíg kimondta a halálos ítéletet Robespierre-re és hatalmi csoportjának mind a 21 tagjára. Valamennyit azonnal kivégezték. A forradalom tere, ahol a vérpad állott, mindig tele volt nézõkkel, de a környezõ utcák soha nem láttak akkora tömeget, mint Robespierre és csoportjának a kivégzése napján. A valódi párizsiak (azaz nem a Párizsba szállított csõcselék), akik egészen eddig alig vettek részt az eseményekben és megpróbáltak lehetõleg otthonaikban elrejtõzni, ezúttal csatlakoztak a tömeghez, hogy megünnepeljék a zsarnok halálát. A morajló tömegbõl ki lehetett hallani: "Van Isten, van isteni igazságszolgáltatás." Robespierre halálát követõen a terror lanyhult, és már csak alárendelt személyek kerültek a vérpadra. A forradalom eme szakaszának az irányítói azt akarták ezzel megmutatni, hogy a terrort kizárólag a korábbi vezetõk kezdeményezték és tartották fenn. Most hogy õk el lettek távolítva, Franciaország visszatérhet a normális viszonyokhoz. Sok hivatalos történész azt állítja, hogy a terror mentette meg Franciaországot. Nehéz ezt elfogadni, és történelmi igazságként továbbadni a jövõ nemzedékek számára. A terror uralma ugyanis elzüllesztette Franciaországot, amely korábban szép és gazdag volt. Állandó viszály színhelye lett az ország, ahol a nemzet vagyonát kifosztották, ahol nem volt nemzeti jövedelem, ahol a hadsereg fele dezertált, és a másik fele éhesen és lerongyolódva maradt a helyén. A teljes káosz vált úrrá Európa egyik legnagyobb államában. Az újonnan meggazdagodott forradalmárok és terroristák pedig könyörtelenebb uraknak bizonyultak, mint a korábbi arisztokrácia. A terror nem mentette meg Franciaországot. Napóleon volt az, aki lábra állította, és alig tíz éven belül, ismét európai nagyhatalmat formált belõle. De ez sem véletlenül, hanem annak a tervnek megfelelõen történt, amelyet a színfalak mögött az események szálait mozgató pénzkartell és hálózata dolgozott ki és hajtatott végre. A forradalom után különbözõ kormányzati formák váltogatták egymást. Az egyik volt a direktorátus, a másik a konzulátus és végül 1804-ben Napóleon császárrá koronázásával a császárság, majd 1814-ben - XVIII. Lajos trónra kerülésével - visszatért a monarchia, amit megszakított Napóleon 100 napos átmeneti uralma. Ezt követte X. Károly, majd Lajos Fülöp, a polgárkirály. Az 1848-as második forradalom után jött a második köztársaság, aztán a harmadik köztársaság, amely III. Napóleon despotikus császárságába torkollott. Nem meglepõ, hogy a francia nép ezek után bizalmatlanná vált mindenféle kormányzati formával szemben. Noha a forradalmakat az õ nevében szervezték meg, neki mindig a szenvedés és a következmények viselése jutott. Nesta Webster, a XX. század egyik legkiválóbb angol történésze írta: "Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy eljön az a nap, amikor a világ, megismerve az igazi demokrácia elveit, fel fogja ismerni, hogy a francia forradalom nem szolgálta a demokrácia felé való haladást. Nem a szabadságért való küzdelem, hanem antidemokratikus és reakciós mozgalom volt, kísérlet a szabadság megfojtására már születése pillanatában. Ekkor a vezetõk, az emberiség legkegyetlenebb ellenségeiként, valódi színükben fognak látszódni, és a nép, amelyet többé nem ítélnek el vadságáért, szánalomban részesül, mint egy gigantikus összeesküvés áldozata. Ez az összeesküvés, vagy még inkább összeesküvések kombinációja volt az, amely egyedül diadalmaskodott a forradalomban."/14/ Ezt a forradalmat húsz évvel kirobbantása elõtt a Frankfurtból finanszírozott Adam Weishaupt és illuminátusai tervezték meg. Weishaupt volt a tervezõ, de a már mûködõ pénzkartell biztosította a szükséges pénzt a tervek gyakorlati kivitelezéséhez. A Francia Forradalomból számos tanulságot lehet levonni: Noha minden forradalmat a nép nevében robbantanak ki, egyetlenegy forradalmat sem a nép hozott létre egyedül és magától. A forradalmi vezérek egyike sem volt olyan óriás, amiként azt a történészek megpróbálják feltüntetni. Az idõ múlása a helyére teszi õket. Egy vezér minél hosszabban marad hatalmon, annál inkább változtatja színeit. A vezéreknek a felemelkedése és a bukása szinte kivétel nélkül gondosan elõkészített körülményeknek a következménye. A vezérek egyike sem tudja igazán, hogy kit szolgál, és ki is az igazi uralkodó. Azt az uralkodót vagy diktátort, aki kísérletet tett olyan változtatások bevezetésére, amelyek az alullévõ tömegek - a nép - szükségleteit és értékeit szolgálták, de sértették a pénzoligarchia érdekeit, azt elõbb vagy utóbb eltávolították a hatalomból. Oroszország a világoligarchia uralma alatt "A nagy pénzek csinálják a történelmet..." (Soros György) Ma már egyre többet tudunk arról, hogy az elmúlt évtized változásai nemcsak a történelmi véletlenek sajátos egybeesésének a következményei. A Szovjetunió és a KGST szétesése sem "csakúgy önmagától" következett be. Ebben a folyamatban természetesen fontos szerepe volt az akkori uralkodó elit által elkövetett hibáknak és tévedéseknek, de a rendszer egészének a szétesése nem vezethetõ vissza csupán egyes vezetõk fogyatékosságaira. A lezajlott világtörténelmi fordulatban elsõsorban a nemzetközi pénzoligarchia történelemcsináló "nagy pénzeinek" volt döntõ szerepe. De fontos szerep jutott a pénzkartell kifinomult hitelezési-eladósítási technikáinak, a Carroll Quigley által definiált HÁLÓZATÁNAK, az új világrend részleteiben is kidolgozott stratégiájának és taktikájának, a szervezõdõ magánhatalom struktúráinak, valamint a nemzetközi szabadkõmûves internacionálé gondos elõkészítõ- és szervezõmunkájának. Ez az írás megkísérli azt bemutatni, hogy milyen stratégia készült a szovjet birodalom felbomlasztására, majd pedig az orosz állam belülrõl, pénzügyi-gazdasági módszerekkel történõ lebontására és kifosztására. Ez után kitér arra, hogy milyen tragikus következményekkel járt Oroszország számára ennek a destruktív stratégiának a tervszerû és szervezett végrehajtása. Továbbá megpróbálja feltárni, hogy miért, és hogyan volt kapható egy nehézségei ellenére is nukleáris nagyhatalomnak számító ország vezetõ osztálya arra, hogy egy ilyen nemzetpusztító programban részt vegyen, és eljátssza a neki szánt megalázó szerepet. Végül arra keressük a választ, hogy a nemzetközi pénzoligarchia szerteágazó hálózata milyen módszerekkel szervezte be rejtett struktúráiba az orosz politikai elitet, és állította a saját szolgálatába. A reformok fájának mérgezõ gyümölcsei Az oroszországi "reformok fáját" is "mérgezõ gyümölcseirõl" lehet megítélni. Az Oroszországra rákényszerített gazdasági változásokat az általuk létrehozott káros gazdasági és társadalmi körülmények alapján tragikusnak minõsíthetjük. Több kutató, köztük Szergej Glazijev közgazdász-matematikus azt állítja, hogy ami 1992 és 1998 között Oroszország lakosságával történt, az kimeríti a genocídium, vagyis a népirtás fogalmát. Az 1954-ben elfogadott ENSZ konvenció szerint az is elköveti a népirtás bûncselekményét, aki szándékosan olyan létfeltételeket kényszerít egy embercsoportra, amelyek következtében az egészben vagy részben fizikailag megsemmisül, és amelyeknek nyílt vagy rejtett célja a születések megakadályozása egy csoporton belül./1/ A világtörténelemben a legvisszataszítóbb néppusztító tetteket igen gyakran nemes és vonzó célokra hivatkozva követték el. A francia forradalom idején és a napóleoni háborúk során a "szabadság, egyenlõség, testvériség" nevében irtották ki a társadalom befolyásos rétegeit. Ugyancsak a haladás nevében elkövetett népgyilkosság áldozatává vált Észak-Amerika nagyszámú indián lakossága. Oroszországban 1917 és 1937 között az egyetemes igazságra hivatkozva pusztították el a papságot, a nemeseket és a kereskedõket, valamint az önállóságukhoz ragaszkodó parasztokat. Németországban pedig a felsõbbrendû árja Übermensch kialakításának a rasszista utópiájával próbálták "igazolni" Hitler és követõi az általuk elkövetett etnikai népirtást Európa különbözõ népeivel szemben. Glazijev szerint az orosz nép sérelmére elkövetett népirtás újabb hullámára 1992 és 1998 között került sor. Ezt az "egyetemes emberi értékekre" való hivatkozással követték el. Ebben a koncepcióban az emberi jogok érvényesítése elsõbbséget élvez az államban és a politikában. Ezt a magasztos doktrínát Oroszországban a polgárok túlnyomó többségének a munkához, tanuláshoz és magához az élethez való jogának a folyamatos semmibevevésével, a legembertelenebb módon valósították meg. Az olyan univerzális emberi értékek helyett, mint a jóság, igazságosság, szolidaritás és béke, a gyûlölködés, a minden áron való pénzszerzés, a megalázás, az erõszak és az önkény valósult meg. A civilizált országokhoz való felzárkózásra hivatkozással a pénzuralom barbár utópiáját kényszerítettek Oroszországra, amely egymással ellenséges viszonyban álló csoportokra hasította a társadalmat. Az így legyengült társadalom pedig könnyû prédájává vált a kialakuló - a réginél is önzõbben és kegyetlenebbül viselkedõ - új oligarchiának. A hangoztatott ideológiai ködfüggöny ma már nem tudja elfedni a bekövetkezett népirtás tényeit. Egy ilyen a lakosság többségére ártalmas politika megvalósítására akkor lehet megfelelõ számú végrehajtót találni, ha rendelkezésre áll a lelkiismeret semlegesítésére a megtévesztõ ideológia. Az orosz tragédia okozói a haladás, a modernizáció, a polgárosodás, a piacgazdaság, az emberi és polgári szabadságjogok fennkölt eszméivel igazolják a társadalom gyökeres átalakítása során elkövetett bûnöket, mert e folyamat áldozatait a változások irányítói és nyertesei vagy nem tekintik embereknek, vagy ha igen, akkor csak alacsonyabb rendûeknek. Az új oligarchia szolgálatába álló politikai elit a társadalom átalakítása nagy eszméinek a "misszionáriusaként" - pontosabban lelkiismeretlen és saját zsebre dolgozó lakájaként - ugyanis csak eszközként használta és használja a többi embert. Az államhatalom tudatos lebontása, a magánmonopóliumok ellenõrzetlen hatalmának kiépülése két csoportra osztja a társadalmat: az új oligarchia által kiválasztott misszionáriusokra, és a többiekre, akiket átnevelésnek vagy megsemmisítésnek kell alávetni, illetve pénzviszonyokba rejtett szolgaságba kell taszítani. Oroszország mai radikális reformerei azzal igazolják az 1993-ban elkövetett államcsínyt, a legitim alkotmány felrúgását és a lakosság elleni bûnöket, hogy minduntalan a korábbi szocialista társadalom alacsonyabb rendûségére hivatkoznak. Ezért - szerintük - a korábbi társadalomnak nemcsak a fogyatékosságait, de minden pozitív vívmányát is meg kell szüntetni a gazdasági hatékonyság növelése érdekében. Ennek eredményeként majd valamikor a gazdasági virágzás is elérhetõ lesz. E bizonytalan jövõbeni jólét érdekében az államnak már nem kell teljesítenie szociális kötelezettségeit. A szociális intézményrendszert tehát felszámolták a makroekonómiai stabilizáció ködbeveszõ fantomja érdekében. Ez a "stabilizáció" ugyanis nem jelentett mást az 1992-t követõ hat év során, mint az orosz állam fokozatos lebontását, a társadalom atomizálását, miközben azok, akik ezt a politikát megvalósították, olyan új privilegizált réteggé alakultak, amely a magántulajdonává tette az orosz nép egészét megilletõ közvagyont. Az új uralkodó oligarchia eszmei kiszolgálói megvetik azokat, akik az orosz nép egészének az érdekeire hivatkoznak. Ezek az ideológusok, akiknek a többsége nem is orosz, olyan alacsonyrendû páriáknak tekintik a lakosság többségét, akiket nyugodtan be lehet csapni, akikkel szemben minden megengedett. Az e rendszer kritikusai elleni erõszakos támadásokat "hõsi tettként" dicsõítik, és "progresszív reformnak" állítják be az állami tulajdon kisajátítását az új oligarchia által. A pénzuralom barbár rendjének a lesújtó következményeit azzal magyarázzák, hogy az alacsonyrendû lakosság képtelen alkalmazkodni a haladó reformokhoz és a modernizációhoz. Egy liberális lengyel közgazdász, pl. azt tanácsolta az orosz vezetõknek, hogy a radikális reformok bevezetésével egyidejûleg minél több pornográf filmet vetítsenek a televízióban, és olcsó alkoholt árusítsanak az utcákon. Mindezt azért, hogy megpuhítsák a lakosságot, és elvonják a figyelmét. Ez alkalmas az emberek demoralizálására, és a sokkterápia politikájával szembeni ellenállásuknak a megtörésére. Az állandóan hangoztatott versenyképes piacgazdasági környezet és jogállam helyett a pénzbarbárság bûnözõ uralma jött létre. Kialakult egy új oligarchia, az õt kiszolgáló új bürokrata réteggel. A szólásszabadság helyett a totális félrevezetés és manipuláció valósult meg, amely a kreativitás aktivizálása helyett teljesen demoralizálja az embereket. A gazdasági növekedés helyett Oroszország újragyarmatosítása következett be komprádor klánok közremûködésével. Az uralkodó ideológia és gyakorlata rokonságban áll az elmúlt századokban megvalósuló faji, etnikai és vallási diszkriminációval. Számos ideológiai rendszerben a társadalom kiválasztottakra és a nem kiválasztottak többségére oszlik. A kiválasztott önjelölt kisebbség feljogosítva érzi magát arra, hogy a nem kiválasztottakból álló többség jogait kisajátítsa a maga számára. Az ilyen rendszereknek számos változata létezik, a börtöntáborokra osztott társadalomtól, a fõnökök és a "nullák" társadalmáig, egészen az úgynevezett "tudományos kommunizmusban" hirdetett áltudományos osztályharcig. A társadalom megosztását ma ideológiai kulisszával fedik be. A hivatalos ideológia ködfüggönye mögött, amely az állampolgárok egyenlõségét hirdeti, a magát kiválasztottnak tekintõ uralkodó csoport igényt tart az erkölcsi korlátok megszûntetésére, és feljogosítottnak érzi magát mindenféle bûn elkövetésére a társadalom többi részével szemben. Honnan származik ez az ideológia, hol döntöttek Oroszország és az orosz nép sorsa felõl? A válaszhoz meg kell ismerkednünk a közgazdasági szakirodalomban "Washingtoni konszenzus"-ként ismert doktrínával. A washingtoni konszenzus A washingtoni konszenzusnak elnevezett gazdaságpolitikai szabályrendszert az amerikai fõvárosban mûködõ Nemzetközi Gazdasági Intézet (Institute for International Economics) egyik tanulmánygyûjteményében John Williamson gazdasági szakértõ fogalmazta meg. Williamson szerint ez a konszenzus a következõ 10 pontban foglalható össze: Államháztartási vagy fiskális fegyelem. A kormány, az önkormányzatok, az állami szektor és jegybank együttes költségvetési hiányának eléggé kicsinek kell lennie ahhoz, hogy a deficit úgynevezett inflációs adó nélkül is finanszírozható legyen. Vagyis a költségvetésnek a kamatfizetések nélkül is többletet kell mutatnia. A közkiadások elsõdleges szempontjai, prioritásai. Ennek a reformja abban áll, hogy a közkiadásokat át kell csoportosítani a politikai szempontból kényesnek látszó olyan területekre, amelyeknek a gazdasági hozadéka nagy, és amelyek hozzájárulhatnak egy jobb jövedelemelosztáshoz. Ilyen területnek tekinthetõ az egészségügyi alapellátás, az alapoktatás és az infrastruktúra. Adóreform. Az adóreform keretében szélesíteni kell az adóztatható tevékenységek, csoportok és szervezetek körét, továbbá le kell szállítani az adókulcsokat. A pénzügyek liberalizálása. Ennek az a célja, hogy a kamatlábak a piacon alakuljanak ki. De közbensõ megoldásként be lehet érni azzal is, ha megszûnnek a kedvezményes kamatlábak és sikerül enyhén pozitív reálkamatot elérni. Valutaárfolyam. Az egyes országokban egységesíteni kell a hazai valuta árfolyamát, mégpedig a versenyképességnek azon a szintjén, amelyen a valutaárfolyam elõsegíti a nem hagyományos export növekedését. A külkereskedelem liberalizálása. A kereskedelem mennyiségi korlátozását fel kell váltani vámokkal, majd pedig csökkenteni kell a vámtarifákat, egészen addig, amíg el nem érik a 10-20%-ot. A külföldi mûködõtõke beruházás. El kell hárítani az akadályokat a külföldi cégek belépése elöl, vagyis azonos versenyviszonyok közé kell helyezni a külföldi és hazai cégeket. Magánosítás. Az állami vállalatokat privatizálni kell. Dereguláció. A kormányoknak el kell törölniük azokat a szabályokat, amelyek akadályozzák új cégek belépését, vagy szûkítik a versenyt. Tulajdonjog. Olyan jogrendszert kell kialakítani, amely biztosítja nagy költségek nélkül a tulajdon biztonságát./2/ Az 1994-ben, Washingtonban közzétett úgynevezett országtanulmányok, amelyeket a már említett washingtoni intézet rendelt meg, nyolc szempontból mérték fel a megvizsgált országokat. Az elsõ az volt, hogy igaz-e az a feltételezés, miszerint a washingtoni konszenzus elõírásainak a bevezetéséhez egy "válság" nyújtja a legkedvezõbb körülményeket? A második kérdés így hangzott: Igaz-e, hogy a legfontosabb reformlépéseket az új politika ígéretével hivatalba lépõ kormánynak azonnal meg kell tennie? A harmadik kérdés azt tudakolta, hogy a reform szempontjából elõnyös-e, ha az ellenzék megosztott és demoralizált? A negyedik kérdés arra kereste a választ, hogy a washingtoni konszenzus bevezetését célzó reformhoz az autoritárius (tekintélyuralmi) rezsim (diktatúra), vagy pedig a demokrácia elõnyösebb? Az ötödik kérdés az volt, hogy jobboldali kormány elõnyösebb-e, vagy egy baloldali? A hatodik vizsgálódási szempont azt volt, hogy használ-e a reform sikerének az adott kormány valós szándékainak a leplezése, a kellemetlen következmények és a vesztesek kilétének eltitkolása, illetve az, ha fontos lépéseket a lakosság elõkészítése nélkül, meglepetésszerûen tesznek meg? A hetedik kérdés arra kereste a választ, hogy szükség van-e egy elhivatott és elismert vezetõre, vagyis olyan politikai személyiségre, akinek nem az a legfõbb célja, hogy újraválasszák, és hatalmon maradjon? Az utolsó kérdés pedig azt vizsgálta, szükség van-e erõs, jól szervezett egyetértõ csapatra a reformintézkedések keresztülviteléhez?/3/ Oroszországban a washingtoni konszenzus politikájának a gyakorlati megvalósítása öt ciklusban zajlott le. Az elsõben, amely 1992-ig tartott, felszabadították az árakat és ez drasztikusan leértékelte az állampolgárok jövedelmét és megtakarításait. Az 1992-tõl 1993-ig tartó második szakaszban a lakosság túlnyomó többsége elveszítette korábbi jogait arra a nemzeti vagyonra, amely az õ munkájának az eredményeként jött létre, és amelyet az új uralkodó oligarchia a maga számára a privatizálás eredményeként kisajátított. A harmadik szakaszban, amely 1993-1994 között zajlott le, Oroszország lakossága további hatalmas veszteségeket szenvedett el megtakarításainak a felgyorsuló elértéktelenedésével, valamint a pénzügyi piramisok spekulatív tevékenysége következtében. Az 1995-re esõ negyedik szakaszban szétrombolták az ország produktív gazdasági struktúráit. Ennek következtében zuhanásszerûen csökkent a munkát végzõ lakosság reáljövedelme. Az ötödik szakasz 1995-1998-ig tartott, ekkor már az állam eladósítása és a pénzügyi rendszer csõdbevitele játssza a fõszerepet Oroszország elszegényítésében. Az egyre növekvõ állami adósság-piramis elnyeli a pénzügyi erõforrásokat a reálgazdasági termeléstõl, felemésztve egyidejûleg a lakosság megtakarításait is. Az állam, hogy megtartsa a spekulációs-mûveletek magas jövedelmét, létrehozta a saját rövidtávú államkötvényekbõl, úgynevezett GKO-kból álló pénzügyi piramisát, amely évi 100% kamatot, vagy még ennél is magasabb jövedelmet biztosított e kötvények tulajdonosainak. Ez a pénzügyi piramis omlott össze 1998. augusztus 17-én, amikor is az orosz központi bank befagyasztotta a valuták átváltását, és drasztikusan leértékelte a rubelt, nyíltan beismerve, hogy az állam fizetésképtelenné vált. A fent röviden összefoglalt fázisok eredményeként nemcsak az államhatalom esett szét és süllyedt ezzel párhuzamosan minden eddiginél mélyebbre az orosz gazdaság teljesítménye, hanem Oroszország óriási demográfiai veszteségeket is szenvedett: mintegy 3 millióan haltak meg idõ elõtt és 5-6 millióra tehetõ azoknak a száma, akik a szétesett gazdaság és a lezüllõ közállapotok miatt meg sem születtek. Ez nagyobb évi népességcsökkenés, mint amilyenre a sztálini diktatúra legvéresebb éveiben került sor. Oroszország emberi potenciáljának a gyors pusztulását jelzi, hogy 20 millióra nõtt az alkoholisták, és 6 millióra a kábítószerfüggõk száma. Ezeknek a többsége 25 év alatti. Járványszerûvé dagadt az AIDS-szel fertõzöttek száma. Mindennek a hátterében az húzódik meg, hogy a lakosság reáljövedelme 1992-1996-ig 43%-kal, a reálbérek pedig 52%-kal csökkentek. Több mint 30 millióan élnek a létminimum szintje alatt. 1998 során azonban, a mesterségesen létrehozott pénzügyi válság, és a nyomában járó infláció következtében, számuk ugrásszerûen növekedett. 1990-tõl napjainkig a létminimum alatt élõk száma a tizenötszörösére növekedett Oroszországban. A társadalom és a család szétesése miatt 1987-1997 között csaknem 6 millióval kevesebb gyermek született, mint az elõzõ évtizedben. A fenti számokat még továbbiakkal lehetne kiegészíteni, de már ennyi is elég annak a megállapításához, hogy a washingtoni konszenzus alapján végrehajtott reformok lényegében genocídiumhoz, a lakosság pusztulásához, legkevesebb nyolcmillió ember elvesztéséhez vezettek Oroszországban. Felmerül a kérdés, hogy Oroszország politikai és gazdasági vezetõi miért választották a gazdasági, társadalmi reformoknak ezt a tragikus változatát? A piacgazdaságra történõ átmenet stratégiájáról 1991 végén döntöttek, és a választás ekkor a nyugati pénzügyi körök által ajánlott sokkterápiára esett. Ez a washingtoni konszenzus szélsõségesen liberális változatának tekinthetõ. Annak ellenére döntött emellett az irányító moszkvai elit, hogy Oroszország kiválóan felkészült tudományos közössége ezt ellenezte, és elutasította az ekkor már mûködõ demokratikusan választott orosz parlament is. Ez a Nemzetközi Valutaalap által kifejlesztett, meglehetõsen primitív gazdaságpolitika a dereguláció, a magánosítás és a stabilizáció három alapelvén nyugszik. Eszerint maximálisan csökkenteni kell az állam, mint gazdasági tényezõ szerepét, és erõteljesen korlátozni kell a pénzrendszer ellenõrzésében és irányításában játszott funkcióit. Ez utóbbit végül is az infláció leküzdésére kell korlátozni és ennek érdekében minden egyéb célt fel kell áldozni: le kell faragni a szociális rendszerre fordított kiadásokat, minimálisra kell redukálni a kutatás és fejlesztés finanszírozását, továbbá meg kell szüntetni az állami beruházásokat. Oroszországban ez odáig ment, hogy gyakorlattá vált az állami alkalmazottak, munkások, de még a katonák bérének is a rendszertelen fizetése. A világot irányító pénzügyi oligarchia kezdetben arra használta a washingtoni konszenzus alapelveit, hogy ellenõrzést gyakoroljon a fejlõdõ országok gazdaságpolitikája felett. Így kívánták megakadályozni a harmadik és negyedik világ országainak nyújtott hitelek elpazarlását, és biztosítani a nemzetközi tõke szabad mozgását területükön. Ez magyarázza a washingtoni konszenzus bámulatos primitívségét, amely arra szorítkozik, hogy minimálisra csökkentse az állam szerepét a makrogazdaság irányításában. A közhatalom feladata ennek megfelelõen csupán a törvény és a rend fenntartása, a tulajdonosi jogok védelme, az árak felszabadítása, a kereskedelem szabaddá tétele, és az ellenõrzés alá vont állam gazdasági beruházásainak a megszüntetése. A Nemzetközi Valutaalap szempontjából ennek a politikának semmi köze nincs az adott ország gazdasági növekedéséhez és szociális jólétének a biztosításához. Célja kezdettõl fogva a kölcsönvevõ országok nemzeti szuverenitásának a felszámolása volt a hitelezõ országok és a külföldi beruházók érdekében. A washingtoni konszenzus tehát idegen érdekeket szolgáló kontroll-mechanizmusnak tekinthetõ. Az ad magyarázatot arra, hogy ez a primitív politikatervezési módszer elterjedhetett, hogy igen alkalmas a nemzetközi pénzkartell számára a külsõ ellenõrzés megvalósítására. A forgalomban lévõ pénzmennyiség növekedésének meghatározásával, a kereskedelem és az árak felszabadításával, az IMF meggátolta, hogy az adott ország szabadon dönthessen gazdaságpolitikai kérdésekrõl. Az IMF politikája nem eredményezett gazdasági növekedést, de biztosította a pénzoligarchia érdekeinek megfelelõ kormányzást, átláthatóvá és elõreláthatóvá tette az ellenõrzött állam döntéseit, piacának a nemzetközi tõke általi hatékony ellenõrzését. A külföldi hitelezõk nyomására az orosz vezetés tehát a washingtoni konszenzus primitív sokkterápiáját fogadta el. A Nemzetközi Valutaalap lett megbízva, hogy irányítsa az orosz állam gazdaságpolitikáját. Az 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínytõl kezdve 1998. õszéig Oroszország gazdaságpolitikája gyakorlatilag külföldi irányítás alatt állott, amelyet az IMF szakértõi dolgoztak ki, és amelyet Oroszország bábkormánya, valamint központi bankja csupán formálisan hagyott jóvá. Ezt a politikát, mint már utaltunk rá, a tekintélyes orosz közgazdászok és tudósok ismételten bírálták. Végrehajtásáról azok a személyek gondoskodtak, akiket a szabadkõmûves interncionálé hálózata jó elõre kiválogatott és felkészített a kormányzat és a központi bank vezetõ posztjaira. Ezek az emberek mentesek voltak a nemzeti elkötelezettségtõl és hiányos közgazdasági felkészültségük is elõnyösnek bizonyult, mert szakismeretük sem zavarta õket a primitív sokkterápia szolgalelkû végrehajtásában. A világ iparilag legfejlettebb országainak, a G-7-nek a vezetõi folyamatosan ajánlásokat tettek az orosz elnöknek, akinek a szerepköre a gyakorlatban a külföldrõl kiválasztott személyek kinevezésére, és azoknak a direktíváknak az aláírására szorítkozott, amelyeket az IMF szakértõi készítettek el számára. Jelcin a nemzetközi és orosz oligarchia engedelmesen pecsételõ és aláíró bábjának bizonyult. Oroszországot semmilyen objektív ok sem kényszerítette arra, hogy a washingtoni konszenzus politikáját kövesse az IMF irányításával. Hogy mégis erre került sor, az önpusztító politikai választás következménye volt. Az Oroszországot ellenõrzõ nemzetközi pénzügyi körök tudták hogyan kell az orosz kormányt kívülrõl irányítaniuk a kormányzati kulcspozíciók betöltésével, a számukra megfelelõ személyzet kiválasztásával. Az orosz gazdasági specialisták ismételten óvtak a sokkterápia következményeitõl, elsõsorban a gazdaság szétesésétõl, a lakosság életszínvonalának a meredek csökkenésétõl, a termelés hatékonyságának és az ország versenyképességének az elveszítésétõl, tudományos és termelési potenciáljának a nagyarányú romlásától. Oroszország azonban magasan képzett munkaereje, jelentõs tudományos potenciálja, valamint hatalmas természeti erõforrásai ellenére, a washingtoni konszenzus politikájának eredményeként - az egy fõre esõ nemzeti jövedelem tekintetében - a Fülöp-szigetek színvonalára esett vissza. Terápia helyett káosz A sokkterápia híveinek a fogadkozásai ellenére, - noha a moszkvai bábkormány végrehajtotta e "terápia" valamennyi elõírását -, Oroszország egyensúly és növekedés helyett gazdasági és társadalmi káoszba süllyedt. Az orosz gazdaság kialakult struktúrájának a semmibevétele azért vezetett pénzügyi és gazdasági széteséshez, mert a piaci mechanizmusok közismerten alkalmatlanok számos feladat megoldására. Így például a makrogazdasági stabilizáció, amely kiegyensúlyozott piac esetében eredményes lehet, egyáltalán nem hoz eredményt, a nagyfokú kiegyensúlyozatlanság körülményei között. Az állam gazdaságpolitikai döntéshozóinak számos lehetõséget kell figyelembe venniük. Ezért mind a józanész, mind a tudományos ismeretek szempontjából érthetetlen, hogy egy ország vezetése miért hoz százmilliók sorsát érintõ döntéseket, hozzánemértõ módszerek és primitív modellek alapján, miközben teljesen mellõzi a saját és a világ ez irányú tapasztalatait. Ezt fejletlen országokban, ahol hiányzik a tudományos közösség szakértelme, és a felkészült irányító személyzet, talán meg lehetne érteni, de teljesen elfogadhatatlan Oroszország esetében, amely fejlett tudományos potenciállal, felkészült szakemberekkel és gazdag történelmi tapasztalatokkal rendelkezett. Az orosz kormány mellõzte az Orosz Tudományos Akadémia számos javaslatát is. Pedig a modern piacgazdaságban általában az üzleti körök, a tudományos közösség, a munkavállalók képviselõi, valamint a kormány között kialakult konszenzus az alapja a sikeres gazdaságpolitikának. Oroszországnak minden szükséges eszköze meg volt ahhoz, hogy intelligens gazdaságpolitikát válasszon. Megfelelõ információkkal rendelkezett a washingtoni konszenzus romboló politikájának következményeirõl is. A döntési helyzetben lévõ orosz elit tagjai tudták azt is, hogy azok az országok, ahol ezeket alkalmazták olcsó nyersanyag- és munkaerõszolgáltatóvá, azaz a transznacionális tõke gyarmati függvényeivé váltak. Mindez ismert volt elõttük, mégis nyíltan és cinikusan semmibe vették ezeket az információkat, amikor döntöttek az orosz gazdaság reformstratégiájáról. Az IMF gyógymódját kényszerítették könyörtelenül Oroszországra, nem törõdve azzal, hogy a beteg ebbe a "gyógymódba" csak belehalhat. Az még elképzelhetõ, hogy Jelcin elnököt félrevezették, mivel járatlan volt az államvezetés, a társadalomirányítás, és a közgazdaság kérdéseiben, késõbb pedig súlyos betegsége is korlátozta cselekvési szabadságában. A Jelcint körülvevõ személyek azonban nem tekinthetõk naivaknak, amikor gondolkodás nélkül megbíztak a nyugati szakértõkben, mint a "demokrácia és a szabadság mindentudó professzoraiban". Ezek az orosz vezetõk tudatosan választottak egy rossz gazdasági doktrínát, amelyrõl elõrelátható volt, hogy pusztító hatással lesz hazájukra. Ezt a szándékosan meghozott hibás döntésüket nem lehet a demokrácia és a piaci reformok iránti elkötelezettségükbõl levezetni. A törvényesen megválasztott és alkotmányosan mûködõ parlament ágyúzása a "demokrácia elkötelezett hívei" részérõl, továbbá egy olyan oligarchikus rendszer kialakítása, amely piaci reformok mellett száll síkra, ideológiai abszurditásnak tekinthetõ. Olyasmi, mint amikor egy valódi keresztény a sátánista kultusz vezetõjévé válik. Ma már egyértelmû, hogy nem a demokratikus átalakulás és a piaci reform eszméi irányították azokat, akik a sokkterápia stratégiája mellett döntöttek, felelõtlenül rákényszerítve azt az orosz társadalomra. A döntõ motívum az volt, hogy a sokkterápia által képviselt érdekek egybeestek a létrejövõ orosz oligarchia érdekeivel, amely mindenáron és gyorsan nagy vagyonhoz, valamint szupermagas jövedelemhez akart jutni. Ettõl a körülménytõl nemzetközi státusa elismerését, privilegizált vagyoni és hatalmi helyzetének a belsõ és külsõ megszilárdítását remélte. Vagyonszerzési stratégiájának legfõbb akadálya a közösségi és nemzeti érdekeket hordozó intézmények azon rendszere volt, amelyet az állam testesített meg. A washingtoni konszenzus viszont kiváló ideológiai alapot szolgáltatott ennek az államnak a lerombolásához. Lehetõvé tette az államhatalom teljes-jogú intézményeinek a lecserélését a gyarmati igazgatás pótintézményeire. Az újonnan kialakult orosz oligarchia a magántulajdonává tette az állam funkcióit, és magánellenõrzése alá vonta az egész nemzet vagyonát. Föláldozta Oroszország nemzeti szuverenitását cserébe saját privilegizált helyzetének a vezetõ külföldi hatalmak, pontosabban a nemzetközi pénzvilág általi elismeréséért és védelméért. A világoligarchia pedig készségesen elvállalta ezt a felajánlott protektori státust. A sokkterápia másik vonzó tulajdonsága az volt a születõben lévõ orosz oligarchia számára, hogy lehetõvé tette az állam polgárai jólétéért és az ország gazdasági fejlõdéséért vállalt felelõsségének a teljes megszüntetését. Az a hiedelem vált uralkodóvá, hogy a piac "láthatatlan keze" valamiféle mitikus hatalomként majd automatikusan megoldja az állami kötelezettségeket képezõ közfeladatokat. Az újonnan létrejött uralkodó elit a magántulajdonává tett állami vagyon révén alakult át oligarchiává. Az állami ellenõrzés és szabályozás lebontása hatalmas többlet-jövedelemforrást jelentett a számára. Vagyis nemcsak az állami vagyont sajátította ki ez az oligarchia, hanem privát monopóliumává tette az állam legfontosabb szabályozási funkcióit is. A privát célra mûködtetett állami funkciók pedig folyamatosan - minden évben - sok milliárd dollárra rúgó szupermagas extraprofithoz juttatják. 1993. szeptemberében az oligarcha klánok magánfegyveresek felbérelésével leverték a törvényesen megválasztott parlamentet, és magukhoz ragadták az államhatalmat. A puccsot követõen ezek a klánok - a kizárólag meggazdagodásukat szolgáló - önzõ céljaikat a washingtoni konszenzus doktrínájába csomagolva próbálták a társadalommal elfogadtatni. Az állami tulajdon privatizációja 1995. végére az állami vagyon legértékesebb részeinek az egymással versengõ oligarchikus csoportok közötti titkos szétosztásává, pontosabban törvénytelen szétrablásává degenerálódott. Az állam pénzügyi forrásainak a manipulációja pedig lehetõvé tette, hogy az oligarchia óriási jövedelmekre tegyen szert ezeknek a funkcióknak a magánhaszonra történõ mûködtetésébõl. Nagyösszegû extraprofitot biztosító mentességeket és privilégiumokat osztottak szét a különbözõ kereskedelmi szervezõdések számára. A gazdasági élet állami szabályozó- és ellenõrzõ rendszerének az eszközeit pedig szisztematikusan eltávolították. Szoros érdekközösség jött létre az új orosz oligarchia és azon nemzetközi szervezetek között, amelyek a nemzetközi pénztõke érdekeinek megfelelõen alakították ki az orosz kormány gazdasági és pénzügyi politikáját. Az orosz oligarchia készségesen felvállalta ennek az Oroszország számára rendkívül káros politikának a megvalósítását, mivel ez hatékonyan segítette személyes meggazdagodását. E célból rekordidõ alatt hozzáférhetõvé tette Oroszország gazdasági térségeit a nemzetközi tõke számára, tökéletesen végrehajtva azt, amire a világoligarchia a liberális reformok révén törekedett. A komprádor helyi pénzoligarchia pedig részben úgy jött létre, hogy az igen olcsón, értékének a töredékéért tulajdonába került állami vagyont eladta a transznacionális korporációknak és a nemzetközi spekulánsoknak, de már lényegesen magasabb árért, mint amennyiért szerezte. Ez a különbség pedig több tízmilliárd dollárt jelent. Ezt az osztogató-fosztogató politikát hivatalosan piaci transzformációnak, liberalizációnak, deregulációnak és gazdasági stabilizációnak nevezeték. Ezek a reformok - legalábbis a propaganda szólamok szerint - azért voltak szükségesek, hogy a válságba került régi gazdasági rendszert modernizálják, versenyképessé tegyék. A versenyképes orosz gazdaság pedig felzárkózva a fejlett nyugati országokhoz, majd lényegesen nagyobb jólétet és társadalmi szabadságot eredményez, mint a volt Szovjetunió roskatag, elavult gazdasági és politikai rendszere. Ma már ismerjük a szomorú tényeket. A bevezetett reformok semmiféle gazdasági sikert nem hoztak Oroszország számára, amely a beígért gazdasági felemelkedés helyett példa nélkül álló gazdasági válságba süllyedt. Ugyanakkor ezek a reformok igen sikeresek voltak az oligarchia számára, mert lehetõvé tették a nemzeti vagyon óriási részének az újraelosztását. Oroszország elsõ "demokratikus" kormányának az átalakulása elõször a technokraták kormányává, majd pedig a milliárdosok kormányává, jól mutatja, hogy a sokkterápia egyáltalán nem volt valamiféle "érdekmentes", csupán szakmai szempontokra alapozott politika, hanem egy körülhatárolható szûk csoport önzõ gazdasági és hatalmi érdekeit szolgálta. Ugyanakkor a washingtoni konszenzus jól hangzó propagandaszólamaival a legitimitás látszatát adta Oroszország nemzeti vagyonának a kirablásához, az orosz állam hatalmának az elvételéhez, az emberi jogok, köztük a legfontosabb emberi jog, az élethez való jog, tényleges elnyomásához az emberi jogok, a haladás, a modernizáció, a jogállam és a demokrácia nevében. Vagyis az oligarchia rábeszélõgépezete a lényegében feudális jellegû viszonyok és struktúrák kialakulását haladó gazdasági reformokként és demokratikus átalakulásként tudta tálalni a washingtoni konszenzus segítségével megtévesztett orosz népnek. A washingtoni konszenzus áltudományos doktrínája nem azért érvényesülhetett, mert végrehajtói hittek a demokratikus értékekben, hanem azért, mert kiválóan szolgálta annak az uralkodó oligarchiának az érdekeit, amely "a reform" során átvette az ország irányítását, továbbá azért, mert a nemzetközi tõke uralmának intézményeit is gyorsan kiépítette Oroszországban. Ezeknek az érdekeknek a szimbiózisát megerõsítették a külföldi különleges szolgálatok. Ezek a szervezetek elsõsorban az orosz hatalmi struktúra azon részeire támaszkodtak, amelyeknek a hatáskörébe tartozott a gazdaságpolitika meghatározása, valamint a moszkvai bábkormányban szolgáló vezetõbeosztású személyek kiválogatása. A washingtoni konszenzus doktrínája azzal is szolgálta a pénzuralom rendjének a gyors kialakítását, hogy elérte az állam eltávolítását a gazdasági élet szabályozásából. Az állam szerepét csak a magántulajdon védelmére és a pénzellátás szabályozására redukálta. Mindezek alapján megállapítható, hogy az Oroszországra rákényszerített, reformnak elnevezett sokkterápia elõször is azt a célt szolgálta, hogy az orosz bankrendszer, és ezen keresztül az ország teljes gazdasági élete, a külföldi tõke ellenõrzése alá kerüljön. Második célja az volt, hogy összeszûkítse a reálgazdasági tevékenység közvetítését célzó, forgalomban lévõ pénz mennyiségét, továbbá, hogy a rubelt formálisan is alárendelje a dollárnak. A harmadik célja az volt, hogy rákényszerítsék az orosz államot saját intézményrendszerének lebontására, és az állami szuverenitás részét képzõ jogoknak az átadására a hazai és a nemzetközi pénzoligarchiának. A washingtoni konszenzus sokkterápiája a lakosság életszínvonalának a további drasztikus csökkentésével végeredményben Oroszország elnéptelenítését valósította meg. Ezt bizonyítja a példa nélkül álló nyolcmilliós népességfogyás az elmúlt évtizedben. A lakosság létalapja megrendült azáltal, hogy a reformok tíz évében - szakértõi becslések szerint - legalább 300, de inkább 600 milliárd dollár értékû vagyont préseltek ki Oroszországból. Ez az összeg végül is a különbözõ pénzpiacokon kötött ki, tovább növelve a világgazdaságot összeomlással fenyegetõ spekulációs pénzbuborékot és elképesztõ szegénységet hátrahagyva Oroszországban. A nyilvánvaló tragikus fejlemények láttán ma már a "reformok" kikényszerítõi se mernek hivatkozni arra, hogy az Oroszországot sújtó vészhelyzet a piacgazdasághoz vezetõ átmenet szükségszerû következménye. Az orosz gazdaság ugyanis ma sokkal kevésbé hasonlít a nyugateurópai piacgazdaságoz, mint az 1990-es évek kezdetekor. A sokkterápia nevében elsõsorban éppen azokat a gazdasági folyamatokat fojtották meg, amelyek középtávon minden gazdaság túléléséhez elengedhetetlenek. A szovjet birodalom fennállása idején nagymértékben lemaradt az ipar és az infrastruktúra modernizációja, és az ötmilliónyi tudós és mérnök munkaerejét csak a katonai szektorban hasznosították hatékonyan. A sokkterápia idõszakában azonban mind az állami-, mind a magánberuházásokat csaknem száz százalékig leállították, a kutatást pedig teljesen visszafejlesztették. Maffia vagy "Atlantic establishment"? Elterjedt nézet az is, hogy a gazdasági élet egészének ez a tragikus mélypontja az orosz maffia tevékenységének a következménye. A washingtoni konszenzus feltételeit és a sokkterápia pusztító gyakorlatát azonban nem a maffia dolgozta ki. A maffia legfeljebb részt vett a megvalósításában, kihasználta a maga számára és hatalmas anyagi hasznot húzott és húz belõle. Tény, hogy - már az 1980-as évek végén - George Bush amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök (az "Atlantic establishment", vagyis a nemzetközi pénzoligarchia két kulcsembere) elfogadhatatlannak minõsítette a csõdbe jutott szovjet birodalom gazdaságának, ezen belül Oroszország gazdaságának a második világháború utáni Marshall-tervhez hasonló újjáépítését és modernizálását. Ehelyett nyomatékosan követelték, hogy Oroszország vállalja el a Szovjetunió által felvett hitelek maradéktalan visszafizetését. Akkor nyíltan még nem mondták meg, de ma már megállapítható, hogy geopolitikai jövõképükben egy "afrikanizált" Oroszország szerepelt, amely politikailag és gazdaságilag szétesve, függõhelyzetbe kerül a nyugati pénzvilágtól. Ennek eredményeként Oroszország és Közép-Ázsia hatalmas nyersanyagkincsei a világot irányító pénzoligarchia, az õt kiszolgáló új orosz elit, valamint az általuk birtokolt konzorciumok könnyû zsákmányává lehet. A nemzetközi pénzvilág irányító köreinek döntéseit a pénzuralom világrendjében érvényesülõ munkamegosztás szerint a Nemzetközi Valutaalap, az IMF feladata világszerte átültetni a gyakorlatba. Oroszország esetében ez azt jelentette, hogy az IMF kirendeltségei és szakértõi több száz, minden részletre kiterjedõ, utasítást továbbítottak az orosz kormány és intézményei részére, továbbá több új törvényjavaslatot is kidolgoztak a számára. Amikor 1996-ban néhány tucat ilyen IMF utasítás nyilvánosságra került, orosz újságírók feltették a kérdést, miért van még szüksége Oroszországnak saját kormányra, ha minden lényeges gazdasági döntést elõzetesen az IMF dolgoz ki a számára és hoz meg helyette. A Nemzetközi Valutaalap legfontosabb oroszországi kiszolgálói közé tartozott Jegor Gajdar volt miniszterelnök, Anatolij Csubajsz privatizációs miniszter, és Borisz Fjodorov pénzügyminiszter. Lord Harris, a szélsõségesen liberális Mont-Pelerin Társasághoz tartozó londoni Gazdasági Ügyek Intézetének igazgatója, már az 1980-as évek közepén megkezdte az elõbb felsorolt három fiatal orosz politikus felkészítését a 1990-es években rájuk váró feladatokra. A nemzetközi pénzügyi oligarchia úgy is gondoskodott kiképzett pénzügyi ügynökeirõl, hogy amikor pozícióba kerültek, akkor olyan ultraliberális szakértõket rendelt melléjük tanácsadóként, mint Jeffrey Sachs, a Harvard Egyetem fiatal oktatója./4/ (A Mont Pelerin Társaság egy gazdasági kérdésekkel foglalkozó amerikai alapítvány. Munkásságának felmérése alapján megállapíthatjuk, hogy fõ tevékenysége eddig félrevezetõ, áltudományos közgazdasági elméletek és receptek kidolgozásából, valamint ezek elterjesztésébõl állott. A Mont Pelerin Society tagjai szélsõségesen liberális elméleteikkel igyekeznek befolyásolni a nyugati világ közgazdászait, és rávenni a kormányokat, hogy az általuk ajánlott modellekhez igazítsák makrogazdasági döntéseiket. Vezetõ személyiségei Friedrich von Hayek, Milton Friedman és Ludwig von Mises. A Mont Pelerin Társaságot szoros kapcsolatok fûzik a Máltai Lovagrendhez, a Heritage Foudation-höz és a Német Marshall Alaphoz. A Mont Pelerin Társaság anyagi támogatottsága igen jó, mert mind a Rothschild, mind a Rockefeller érdekeltségek finanszírozzák. Rendszeresen tartanak titkos tanácskozásokat is. Ezek színhelye általában a Hoover Intézet.)/5/ A következõ lépés az orosz lakosság jelentõs összegre rúgó megtakarításainak az elvonása volt. Az orosz állam kiadásait drasztikusan csökkentették, miközben a külföldi hitelek adósságszolgálati terheit változatlanul fenn kellett tartani. Így az államnak már nem maradt pénze a lakosság megtakarításai után járó kamatok fizetésére és egyéb pénzügyi kötelezettségeinek a teljesítésére. Nyilvánvaló, hogy egy szabályozottan végrehajtott, jól elõkészített és kézbetartott valutareform megfelelõbb megoldás lett volna. A kaotikus hiperinfláció azonban sokkal jobban megfelelt a "reformerek" célkitûzéseinek. Gajdar a legfontosabb árucikkek árainak a szabaddá tételével indította be 1992. elején a sokkterápiát. Egy ilyen intézkedés, pl. a második világháború utáni Németország gazdasági újjáépítésekor elképzelhetetlen lett volna, és ma is törvény tiltja Németországban. Ugyanis a szabadárassá tett termékeket szinte teljesen vagy állami, vagy magánmonopóliumok állították elõ, anélkül, hogy piaci-verseny érvényesülhetett volna, vagy pedig valamilyen kartell-hatóság beavatkozhatott volna az árak kialakításába és ellenõrzésébe. Maga a moszkvai kormány járt elõl a rossz példával, mivel hirtelen négyszeresére emelte az állami monopóliumok által gyártott árucikkek és az energia árát. Ezzel olyan láncreakciót indított be, amelynek az eredményeként 1992 végére a fogyasztási cikkek ára 2600%-kal emelkedett és 1993-ban az árak megharmincszorozódtak. Így a reformok két éve alatt az orosz lakosság megtakarítása már semmit sem ért. Az elõkészítetlen és megalapozatlan árfelszabadítás másik következménye az lett, hogy az áruforgalom zöme a feketepiacra tevõdött át, a kereskedelem finanszírozása pedig a privát bankrendszer hatáskörébe került. Ez a privát bankrendszer kizárólag a spekulációs szuper-jövedelmek biztosítására törekedett, amelyre az elszabadult infláció nyújtott lehetõséget. A privatizáció orgiája 1992 õszén kezdõdött az állami üzemek orgiává fajult privatizációja, amely orosz közgazdászok szerint az emberi történelem legnagyobb szervezett rablásának bizonyult. A maffia köröknek szinte nevetséges összegekért kótyavetyélték el a több ezer fõt foglalkoztató üzemeket. Az új tulajdonosok semmit nem fordítottak a modernizálásra, a termékszerkezet átalakítására, hanem csak a közvetlenül eladható nyersanyagok és hasonló - hozzáadott érték nélküli - áruk külföldi exportjában voltak érdekeltek. Már 1993 végére 60 ezer korábbi állami üzem került a szervezett maffiák és más érdekcsoportok tulajdonába. Mindez katasztrofális következményekkel járt mind a lakosság, mind az állam életében. A reálkeresetek összezsugorodásával rohamosan csökkent az áruk iránti kereslet is. Azok a nagyipari-vállalatok, amelyek tevékenységétõl egész régiók gazdasági élete függött, csak raktárra termeltek és hatalmas veszteségeket halmoztak fel. Éppen ezért termelésüket folyamatosan csökkenteni kellett. Ennek lett a következménye, hogy az 1990-es években az ország gazdasági tevékenységének a volumene a felére esett vissza. Hasonló a helyzet a mezõgazdaságban is, amelynek jelenlegi teljesítménye a 10 év elõttinek csupán az 50%-át teszi ki. Pontosan azok az iparágazatok szenvedték el a legnagyobb veszteségeket, amelyek a legtöbb lehetõséget nyújtották a modernizációra és az ipar újjáépítésére. A gépgyártás az 1990 évinek az 1/3-ára csökkent, míg a könnyûipar termelése az 1/9-ére. Az orosz vállalatok acélfelhasználása annyira visszaesett, hogy miközben a vas és acélipar a felét termelte a 10 évvel ezelõttinek, mégis termékeinek egyre nagyobb részét olcsó dömping-árakon a külföldi piacokon kellett értékesíteni. Így például az acél-készáruk felhasználása az 1992 évi 58 millió tonnáról 1998-ra 14,6 millió tonnára zsugorodott. Még a termelésnél is gyorsabban csökkent az ipari beruházások volumene. A kölni Kelet Intézet adatai szerint 1992 és 1996 között 79%-kal kisebbek voltak a beruházások. De Oroszország egyes iparágaiban 1991 és 1996 között semmiféle beruházásra nem került sor. A kutatásra fordított kiadások már 1991-ben 1/3-dal csökkentek. A rákövetkezõ évben ismét 50%-kal lettek kisebbek. Ennek eredményeként 1998-ban a kutatásra fordított kiadások az 1989 évinek már csak az 1/5-ét teszik ki. De még ezek a számok sem tükrözik a teljes valóságot, mert nem tartalmazzák a kutatóintézetek egyre nagyobb kiadásait, amit a dráguló bérekre, villanyszámlára és a növekvõ adókra kell kifizetniük. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor 1998-ra a kutatás-fejlesztésre fordított kiadások az 1989. évinek az 1/20-át tették ki Oroszországban. A nemzetközi pénzoligarchia Oroszországgal kapcsolatos tervei Ma már nem titok, hogy a világpolitikát irányító befolyásos körök, beleértve az Oroszország számára riválisnak tekinthetõ Németországot, és a szövetségesnek számító Nagy-Britanniát és Franciaországot, a XX. század során egyesíteni tudták erõiket az egykori Orosz Birodalom elpusztítására. A "semleges" Egyesült Államok sem maradt ki ebbõl a nagyszabású történelmi mûveletbõl. Nem nehéz felismerni, hogy ennyire különbözõ erõtényezõk akcióinak a koordinálása nem lett volna lehetséges olyan központi vezetés nélkül, amely eltervezi, befolyásolja és irányítja a világeseményeket. A kutatók már számos részletét feltárták annak, hogyan zajlott le az 1905-ös és 1917-es orosz forradalom külföldi finanszírozása. Az egyik ilyen kulcsszerepet betöltõ személy Alexander Parvus volt, aki a nemzetközi pénzügyi hierarchia ügynökeként jó kapcsolatokkal rendelkezett a német fináncoligarchia és kormányzati körök felé. Parvus, aki nemcsak Trockijjal, Leninnel, Buharinnal, de a többi bolsevikvezetõvel is kapcsolatban állt, nagyösszegû német pénzt juttatott el hozzájuk. Az Oroszország elleni akciók finanszírozásából a Wall Street is kivette a részét. 1916. februárjában vezetõ bankárok tanácskozást tartottak az Egyesült Államokban, amelyen részt vett Jacob Schiff, valamint veje Felix Warburg, továbbá Otto Kahn, Mortimer Schiff, (Jacob Schiff fia), Jerome Hanauer, Daniel Guggenheim és M. Breitung. A résztvevõk kiosztották egymás között a feladatokat, valamint azt is, hogy a tervezett oroszországi államcsíny költségeit ki milyen arányban viselje. 1916. februárjában tanácskozott "a Hatvankettek konferenciája" is. Ennek résztvevõi közül ötvenen már az 1905-ös forradalomban is szerepet játszottak. Parvuson és Trockijon keresztül ugyancsak Jacob Schiff finanszírozta õket. A pénzoligarchia ügynökeinek az volt a feladatuk, hogy valamennyi oroszországi forradalmi mozgalomban és pártban átvegyék az irányítást. Dr. A. Simons lelkész, aki az 1917-es forradalom elsõ szakaszában ellátogatott Oroszországba, elmondotta Nelson amerikai szenátornak, hogy Trockij oldalán több száz olyan agitátort talált, akik a New York-i Lower East Side-ról származtak. Ezek többsége bizonyíthatóan késõbb politikai vezetõszerephez jutott, sokan közülük pedig csekisták lettek. Angliában az Oroszországi felforgatás irányítója Lord Milner a befolyásos szabadkõmûves, a Cecil Rhodes által alapított Round Table Csoport vezetõje volt. Milner nemcsak a City of London és a Rothshild dinasztia érdekeit képviselte, de Lloyd George kormányában is nagy befolyással rendelkezett. Közismert, hogy Lloyd George meghallva a petrográdi februári államcsíny hírét, ezt mondotta: "A legfõbb célt elértük." Lord Milner oroszországi ügynöke George Buchanan brit nagykövet, valamint az orosz külügyminiszter, Szazonov volt. A kapcsolatot az oroszországi összeesküvõkkel Bernard Pares tartotta, aki a brit nagykövetségen dolgozott, továbbá a Times címû lap tudósítója, Harold Williams. A megnevezett angol személyek gyakorlatilag valamennyi titkos ellenzéki tanácskozáson és gyûlésen részt vettek a végnapjait élõ cári Oroszországban. Szazonov külügyminiszterként szinte minden nap találkozott a brit nagykövettel. Az összeesküvõk vagy a brit vagy a francia nagykövetségen tanácskoztak. Szabadkõmûves dokumentumok szerint, a brit nagykövetségen 1917. januárjában megtartott tanácskozáson tûzték ki a szentpétervári palotaforradalom idõpontját 1917. február 22-re. Oroszország valamennyi ellenfelét megszervezték, tevékenységüket koordinálták, és kiadásaikat egyenlõ arányban fedezték. Németországnak a bolsevik párt finanszírozására fordított kiadásait pontosan nyilvántartották Berlinben, a Wilhelmstrassén. Ez több mint 44 millió aranymárka volt, amely megfelelt akkori érték szerinti 10 millió amerikai dollárnak. (Az akkori dollár egy centje ért annyit, mint ma egy dollár, tehát az átszámítási arány 1:100-hoz). Jacob Schiff saját maga elmondása szerint összesen 20 millió dollárt invesztált az orosz forradalomba, amelynek körülbelül a fele ment az 1905-ös "fõpróbára". Ezt az adatot késõbb a fia is megerõsítette. Lord Milner pedig 21 millió aranyrubelt, vagyis 10 millió dollárt költött az 1917-es forradalom megszervezésére. 1917. március 6-án Jacob Schiff a következõ táviratot küldte az államcsínnyel hatalomra került Kerenszkij kormány külügyminiszterének, Miljukovnak: "Engedje meg nekem, mint a hittestvéreinket kegyetlenül üldözõ zsarnoki autokrácia kibékíthetetlen ellenfelének, hogy Önökön keresztül gratuláljak az orosz népnek azért a tettéért, amelyet oly ragyogóan megvalósított, továbbá hogy az Ön új kormányában lévõ elvtársainak és Önnek személyesen teljes sikert kívánjak annak megvalósításához, amelyet hazafiasan elkezdtek." A hálás Miljukov így válaszolt a bolsevikok Wall Streeten székelõ pénzügyi támogatójának: "Csatlakozunk az Ön régi rend iránti gyûlöletéhez, amely rendszer most megbukott. Legyünk egységesek a szabadság és egyenlõség új eszméinek a megvalósításában és õrizzük meg egyetértésünket mindazon népekkel, amelyek résztvesznek az autokrácia elleni világ-küzdelemben."/6/ Visszatérve napjaink eseményeihez, ma már bizonyíthatónak tekinthetõ, hogy a külföldi titkosszolgálatoknak irányító szerepe volt a Szovjetunió felbomlasztásában. P. Schweitzer amerikai kutató "Gyõzelem: az Egyesült Államok kormánya titkos stratégiájának szerepe a Szovjetunió és a szocialista tábor felbomlasztásában" címû munkájában részletesen beszámol a CIA és az Egyesült Államok kormányzatának az 1980-as években folytatott ez irányú tevékenységérõl. Az 1990-es évek elején ugyanezek az erõk megszervezték az orosz forradalmárok egy újabb nemzedékének a kiképzését Amerika irányítószerepet betöltõ politikai és tudományos központjaiban. Ezek a személyek a titkosszolgálatok háttér-támogatásával fontos szerepet játszottak az 1991-ben és 1996-ban megtartott oroszországi elnökválasztási kampányban, valamint az 1991. decemberében és 1993. szeptemberében végrehajtott államcsínyekben. Ugyancsak vezetõ szerepük volt az Oroszországban végrehajtott politikai és gazdasági reformok kivitelezésében./7/ A Nyugat által kiképzett személyek, és a befolyásuk alá került orosz értelmiségiek voltak azok, akik felszólították Jelcin elnököt, hogy hajtsa végre a demokratikusan megválasztott és alkotmányosan mûködõ parlamenttel szemben a véres államcsínyt. Jelcinhez írott levelükben ezt írták: "Hazánk válaszúthoz érkezett. Az elmúlt hetek eseményei ismét felelõsségteljes lépést igényelnek. A legfelsõ szovjet és a szovjetek egész rendszere részérõl a reformpolitikával szemben tanúsított ellenállás túlságosan messzire ment. A legfelsõ szovjet alkotmányellenes politikai gazdasági és kulturális stratégiája katasztrofális költségvetési deficitet eredményezett, kísérletek történtek a privatizáció megállítására, növelni kívánják a katonai kiadásokat, szakadást akarnak elõidézni a kormányban, és ellenõrzés alá kívánják venni a tömegtájékoztatást. Az orosz polgároknak a népszavazáson kifejezett akarata alapján követeljük a legfelsõ törvényhozó testület megválasztásának elõrehozását, nem késõbbre, mint ez év õszére. Új kormányügynökségek felállításával, a törvényhozó és végrehajtó államhatalmi ágak közötti kapcsolat új elveivel, ez az egyetlen lehetõség a népellenes totalitárius rendszer visszaállításának a megakadályozására."/8/ 1993. október 5-én - miután magánszemélyekbõl álló fizetett fegyveresek, vagyis az oligarchia által felbérelt zsoldosok, lõtték az orosz parlamentet, amelynek során 1500 ember vesztette el az életét - néhány ismert író levéllel fordult az orosz polgárokhoz, hogy folytassák a küzdelmet a választott képviselõk ellen, vagyis polgárháború folytatására szólították fel az orosz lakosságot. Ezt írták: "A boszorkányok vagy inkább vörös-barna farkasok arcátlanná váltak, mert nem cselekedhetnek többé büntetlenül. A rendõrség szeme láttára teletûzdelték a falakat mérgezõ plakátjaikkal, mocskaikkal sértegetve a lakosságot, az államot és annak törvényes vezetõit. Bosszútól lihegve közlik: miként fognak felakasztani mindannyiunkat. Mi van errõl beszélni való? Elég szó hangzott már el... Ütött a cselekvés órája. Ezek a sötétlelkû gazemberek csak az erõt tisztelik. Nincs-e itt az idõ demokráciánk számára, amely fiatal, de boldogan és meglepõdve látjuk, eléggé erõs, hogy megvédje magát?" "Ezúttal a leghatározottabban követeljük a kormánytól és az elnöktõl, hogy tegyék meg, amit már régóta meg kellett volna tenniük, de nem tették meg: Valamennyi kommunista és nacionalista pártot, frontot és szövetséget elnöki dekrétummal oszlassanak fel.... Be kell tiltatni egészen a bírósági ítélet meghozataláig az olyan újságokat és tájékoztatási eszközöket, mint a Den, Pravda, Szovjetszkája Rosszíja, Lityeratúrnaja Rosszíjá és a "Hatvan Másodperc" nevû tv program, amelyek gyûlöletet keltenek és nap-nap után erõszakra szólítanak fel, és amelyek nézetünk szerint ennek a tragédiának a fõ szervezõi és bûnösei közé tartoznak. Fel kell függeszteni azon szovjet hatalmi szerveknek a tevékenységét, amelyek megtagadták, hogy engedelmeskedjenek Oroszország törvényes hatóságainak. Valamennyiünknek közösen kell cselekednünk, nehogy szégyenteljes komédiává váljon - a rendkívüli állami bizottság ellen 1991. augusztusában lefolytatott bírósági eljáráshoz hasonlóan - a Moszkvában most lezajlott véres dráma szervezõinek és résztvevõinek a pere. Törvénytelenné kell nyilvánítani nemcsak a népi küldöttek kongresszusát és a legfelsõ szovjetet, de az általuk létrehozott valamennyi állami szervet is, beleértve az Alkotmánybíróságot is." "A történelem ismét lehetõséget nyújtott a számunkra, hogy hatalmas lépéseket tegyünk a demokrácia és a civilizáció irányába. Ne szalasszuk el újból az alkalmat, ahogyan az már több mint egyszer megtörtént!"/9/ Ezt a levelet, amelybõl részleteket idéztünk, számos író aláírta, akiket felvállalt szerepük alapján a hivatásos bolsevik forradalmár, Trockij, követõinek tekinthetünk. Hiszen ezek az írók lényegében a politikai terror bevezetését követelték Jelcintõl, egy olyan népellenes diktatúra felállítását, amely az alkotmányellenes államcsíny áldozatainak a vérével kívánta legitimálni magát. Álszent módon a demokráciára és civilizációra hivatkoztak, ténylegesen azonban az oligarchikus pénzuralom barbár diktatúrájának a bevezetését, és az orosz népnek a kamatrabszolgaságba taszítását szorgalmazták. Mi történt valójában 1998. augusztus 17-én? Az öt évvel késõbb, 1998. augusztus 17-én meghozott döntések rejtett jelentõségének a teljeskörû felmérésére csak hosszabb idõ múlva nyílik lehetõség, mivel nagy titokban készítették õket elõ, és igen befolyásos személyek érintettek benne. Annyi azonban máris világos, hogy a fizetésképtelenséget eredményezõ adósság-válságból a kormány és a központi bank illetékesei a legrombolóbb hatású kivezetõ utat választották. A moszkvai döntéshozók elismerik, hogy akcióikat koordinálták a nemzetközi pénzvilág nagy befolyású személyiségeivel, akik meghatározzák a Nemzetközi Valutaalap, az Egyesült Államok és a G-7-ek álláspontját a világ pénzügyi piacait érintõ legfontosabb kérdésekben. Az orosz vezetés részérõl az egyeztetést Anatolij Csubajsz végezte, aki az orosz lakosság számára közismerten igen káros tevékenységet fejtett ki a privatizáció terén, ugyanakkor sikeresen spekulált a kormány értékpapír-piacán a rosszhírû Montes Auri cégen keresztül. Éppen ezért nem tekinthetõ véletlennek, hogy veszteség nélkül került ki az orosz pénzügyi rendszer összeomlásából az a néhány orosz és amerikai vállalat, amely aktívan részt vett az orosz kormány hitelpiacán folyó spekulációban. Nyilvánvaló, hogy elõzetes tudomásuk volt Oroszország fizetõképtelenségnek küszöbönálló bejelentésérõl, amit a legnagyobb titokban készítettek elõ. Az orosz pénzügyi rendszer összeomlása 1998. augusztus 17-én világjelentõségû esemény volt, mert hirtelenül és nagymértékben meggyöngítette Oroszország versenyképességét a világ pénzpiacain. Az orosz gazdaság összértéke, egyik napról a másikra, elõzõ értékérõl a töredékére esett vissza. Az sem meglepõ hogy a G-7-ek országainak a kormányai üdvözölték az augusztus 17-i döntést, mert az megnyitotta Oroszország gyarmatosításának az újabb szakaszát. Az 1998. augusztus 17-i döntések eredményeként egész Oroszország nemzeti vagyona néhány nagyobb nemzetközi bank vagyonával vált egyenlõvé. A világ ipari potenciálban és nyersanyagokban leggazdagabb országa koldusszegénnyé vált, és arra kényszerítették, hogy nevetséges áron - eredeti értékének a néhány század részéért - kótyavetyélje el az orosz nemzeti vagyont. A bûncselekmények után nyomozók számára közhely, hogy mindig fel kell tenniük azt a kérdést, ki húzhatott hasznot az elkövetett bûncselekménybõl? Az 1998. augusztus 17-i döntések kiválóan szolgálták a megpuhítás, fellazítás és szálláscsinálás stratégiáját, amelynek célja a nemzetközi pénztõke hatalomátvételének megkönnyítése az adott országban. Ez a puhítási politika felöleli a nemzetközi tõke váltakozó be- és kiáramlását az adott ország pénzpiacáról. A beáramlási szakaszban a fiktív tõke, - vagyis az értékpapírokban meglévõ vagyon - az adott országban a többszörösére növekszik. Ennek nincs reálgazdasági alapja, egyetlen célja, a spekulációs-nyereség bezsebelése. Ebben a szakaszban a részvények és az értékpapírok árai meredeken növekszenek és ez a gazdasági fellendülés hamis látszatát kelti. Egyidejûleg a nemzeti valuta átváltási aránya is emelkedik. Amennyiben az értékpapír-piac inflációja szigorúan spekulatív, és nincs valódi alapja a produktív gazdaságban, akkor könnyen belátható, hogy ez a folyamat nem tarthat a végtelenségig. Elõbb vagy utóbb elérkezik az a pillanat, amikor a mûvi úton létrehozott értékpapír-piramis majd gyorsuló ütemben elkezd leépülni. Szabályként fogadható el, hogy a külföldi pénztõke már a leépülés pillanatát megelõzõen elkezd kivonulni az országból, magával víve azt a szuperprofitot, amelyet a "mûvi gazdasági fellendülés" során zsebelt be. Ezt a távozást követi az értékpapír-piac összeomlása, amikor gyakran még a tízszeresénél is jobban csökken a részvények és kötvények árfolyama. Ekkor természetesen a nemzeti valutát is leértékelik. A leértékelés eredményeként a reálgazdaság valódi értéket hordozó objektumai tovább veszítenek értékükbõl, és így a külföldi pénzügyi manõverezõk bagatell áron megvehetik azokat. A nemzeti vagyon nagyarányú leértékelését követõen a nemzetközi pénztõke visszatér, megkezdi a felvásárlást az igen alacsony árakon, és újra kezdõdik a nemzeti gazdaság értékének felfúvódása a forró spekulációs pénzekkel. Néhány ilyen ciklust követõen az adott ország nemzeti tõkéje kénytelen felvállalni a harmadrangú vagy negyedrangú szerepet saját országa gazdaságában, mert nem képes fenntartani mûködését a külföldi spekulációs tõke ismétlõdõ kivonása következtében. Az állam fellazítása Az egyes államok felpuhításának a módszerei elõször Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában kerültek kipróbálásra, majd 1998-ban Oroszországban is alkalmazták ezt a módszert. Elsõ lépésként a nemzetközi pénztõke nagyarányú importja révén az értékpapírok árai egyes szektorokban megháromszorozódtak, egyesekben pedig megtízszerezõdtek. Minthogy ezt az értéknövekedést nem a termelékenység növekedése és a reálgazdaság bõvülése, hanem a spekulációs pénzpiramisok felépítése idézte elõ, ezért nem bizonyulhattak tartósnak. A megingás Oroszországban 1997. õszén már érezhetõ volt, és ezt követte 1998. augusztusában a katasztrofális összeomlás. Az orosz vállalatok értéke drasztikusan csökkent, és a rubelt eredeti értéke egyharmadára értékelték le. Az orosz vállalatoknak a piaci értéke ma tízszer alacsonyabb, mint valóságos értékük. Ez kiváló alkalmat nyújt a pénzügyi piramisok építésének újbóli beindítására. Az orosz értékpapír-piacon nyert hatalmas nyereség jelentõs része külföldre távozott, mihelyt lehetõségként felmerült a kormány által kibocsátott államkötvények adósságpiramisának az összeomlása. Az Egyesült Államok Államkincstárához közel álló Goldman Sachs biztosította a maga számára Csubajsz közremûködését. A Nyugatnak dolgozó Csubajsz megszervezte ügyfelei számára a leértékelt rubelban fekvõ rövidtávú orosz állami kötvények átforgatását, dollárban fekvõ orosz állami kötvényekké. Az így létrejött 4 milliárd dollár értékû orosz állami kötvény már mentesült a pénzügyi összeomlással járó kényszerintézkedések alól. Hogy Oroszország teljesíteni tudja eme dolláralapú kötvényeinek a kifizetését, a nemzetközi pénzintézetek 4,8 milliárd dollár értékû hitelt nyújtottak az orosz kormánynak. Ezt a hitelt arra használták, hogy az 1998. augusztus 17-i döntésekbe elõre beavatott vállalatok tõkéiket veszteség nélkül kivonhassák az összeomló - és rubelban fekvõ - rövidtávú kormánykötvények adósságpiramisából. Mindez arra enged következtetni, hogy valamiféle belsõ információkon alapuló összejátszás volt bizonyos privilegizált hitelezõk és az orosz kormányzat egyes személyiségei között. Ez a koordinált akció jól beleillik abba stratégiába, amelynek célja az egyes országok megbénítása, és pénzügyi spekulációval történõ kifosztása. A tények egyértelmûen azt mutatják, hogy a harácsoló nyugati pénzügyi elitet szervilisen kiszolgáló moszkvai bábkormány következetesen elutasította mindazokat a lehetõségeket, amelyek hatékonyan meg tudták volna elõzni az adósság-válságot. Ehelyett a rövidtávú kormánykötvényekbõl, valamint a szövetségi kölcsön-kötvényekbõl felépült hatalmas adósságpiramis átstrukturálására az orosz gazdaság és társadalom számára a leghátrányosabb, legpusztítóbb lehetõséget alkalmazta. Az a körülmény, hogy ezt a nemzetközi pénzoligarchia képviselõivel való megállapodás révén megtehette, már állambiztonsági kérdéseket is felvet, állapítja meg Szergej Glazijev közgazdász-matematikus "Genocidium. Oroszország és az új világrend" c. 1999. decemberében Washingtonban megjelent könyvében./10/ Glazijev volt az akkori orosz kormány egyetlen tagja, aki 1993. õszén tiltakozott a törvényes orosz parlament ellen végrehajtott államcsíny miatt, és lemondva külgazdasági miniszteri tisztségérõl távozott a Jelcin által kinevezett elsõ kormányból. Azok a vizsgálatok, amelyek a költségvetést érintõ hatalmas veszteségek okait próbálták felderíteni, sorozatos visszaéléseket tártak fel. Így például megállapították, hogy az Orosz Föderáció Állami Tulajdon Bizottsága nem regisztráltatta a törvényes elõírásoknak megfelelõen az Igazságügyi Minisztériumnál a "pénzkölcsönök részvényekért cserébe" aukció eljárási szabályait. Az egyik vizsgálat a következõket rögzítette: "Megállapítható, hogy az Orosz Föderáció azon megállapodásai, amelyek fedezetét a részvények képezték, csalárd ügyleteknek tekintendõk. Az Orosz Föderáció törvényei szerint a csalárd ügylet érvénytelen és semmis." Egy másik megállapítás rámutat arra, hogy 12 aukció közül 8 esetben a biztosítékként áruba bocsátott részvények induló ára önkényesen túl lett értékelve. Egyidejûleg vagy valamennyi résztvevõnek ugyanaz volt a garantálója, vagy maguk a résztvevõk vállaltak garanciát egymással szemben. Ez is arra utal, hogy már az aukciót megelõzõen összejátszottak a résztvevõk egymással. Két világtendencia vetélkedése A világszintû gazdasági folyamatokat ma két egymásnak ellentmondó tendencia határozza meg. Az egyik a világgazdaság alávetése a nemzetközi pénzügyi oligarchia érdekeinek, a másik a nemzeti gazdasági rendszerek egymással való vetélkedése. E két tényezõnek a kombinációja a teljes gyarmati függõségtõl (ez a jellemzõ az Afrikai országok többségére, ahol a transznacionális tõke minden korlát nélkül uralkodik), az erõs nemzeti gazdaságokig terjed. Ez utóbbihoz tartozik elsõsorban az Egyesült Államok, Japán és Kína. Ezen államok gazdasági politikáját elsõsorban a nemzeti tõke és a hazai reálgazdasági termelõk érdekei határozzák meg. E két pólus között helyezkednek el Latin-Amerika országai, valamint az Európai Unió tagállamai, amelyek gazdasági politikájukban lemondtak a nemzeti szuverenitásról az európai nemzeti tõke, elsõsorban a pénztõke érdekében. Az iszlám országok, köztük az arab világ államai is ebbe a köztes zónába esnek. Õk gazdasági erõforrásaik kitermeléséhez igénylik a külföldi tõkét, ugyanakkor erõteljesen védelmezik kulturális értékeiket és nemzeti jövõjüket. Ebbe a körbe tartoznak még Dél-kelet Ázsia országai, ahol a gazdasági stratégiát és a külföldi tõke szerepét elsõsorban a nemzeti érdekeknek rendelik alá. Valamennyi országban erõteljes küzdelem folyik az állami intézmények ellenõrzéséért, a transznacionális, valamint a nemzeti tõke között, vagyis a világoligarchia és a nemzeti elit érdekei között. Ezek az érdekek és a hozzákapcsolódó értékek nemcsak különböznek, hanem rendszerint éles ellentétben is állnak egymással. A nemzeti érdekeket mindenek elõtt a függetlenség megõrzésének az elvei határozzák meg, amelyek biztosítják az adott ország lakossága számára a jólétet és a megfelelõ életminõséget, megõrizve a nemzeti kultúra értékrendszerét is. Ezek a nemzeti érdekek határozzák meg a nemzetközi együttmûködés prioritásait is. Gazdasági téren egy független nemzet úgy nyitja meg nemzeti piacait a külföldi tõke számára, hogy egyidejûleg védelmezni igyekszik hazai piacát, korlátozza a külföldi tõkét a nemzeti érdekek szempontjából életbevágó területeken, továbbá támogatja a hazai árutermelést és a nemzeti gazdaság versenyképességét. A világ pénzügyi és korporációs oligarchiája, a transznacionális nagytõke ezzel szemben a világpiac totális ellenõrzését kívánja, lehetõleg eltávolítva az útból minden nemzeti-gazdasági-kulturális akadályt. Ezért olyan információs, jogi és végrehatási infrastruktúrát akar mindenütt létrehozni, amely biztosítja számára a nemzetállamok szuverenitását kiiktató korlátlan érdekérvényesítést. Ötszáz transznacionális korporáció rendelkezik ma a világ ipari exportjának 1/3-ával, a világ nyersanyag-kereskedelmének a 3/4-ével, és az új technológiák 4/5-ével. Ezek a vállalatbirodalmak emberek 10 millióit foglalkoztatják, és gyakorlatilag a Föld minden országában tevékenykednek. Fontos azonban hogy ne túlozzuk el annak a hatalmi képzõdménynek a megszilárdulását, amelyet jobb híján nevezünk világoligarchiának. Itt inkább jól kivehetõ tendenciák és folyamatok kombinációjáról, semmint már teljes egészében megszilárdult szervezeti rendszerrõl és struktúráról van szó. Ezek a tendenciák azonban már magukba foglalnak bizonyos intézményeket, szervezett struktúrákat mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, összetartja továbbá õket a közös cél, a nemzetközi pénztõke és termelõtõke érdekeinek a minél hatékonyabb érvényesítése. A világoligarchia meghatározása A világoligarchia nagyrészt a fõbb pénzügyi szervezetek objektíve egybeesõ érdekei szerint cselekszik. Ennek megfelelõen alakítja ki és tartja fenn a pénzügyi, gazdasági és hatalmi játékszabályokat. Ennek a koordinált együttes-tevékenységnek a szubjektív vonatkozásai azonban csak másodlagosnak tekinthetõk. Ezért a mi szóhasználatunkban a világoligarchia a központi bankok, a legfontosabb kereskedelmi bankok, a világszintû korporációk, (a hozzájuk tartozó pénzügyi, jogi, adózási és könyvviteli tanácsadó szervezetekkel,) a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az új világrend szakértõ-kiszolgálóit tömörítõ gondolati mûhelyek, elit-klubok és zártkörû magánszervezetek, a hivatalos és nem hivatalos befolyásoló-manipuláló intézmények, valamint az informatika legmodernebb eszközeit használó rábeszélõ-gépezetek és a nemzetközi véleményhatalom tömegtájékoztatási intézményeinek a komplex elnevezése. A jelen meghatározás tágassága és képlékenysége ellenére a világoligarchia a gyakorlatban nem valamiféle teljesen amorf, formátlan és megfoghatatlan entitás, hanem olyan jól körvonalazható HÁLÓZAT, amely térben és idõben igen hatékonyan kapcsolja össze és koordinálja tevékenységét, mert az érdekek objektív megegyezése, és a több történelmi korszakon is átívelõ családi, rokoni, nemzeti, regionális, klán és szabadkõmûves kötelékek bámulatra méltóan összetartják. Önmagát fenntartó és reprodukáló szervezetet és folyamatot képeznek, amely öntörvényûen sajátmaga határozza meg a rávonatkozó játékszabályokat, a követendõ nyelvhasználatot, a befolyásolási technikákat, a szervezeti struktúrákat, valamint a külsõ és belsõ kommunikációt. Nagy tévedés lenne ezt a HÁLÓZATOT csupán valamiféle sátáni erõ bûnös célokat szolgáló összeesküvésének tekinteni. Az egybeesõ pénzügyi és gazdasági érdekek alkotják azt az erõt, amely összetartja a világoligarchiát. Ezek az érdekek határozzák meg a politikai célokat és a világgazdasági folyamatokat. Amennyiben a nemzetközi pénztõke és termelõtõke világszinten tevékenykedik, úgy ezek az érdekek is globális természetû törekvésekben jelennek meg, azaz egységes stratégiát követõ cselekvésben öltenek testet. Ugyanakkor a legerõsebb államok saját nemzeti érdekeiket is megpróbálják érvényesíteni ebben a folyamatban. Ez az erõs államok részérõl történõ szervezett érdekérvényesítés is objektív tendencia, amit a világfolyamatok elemzésénél ugyancsak számításba kell venni. A nemzetek feletti és a nemzeti tõke, és ennek megfelelõen a világoligarchia és a nemzeti elit viszonya a különbözõ országokban és a különbözõ történelmi idõszakokban másként alakult. A transznacionális tõke a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek közvetítésébõl fejlõdött ki. A háborúk, különösen a két világháború hatalmas lendületet adtak fejlõdésének, mert óriási mértékben megnövelték a keresletet a hitelek iránt, és lehetõvé tették szupermagas jövedelmek elérését a pénzvagyontulajdonosok számára. A pénzügyi oligarchia azáltal, hogy a háborúban álló felek mindegyikét finanszírozta, mindig gyõztesen került ki a konfliktusokból, mert egyszerre kapott nagyösszegû kártérítést a vesztes, és kamatjáradékot a gyõztes oldaltól. Ily módon a világoligarchia fokozatosan ellenõrzése alá vonta Nagy-Britannia és Franciaország pénzügyi-rendszerét, majd az Egyesült Államokét is. Ezt követte a többi európai állam, majd gyarmataik ellenõrzés alá vonása. Ma annyiban változott a helyzet, hogy a világoligarchia már nem érdekelt világháború kirobbantásában. Ugyanis a pénzoligarchia által kezdeményezett és fenntartott fegyverkezési verseny olyan szélsõséges méretû pusztító kapacitást ért el, hogy továbbfejlesztése értelmetlenné vált. A világoligarchiának idõközben sikerült a saját játékszabályai szerint úgy átalakítania - és közvetlen ellenõrzése alá vonnia - a nemzetközi pénzügyi rendszert, hogy ma már nincs szüksége fegyveres konfliktusokra szupermagas jövedelem eléréséhez. A világpiac és nemzeti piacok jelentõs részének az ellenõrzése révén a világoligarchia most a globális stabilitás fenntartásában érdekelt, egy olyan új világrend kialakításában, amely lehetõvé teszi a nemzetközi intézmények még erõteljesebb ellenõrzését, és a vezetõ országok kül- és belpolitikájának meghatározását. Már utaltunk rá, hogy a világoligarchia hatalomgyakorlásának egyik technikája a különbözõ országok állami intézményeinek az ellenõrzése, a nemzetállami struktúrák lebontása, a nemzeti jogrendszer felszámolása, valamint a nemzetközi közjoggal és magánjoggal, továbbá a nemzetközi intézményekkel való felcserélése. A stratégiai cél az ellenõrzés alá vont országok adósságfüggésbe terelése, nemzeti elitjüknek a megvesztegetése és demoralizálása, továbbá minderrõl a közvélemény megtévesztõ tájékoztatása, vagy tájékoztatás nélkül hagyása. Ezt a stratégiát - többek között - az általuk létrehozott és fenntartott nem kormányzati, "társadalmi" szervezetek és kapcsolatok segítségével valósítják meg. A demokratikusan legitimált államhatalmi és igazgatási intézmények részére õk válogatják ki a számukra megfelelõ személyeket, az oligarchia saját jól fizetett szakértõi készítik el az adott államok helyett a hivatalos döntéseket, amit az alibi-demokrácia folyamatában a választott parlamentek és kormányok a forma kedvéért jóváhagynak. Ennek az elituralomra törõ politikának a formális demokrácia kulisszái szolgáltak háttérül. Az ideológiai csomagolást pedig a szélsõséges liberalizmus nyújtotta az elmúlt évtizedekben. A második világháborút követõ idõszakban a világoligarchia arra használta a hidegháborút, hogy kifejlessze a befolyásolás magasan szervezett, kifinomult rendszerét. A nagy pénzügyi szervezetek mellé létrehozták az "off shore zónákat", ahol nem érvényesült az állami ellenõrzés és adózás. A jogérvényesítõ és büntetõjogi intézményeket pedig titkos társaságok és szabadkõmûves páholyok egész hálózatával egészítették ki. A vezetõ országok hatalmi intézményeibe a világoligarchia a saját embereit juttatta, azért hogy ezek az adott állam politikáját a nemzetközi pénztõke érdekeinek megfelelõen irányítsák. Elsõsorban az adott ország külügyeinek és külkapcsolatainak az ellenõrzésére törekedtek, késõbb azonban a vezetõ államok belpolitikájának az irányítása is hegemóniájuk alá került. Az új világrend hatékonyságát meggyõzõen demonstrálta a Szovjetunió gyors és sikeres felbomlasztása, valamint területének és erõforrásainak ezt követõ gyarmatosítása. A világ leghatalmasabb biztonsági rendszerét az idõben kiképzett, és a döntési központokba elhelyezett befolyásolási ügynökök teljesen megbénították, és saját érdekeivel ellentétes gyakorlat folytatására kényszerítették. A világoligarchia kettõsstratégiája Hivatalosan ma is az hangzik el, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat egy erõs és stabil Oroszország fennmaradásában érdekelt, mivel a globális destabilizáció és a nukleáris konfliktus veszélye miatt nem kívánatos ennek a hatalmas országnak az összeomlása. Az egyszerû emberek világszerte elhitték ezeket az érveket, de késõbb rá kellett jönniük, hogy egészen más célokat rejt ez a békés retorika. Ha feltesszük a kérdést, milyen érdekeket szolgált, pl. az öngyilkos sokkterápia rákényszerítése Oroszországra, és segítségével az orosz gazdasági élet dezorganizálása, valamint az orosz nemzeti kultúra tudatos meggyöngítése, akkor kiderül, hogy mindez a nyugati országok népei számára sem elõnyös. Ez kizárólag a világoligarchia új világrendjének a megvalósítását szolgálta. Oroszország végsõkig való kifosztásából és elgyöngítésébõl megállapítható, hogy egy ország nemzeti érdekei nem egyeztethetõk össze a világoligarchia kozmopolita és globális érdekeivel. Ezzel magyarázható az Egyesült Államok - kettõserkölcsön és kettõsstratégián nyugvó - kétszínû politikája Oroszországgal szemben. A világ népei számára a háború hatalmas emberi áldozatokat jelent. A háborút viselõ állam számára pedig óriási anyagi veszteségeket, valamint nemzetbiztonsága veszélyeztetését. A pénztõke számára azonban a háború mindig is a kiemelkedõen nagy jövedelem szerzésére szolgáló alkalom volt. A világoligarchia kizárólag abban érdekelt, hogy olyan feltételeket teremtsen, amelyek tartósan biztosítják számára a szupermagas profitot és kamatjáradékot, továbbá amelyek megszilárdítják uralmát a világgazdaság és a világpolitika felett. A világoligarchia azért folytatott és folytat agresszív politikát Oroszország és más szuverén államok irányában, hogy lerombolja azon intézményeiket, amelyek akár a legcsekélyebb mértékben is akadályozhatnák, hogy a világ adott régiójában korlátlanul uralkodhasson a pénzügyi és gazdasági élet felett. Az elmúlt két évszázadban ez volt a cél az európai dinasztikus államok felszámolásával, köztük a cári Oroszország megdöntésével az I. világháború során, a Marshall-terv végrehajtásával a II. világháború után, a XX. század végén pedig a Szovjetunió felbomlasztásával és az utódállamoknak a külföldi tõke ellenõrzése alá vonásával. Ebbe a folyamatba illeszkedik több állam blokád alá helyezése, Irán, India és Kína elszigetelése, továbbá a Dél-kelet Ázsiában kirobbantott pénzügyi katasztrófa. A megjelölt törekvések egyirányba mutatnak: felszámolni a nemzetállamiság intézményeit és kialakítani helyükbe a globális gazdasági és politikai koordináció mechanizmusait. Ez utóbbiak világméretekben biztosítják a transznacionális pénztõke számára a teljes mozgásszabadságot, a pénzvagyon-tulajdonosok privilegizált helyzetének megszilárdítását, továbbá a globális uralmat a világoligarchia számára. A nemzetközi pénzügyi közösség arra használta a hidegháború idõszakát, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai hatalmának a segítségével, lebontsa a fõbb nyugati államokban az államhatalom nemzeti intézményeit, és helyükbe tegye a globális ellenõrzés nemzetközi intézményeit a saját hegemóniája érdekében. A világoligarchia egyre inkább az Egyesült Államok erõforrásait használja fel nem Amerika, hanem saját partikuláris érdekei érvényesítésére és globális hatalmának a biztosítására. Az oligarchia gépezete ezért ellenzi olyan vehemensen az Egyesült Államokon belül az úgynevezett izolacionizmust, az "America first" ("Amerika elõször") - a lakosság által erõsen támogatott - irányzatát, vagyis azt, hogy a washingtoni kormány elsõsorban Amerika lakosságával és gondjaival törõdjön, ne pedig a külfölddel, kéretlenül beleártva magát minden ügybe Földünk legtávolabbi pontján is. A világoligarchia legfontosabb külpolitikai törekvése azonban az, hogy minden eszközzel megõrizze az Egyesült Államok katonai, gazdasági, pénzügyi elsõbbségét, amely persze a saját elsõbbségét jelenti amerikai lobogó alatt. Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia Azért, hogy az Egyesült Államok a világoligarchia érdekeit védelmezõ engedelmes csendõr legyen, az amerikai lakosságba igyekeznek beleoltani a birodalmi felelõsség érzését és a világ vezetésére vonatkozó hivatástudatot. Eszerint az amerikaiaknak kizárólagos joguk van a világ vezetésére, és "civilizációs küldetésük" teljesítése érdekében erõszakot is alkalmazhatnak. A hidegháború hatalmas profitot hozott a világoligarchia számára, ugyanakkor óriási költségekkel terhelte meg az Egyesült Államok lakosságát. A XXI. századra elfogadott amerikai nemzetbiztonsági stratégia szerint az Egyesült Államok vezetõszerepét a világszintû integrációs törekvések támogatására kell használni. A fennálló politikai, gazdasági és biztonsági szervezeteket ehhez a célhoz kell igazítani, és olyan új intézményeket kell létrehozni, amelyek elõsegítik az amerikai érdekek és értékek elterjesztését. A számos amerikai biztonsági cél közül érdemes kiemelni azt, hogy az Egyesült Államok diplomáciai és katonai erejét fel kell használni a világoligarchia és a nemzetközi pénztõke érdekének védelmében. Az említett stratégiát tartalmazó dokumentum hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok különleges figyelmet fordít olyan külpolitikai problémákra is, amelyek valamikor távolinak tûntek. /11/ Ilyen például az erõforrások kimerülése, a népesség gyors növekedése, a környezetvédelmi ártalmak és a menekültek ellenõrzetlen áramlása. Az Egyesült Államok nem húz a jövõben vonalat e tényezõk vonatkozásában bel- és külpolitikája közé, hanem ezeket olyan gazdasági és biztonsági kérdésekként kezeli, amelyek elõsegítik érdekeinek az érvényesítését egy olyan világban, ahol a kül- és belpolitika közti választóvonal egyre inkább elhalványul. Egyszerûbben megfogalmazva ez annyit jelent, hogy az amerikai biztonsági intézmények lehetõvé teszik a világoligarchia számára a pénztõke érdekeinek az érvényesítését. Ezek felölelik a más országok erõforrásaihoz való akadálytalan hozzájutást, beleértve természeti és emberi erõforrásaikat is, piacaik szabad használatát, továbbá valamennyi nemzeti korlát eltávolítását a transznacionális tõke szabad mozgása és reprodukálódása elõl. A nemzetközi pénzoligarchia az Egyesült Államok nemzetbiztonsági kérdésévé tette a világnépesség növekedésének a kordában tartását, a környezetszennyezõdés és a többi ország politikai rendszerének a megfigyelését. Az amerikai népnek viszont engedelmesen vállalnia kell a világoligarchia céljait szolgáló globális-ellenõrzés költségeinek a viselését. A hivatkozott dokumentum a következõket mondja: "A külföld felé való elkötelezettség az amerikai nép és a kongresszus azon hajlandóságától függ, hogy viselje az Egyesült Államok megvédelmezésének költségeit, dollárban, energiában, és ha nincs más alternatíva, akkor az amerikai életek kockáztatásával."/12/ Az amerikai adófizetõknek nehéz megérteniük, hogy miért kell finanszírozniuk a költséges katonai mûveleteket a világ legtávolabbi részein, és viselniük az amerikai katonai jelenlét terheit földgolyónk valamennyi stratégiailag fontos részén. Az érvényes doktrína szerint a NATO kiterjesztése, Jugoszlávia bombázása mind-mind az Egyesült Államok érdekeit szolgálja. Felmerül a kérdés, hogy pl. milyen haszonnal jár az Egyesült Államok lakossága számára a hivatalos Amerika oroszellenes politikája? Erre csak úgy adhatunk elfogadható választ, ha abból indulunk ki, hogy a hivatalos Amerika politikája mögött valójában a világoligarchia érdekérvényesítése húzódik meg. A szóban forgó dokumentum az amerikai adófizetõknek úgy magyarázza meg a "fontos nemzeti érdekek" fogalmát, hogy ezek az érdekek ugyan nem érintik Amerika nemzeti fennmaradását, de hatással vannak lakói jólétére és annak a világnak a jellegére, amelyben az Egyesült Államok polgárai is élnek. Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiája feltárja az új világrend legfontosabb jellemzõit. A világoligarchia az Egyesült Államok életbevágó érdekeinek a mozgásterét bolygónk egészére kívánja kiterjeszteni. Tartalmilag ezek az érdekek a többi ország természeti, demográfiai és gazdasági erõforrásainak az ellenõrzését jelentik. Cserébe az amerikai nép ígéretet kap a gazdasági virágzás és stabilitás fenntartására. A prosperitás biztosítja az amerikai katonai erõ, a világpolitikai kezdeményezés és globális befolyás fenntartását. Ez pedig lehetõvé teszi a jelenlegi nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer virágzását. A világoligarchia egyelõre még nem uralkodik korlátlanul bolygónk egészén. Stratégiája is szelektív, és elsõsorban a világgazdaság parancsnoki posztjainak a megszerzésére törekszik, amelyek megengedik, hogy õ diktálja a játékszabályokat. Erejét elsõsorban azokra a hasznot hajtó tevékenységekre koncentrálja, ahol a politikai, természeti és intellektuális monopólium birtoklása a legmagasabb profitot hozza a számára. Ezekhez a tevékenységekhez tartozik az államok eladósítása és az államadósság menedzselése, a monetáris politika irányítása, a pénzügyi szolgáltatások, a banktevékenység és a jogi szolgáltatások kisajátítása, a nemzetközi kereskedelem ellenõrzése, a kábítószer-kereskedelem közvetett kontrollja, a természetes monopóliumok, az energiahordozók és az új technológiák birtoklása. Más területek, ahol a verseny miatt nehezebb kiemelkedõen magas profitokhoz jutni, kevésbé vonzóak a világoligarchia számára, és ezeket a területeket nagyrészt átengedi a szolgálatába álló nemzeti és komprádor elitek számára. A világoligarchia és a legfejlettebb országok nemzeti érdekeinek az összhangba hozása vezetett "az arany egymilliárd" elnevezésû újkeletû fajelméleti doktrína kidolgozásához. Eszerint földgolyónkon csak egymilliárd ember számára biztosítható a tisztességes emberi lét, mégpedig a leggazdagabb országokban, míg a világ többi részének be kell érnie az olcsó nyersanyag és munkaerõ szolgáltatójának a szerepével. Ez az elmélet ma már gyakorlatként is érvényesül a nemzetközi viszonyokban. A kiválasztottak csoportjába tartozó országok privilégiumaihoz tartozik, hogy megvédhetik hazai piacaikat, és agresszív export-politikát folytathatnak árutermelõik érdekében. Jogukban áll védelmezni nemzeti kultúrájukat, hagyományaikat, közerkölcsüket, és érdekeiket rákényszeríthetik másokra, akár fegyveres erõvel is. A többi államnak és népnek viszont az a feladata, hogy vak engedelmességgel kövesse a nemzetközi szervezetek ajánlásait, amelyek ténylegesen a világoligarchia partikuláris érdekeit tartalmazzák. A centrum országokon kívül esõ államoknak tilos nemzeti piacaik védelme, és szigorúan megtorlandó a pénztõke mozgásának bármilyen korlátozása. Az egyenlõtlen gazdasági csere legrafináltabb módszerei közé tartozik a periféria országainak a beletaszítása az adósságcsapdába, az egyoldalú specializálódás, a monokultúra erõltetése a nyersanyagok kitermelésében, valamint a nemzeti szuverenitásról való lemondás kikényszerítése pénzügyi és kereskedelmi politikájukban. A magánhatalom rejtett hálózata Oroszországban A világoligarchia már az 1960-as években megkezdte titkos kapcsolati hálójának a kiépítését a Szovjetunióban. A cél olyan informális, de hatékony struktúráknak a létrehozása volt, amelyek megfelelõ nemzetközi feltételek esetén nemcsak a szovjet birodalom belülrõl történõ felbomlasztására alkalmasak, de képesek az utódállamok pénzügyi-gazdasági eszközökkel történõ megbénítására, az állami tevékenység dezorganizálására, és a közhatalom helyébe lépõ szervezett magánhatalom hatékony mûködtetésére is. John Daniel amerikai kutató a szovjet birodalom felbomlását egyenesen "szabadkõmûves forradalomnak", jól elõkészített hatalomátvételnek nevezi 1995-ben Washingtonban megjelent háromkötetes munkájában./13/ Attól a pillanattól kezdve, hogy a bolsevikok 1917 õszén államcsínnyel átvették a hatalmat a Kerenszkij kormánytól, a City of London (a világoligarchia elsõ számú központja) támogatni kezdte a fehérek fegyveres ellenállását. Amikor a vörös terror atrocitásai ismertté váltak, London döntéshozó köreiben megerõsödött a szándék a bolsevik rendszer megdöntésére. A bolsevik diktatúra alatt nyögõ Oroszország helyzetének a komolyságára a brit haditengerészet hírszerzõszolgálatának akkori vezetõje, "Blinker" Hall tengernagy hívta fel a figyelmet. Hall arról tájékoztatta a brit illetékeseket, hogy "Moszkvában a legfélelmetesebb szörny jött létre, amellyel a nyugati hírszerzésnek valaha is szembe kellett néznie...Most már nemcsak az szükséges, hogy felfedjük a másik fél titkait, hanem az is, hogy megvédjük a sajátjainkat a kommunizmus híveitõl. Akár a melletted lévõ kollégád is lehet egy ilyen meggyõzõdéses kommunista ügynök."/14/ Az 1920-as évek idején a British Special Intelligence Service, a SIS (Brit Különleges Hírszerzõ Szolgálat), már kísérletet tett Szovjet-Oroszország feldarabolására. Ez a kísérlet majdnem sikerült. Többek között tervek készültek arra, hogy Lenint és Trockijt a testõreik segítségével õrizetbe vegyék. Elõkészítették Lenin meggyilkolását is, amelyet egy átmeneti antikommunista kormányzat hatalomra segítése követett volna. A kísérlet nem sikerült, mert a bolsevikok ügynökeinek még idõben sikerült beépülniük az akcióba, és így az megbénult, majd szétesett. Phillip Knightley, "The Master Spy" (A mester kém) c. 1988-ban megjelent munkájában megírja, hogy a CSEKA, - miután felismerte, hogy a SIS milyen hatékony szervezet - elhatározta, hogy hosszútávra beépül a nyugati hírszerzésbe a szabadkõmûvesség segítségével. Egyre több a bizonyíték arra, hogy Hitler és a nemzetiszocializmus németországi hatalomra jutásához a City of London és a Wall Street pénzoligarchiájának is köze volt. Ennek a részleteit egy másik tanulmányunkban ismertetjük. Most csak azt emeljük ki: létezett egy olyan stratégiai elképzelés is Londonban, hogy az akkor már sztálinista Szovjetuniót a felerõsített náci Németország segítségével gyõzzék le és darabolják fel. Ez a messziretekintõ és jól átgondolt stratégia brilliánsan épített az angol szabadkõmûvesség és a KGB között a jövõben kialakítandó - többszörösen álcázott - szupertitkos együttmûködésére. A téma egyes szakértõ kutatói szerint ennek a hírszerzõ mûveletnek Kim Philby, a brit hírszerzés, a Mission Impossible, department 6, vagyis az MI-6 magasrangú tisztje volt az egyik kulcsembere. A fiatal Kim Philbyt erre a nehéz feladatra apja, John Philby készítette fel. Az idõsebb Philby a brit hírszerzés arab szakértõjeként negyven évig foglalkozott az Arábiai-félsziget ügyeivel. Magasrangú szabadkõmûvesként közremûködött a szabadkõmûves páholyok megszervezésében és mûködtetésében az egész arab világban. Arra nincs megbízható adatunk, hogy Kim Philby maga is szabadkõmûves lett volna. (Õ azt állította magáról, hogy nem volt az.) Mindenesetre joggal feltételezhetjük, hogy az idõsebb Philby liberális szellemben és a szabadkõmûves értékek szerint nevelte fiát. Kim Philby Cambridge-ben végezte tanulmányait. Ezen az egyetemen hagyományosan számos titkos társaság mûködött, köztük természetesen különbözõ irányzatú szabadkõmûvesek is. Kim Philby itt ismerkedett meg a baloldali értelmiség nézeteivel és lett kommunista még a Harmadik Internacionálé idején. Kim Philby azonban soha nem csatlakozott formálisan a kommunista párthoz. 1933. júniusában a Francia Kommunista Párt utasítására Bécsbe utazott. Az FKP vezetése ebben az idõszakban a Grand Orient szabadkõmûves nagypáholy párizsi központjában mûködött. Amikor Kim Philby már mindent tudott, amit tudni lehetett az ellenfélrõl, akkor a brit hírszerzés szolgálatába lépett. Elsõ megbízatásként - 1939-ben - Spanyolországban kellett tudósítói munkát végeznie és figyelemmel kísérnie a kommunista forradalom és a polgárháború menetét. Egyelõre még nem tudjuk, hogy a KGB elõdje, az NKVD mikor szervezte be, ha egyáltalán valaha is sor került formális beszervezésére. Tény az, hogy már ekkor ellátta titkos információkkal feletteseit. Ezek azonban csekély jelentõségûek voltak azokhoz az információkhoz képest, amelyeket az "Ultra" mûvelet során gyûjtött és továbbított a II. világháború idején. (Ultra volt a fedõneve a német kódolt rádióüzenetek megfejtésébõl származó információknak. A desifrírozást egy "Enigma" nevû géppel végezték.) A II. világháború után Kim Philby engedélyt kapott a brit hírszerzéstõl, hogy "teljes-értékû kettõsügynökként" folytassa tevékenységét. A következõ instrukciót kapta: "Ha lehetõség adódik, hogy meggyõzze az orosz hírszerzést, miszerint kész elárulni a saját hírszerzõszolgálatát és dolgozni a másik oldal számára, akkor engedélyezzük, hogy ezt az alkalmat megragadja."/15/ Kim Philbyt 1949-ben Washingtonba küldték, hogy képviselje a brit SIS-t az Egyesült Államokban. Feladata az összekötõi tevékenység ellátása volt egyrészt az angol SIS, másrészt az amerikai CIA és az FBI között. Mire Washingtonból visszatért Londonba, egyetlen angol hírszerzõ sem volt jobban felkészítve a Szovjetunió felbomlasztását célzó "végsõ összeesküvés" elõkészítésére, mint õ. Londonban Philby fokozatosan kialakította azt a látszatot, amely meggyõzte a KGB-t, hogy õ egy kettõsügynök. 1952-ben a brit SIS két munkatársa, Donald Maclean és Guy Burgess, a Szovjetunióba menekült. Az volt a gyanú, hogy ebben Philby volt a segítségükre. 1955-ben, J. Edgar Hoover, 33-as fokozatú szabadkõmûves, az FBI-nak (az Egyesült Államok Szövetségi Nyomozóirodájának, lényegében a szövetségi hatáskörû rendõrségnek) az igazgatója tisztázta Philbyt. Ezután az idõleges megkímélést követõen Philbyt a Közel-Keletre küldték, hogy a londoni Observer és The Economist tudósítójaként teljesítsen szolgálatot. Kiküldésének valódi célja az volt, hogy apjától, John Philbytõl minden ismeretet és tapasztalatot szerezzen meg, és minél szélesebbkörû tájékoztatást kapjon apja arábiai kapcsolatairól. Az idõsebb Philby megismertette fiával a közel-keleti rejtett szabadkõmûves kapcsolatrendszer egészét. Apa és fia 1955-tõl 1960-ig beutazta az egész Közel-Keletet. Ebben az évben John Philby meghalt. Elérkezett az idõ Kim Philby átállására. 1963. januárjában Philbynek nyomaveszett, miközben útban volt Beirutba egy diplomata partira. 1963. áprilisában Moszkvában tûnt fel. Rá egy évre Hruscsov távozott a hatalomból. Ami pedig Kim Philbyt érinti, 1979-ig a Nyugat semmit sem hallott felõle. Ebben az évben szereztek a nyugati hírszerzõ szolgálatok tudomást arról, hogy elõléptették a KGB tábornokává. 1980-ban jött aztán a sokkoló hír Londonból, hogy Kim Philbyt valójában soha nem a KGB kontrollálta, hanem mindvégig Sir Anthony Blunt irányította tevékenységét, és ténylegesen a brit királyi udvar számára dolgozott. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy Kim Philby hármasügynök volt, mindvégig a brit hírszerzés operatív és megbízható hírszerzõ tisztje, aki azonban feladata sikeres teljesítése érdekében a Szovjetunió számára dolgozó kettõsügynöknek adta ki magát. 1982-ben meghalt Brezsnyev, és hamarosan követték utódai Jurij Andropov és Konsztantyin Csernenkó is. Mindketten hírtelen távoztak az élõk sorából. Amikor aztán 1985. március. 12-én Mihail Gorbacsov került hatalomra, Kim Philby szokatlan módon kész volt egy hosszú interjút adni Phillip Knightley-nek, a "Master Spy" szerzõjének. Knightley azt a következtetést vonta le ebbõl a beszélgetésbõl, hogy a brit vezetés tudtával távozott Philby Moszkvába. Könyvének utolsó fejezetében, amely a "The Final Coup" ("Az utolsó államcsíny") címet viseli, Knightley idézi Philby következõ szavait: "Gorbacsovban olyan vezetõre leltem, aki igazolja hûséges szolgálatban eltöltött éveimet."/16/ Az eltelt 1990-es évek fényében elemezve Philby szavait, azok a Gorbacsov által megkezdett és részben végrehajtott hatalmas politikai változásokra is utalhatnak. Lehet, hogy már Philby is részt vett ebben a folyamatban? Ez lett volna az igazi küldetése? Ha ez is a feladatai közé tartozott, akkor milyen szerepe volt Kim Philbynek Gorbacsov hatalomra segítésében? John Daniel már idézett könyvében kifejti, hogy nem lehet egy kormányt megbuktatni, és egy rendszert megváltoztatni szabadkõmûves hálózatok mûködtetése nélkül. Az Illuminátus rendbõl és a Grand Orient-bõl elágazott kommunista mozgalom, amikor hatalomra került, mindig betiltotta a szabadkõmûves páholyokat. A kommunista párt és vezetõsége magát tekintette a hiteles "szabadkõmûvességnek", riválisokra nincs szükség. (Így, pl. Kínában 1950-ben, Kubában 1959-ben, a kommunista hatalomátvételt követõen nyomban betiltották a szabadkõmûves páholyokat. Ma ez a világ két olyan országa, ahol nem mûködnek szabadkõmûves páholyok. Hong-Kong egyesítése Kínával valószínûleg változtatott a helyzeten. Mindenesetre sem Kínában, sem Kubában nem lehet a kormányt megbuktatni. A Szovjetunióban sem lehetett fordulatot elérni, amíg nem szervezõdtek meg a szabadkõmûves struktúrák.) Lenin és Sztálin 1922-ben tiltotta be Szovjet-Oroszországban a szabadkõmûvességet. Ez a tény volt az egyik oka annak, hogy a Lenin halála után hatalomra került Sztálin elmozdíthatatlanná vált a párt és az állam élérõl. A kommunista állam átalakítása, a társadalmi berendezkedés megváltoztatása és a szovjet birodalom felbomlasztása nem sikerülhetett szabadkõmûves struktúrák elõzetes kiépítése és aktivizálása nélkül. Ezért kellett megkísérelni mielõbbi létrehozásukat a szovjet állam idegközpontjaiban. Errõl így ír John Daniel: "Az 1960-as években az angol szabadkõmûves Kim Philby, a brit hírszerzõszolgálat kettõsügynöke, azzal a kifejezett céllal ment Oroszországba, hogy megnyerjen egy fiatal kommunista vezetõt a szabadkõmûvesség számára. Miután a kiszemelt vezetõ beavatásra került, meg kellett gyõzni a nyugati nézetek helyességérõl. Ez a beavatásra került személy volt Mihail Gorbacsov, aki 1989-ben engedélyezte, hogy a Grand Orient páholyok újra megalakulhassanak a Szovjetunió egész területén. Ennek eredménye a Szovjetunió felbomlása. Gorbacsov valójában elárulta a kommunizmust."/17/ A müncheni Szabad Európa Rádió testvérintézményének, a Szabadság Rádiónak a munkatársa Alexander Rahr, - a Nikolai Poljanskival közösen írt "Gorbatschow, der Neue Mann" c. és 1986-ban megjelent munkájában - idézi a Moszkvában élõ Alexander Gorbacsovnak, a fõtitkár testvérének azt a kijelentését, amelyet egy ismert nyugatnémet újságírónak tett. Eszerint Mihail Gorbacsov nagyrészt annak köszönheti sikeres karrierjét, hogy egyetemi diáktársát, Raissza Maximovna Titorenkót, a beszélgetés idején hivatalban lévõ szovjet államfõ, Andrej Gromikó unokahúgát vette feleségül. Hivatalos részrõl errõl hallgatnak, de az közismert volt, hogy Gromikó sokgyermekes családból származott. Egyik húga volt - a szóban terjedõ hírek szerint - Raissza anyja./18/ Gromikó 1939-tõl tanácsosként, majd 1943-tól 1946-ig nagykövetként képviselte Washingtonban a Szovjetuniót. Résztvett a jaltai és a potsdami értekezleten, és az ENSZ megalakulásánál San Franciscóban. 1948-ig õ képviseli hazáját a Biztonsági Tanácsban, majd külügyminiszter-helyettesként szolgált Moszkvában, közben egy évig õ a nagykövet Londonban. 1957-tõl éveken át külügyminiszter volt. Gromikó tehát - munkakörénél fogva - szinte egész aktív életén át közvetlen kapcsolatban állott a nyugati világot irányító hatalmi struktúrákkal. Emiatt joggal feltételezhetõ, hogy sok információval rendelkezett a nemzetközi pénzoligarchia szervezetérõl és mûködésérõl. (Egyébként disszertációját is ebbõl a témakörbõl merítette.) Amikor Csernyenkó meghal õ az SZKP Politikai Bizottságának a legtekintélyesebb tagja, aki betölti a "királycsináló" szerepkörét is. Valóban õ az, aki a legfiatalabb politbüro tagot, Gorbacsovot javasolja az elsõtitkári tisztségbe, félretolva az ugyancsak fiatal és erõteljes Grigorij Romanovot, a leningrádi, és Viktor Grisint, a moszkvai elsõtitkárt. Jegor Ligacsov, a politikai bizottság akkori tagja, 1991-ben megjelent memoárjában félreérthetetlenül céloz arra, hogy titkos intrikák és erõk is közremûködtek Gorbacsov meteorszerû hatalomra kerülésében. Amikor Gorbacsov Raisszát, a csinos filozófiaszakos hallgatót megismerte, Gromikó, a nagybácsi, éppen Londonban volt nagykövet. Raissza apja, Maxim Titorenkó pedig a Tudományos Akadémián töltött be befolyásos állást. Egy genfi lap szerint a NEP (a Lenin által kezdeményezett új gazdasági politika) idején a kormány személyzeti osztályát vezette. De talán a legfontosabb, hogy Raissza egyik testvére a KGB-ben, Kim Philby munkahelyén csinált karriert. A KGB élén állott 1967-tõl 15 éven át az a Jurij Vlagyimirovics Andropov, aki Brezsnyev után a Szovjetunió elsõ embere lett, és akit számos forrás szerint gyengéd szálak fûztek az észak-kaukázusi sztavropoli terület akkori elsõ titkárának - Mihail Gorbacsovnak - az okos és vonzó feleségéhez, Raisszához. A sztavropoli területen több párt- és kormányüdülõ volt található, köztük volt a KGB egyik luxusüdülõje is, amit Andropov rendszeresen felkeresett. Kim Philbyt a KGB elnöke, Jurij Andropov léptette elõ tábornokká 1979-ben. Ugyanez az Andropov az, aki Gorbacsovot, a 47 éves vidéki párttitkárt 1978. szeptemberében elõször bemutatja Brezsnyevnek Minyerálnije Vodiben, majd elintézi, hogy ugyanazon év novemberében Moszkvában az SZKP KB egyik titkára legyen. Õ az, aki hozzásegíti, hogy 1979. novemberében a politikai bizottság póttagja, majd 1980. októberében a teljesjogú tagja legyen. Ugyancsak Andropov az, aki lehetõvé teszi, hogy a Gorbacsov család 1981-ben a Kutuzov Proszpektre költözzön abba a házba, amelyben nemcsak Andropov, de Brezsnyev is lakott. Andropov volt elsõ orosz vezetõ, aki meghirdette az alapvetõ reformok szükségességét, az elaggott, áporodott rendszer megújítását, nélkülözhetetlen áramvonalasítását. Ugyancsak õ volt az, aki nyugati típusú, modern vezetõnek igyekezett feltûntetni magát, amikor a Szovjetunió elnöke lett. Õ nyitja meg azon vezetõk sorát, akiknek a KGB elnökségbõl sikerült a párt, a kormány és az állam élére kerülniük. (Késõbb Jevgenyij Primakov cserélte fel a KGB elnökségét a miniszterelnöki tisztséggel, majd pedig Vlagyimir Putyin államelnök az, aki szintén a KGB utódszervezetének az élérõl került 1999-ben Oroszország elnökének tisztségébe.) A Brezsnyev örökébe lépett Andropov léptette elõ Eduárd Sevardnadzét a politikai bizottság póttagjává. Grúzia mai elnöke, aki karrierje során szûkebb hazája KGB szervezetét is vezette évekig, s aki napjainkban a "Magisztérium" ("Nagymester") orosz szabadkõmûves páholy egyik vezetõje, a következõképpen mondta el 1992-ben Lev Tyimofejevnek, a "Russia's Secret Rulers" (Oroszország titkos urai) c. könyv szerzõjének Gorbacsov hatalomrakerülését: "Nem volt nyílt rangbesorolás a politikai bizottságban, hogy egyes számú, kettes számú, hármas számú... Gorbacsov már sok feladatot kapott elõzõleg. Andropov maga bízott rá olyan ügyeket, amelyek nem tartoztak a mezõgazdasági titkár hatáskörébe. Mindenki a második embernek tekintette Andropov után. Amikor Andropov meghalt, Csernyenkó kész helyzet elé volt állítva. Vagy változtat a kialakult renden, és konfliktusba kerül Gorbacsovval, vagy elismeri, hogy õ ténylegesen a második ember a vezetésben." Tyimofejevnek arra a kérdésére, hogy lehetett-e 1985 tavaszán elõre tudni, milyen politikát fog Gorbacsov folytatni, Sevardnadze a következõket válaszolta: "Egyesek ismerték már, mások viszont féltek tõle. Tudták, hogy már Brezsnyev alatt, de különösen Andropov és Csernyenkó idején reformpolitikussá vált. Olyan reformerré, aki képes keresztülvinni az akaratát, makacsul kitartani a meggyõzõdése mellett. A politikai bizottság viszonylag fiatalabb nemzedéke, akihez Rizskov és én tartoztam, tudta ezt."/19/ A nemzetközi oligarchia másik kulcsembere volt Alexander Jakovlev, akit a HÁLÓZAT egyik fontos szellemi mûhelyében, a new yorki Columbia Egyetemen képeztek ki még 1959-ben. Ennek az intézménynek tekintélyes személyisége, és évtizedek óta tanára a világoligarchia vezetõ teoretikusa és stratégája, Zbigniew Brzezinski. Jakovlev visszatérve Moszkvába az SZKP KB propaganda osztályának a helyettes vezetõje lett. 1972-ben a Lityeratúrnaja Gazetában élesen megbírálta a hazafias nézeteket valló szerzõket, "akik nem törõdnek a történelem marxista megközelítésével és harmonikus társadalomnak tûntetik fel a forradalom elõtti Oroszországot." A párt azonban ekkor megvédelmezte nemzeti-sztálinista ágát, és Kanadába küldte nagykövetnek Jakovlevet. Andropov volt az, vagyis Philby fõnöke, aki a fõtitkári székbe kerülve 1983-ban visszahívta Ottavából Jakovlevet. Feladata a reformpolitika kidolgozása, és a legfelsõbb szintû kapcsolattartás volt a Nyugat mértékadó köreivel. Korábbi pozíciójába azonban csak Gorbacsov hivatalba lépése után került vissza. Gyorsan haladt elõre a Központi Bizottságban, egyre feljebb került a ranglétrán, végül õ lett a glásznoszty és a peresztrojka program kidolgozója és legfõbb felelõse. A szabadkõmûves eszmevilágban a fény, a megvilágosodás, valamint az építés, átalakítás fogalmai alapvetõ tantételekre utalnak. Mindkettõ a szabadkõmûves terminológia kiemelkedõen fontos szakkifejezésének tekinthetõ. A glasznoszty átláthatóságot, transzparenciát jelent, igen közel áll a fény és a megvilágosodás fogalmaihoz. A peresztrojka jelentése átépítés, átalakítás, ugyancsak egybecseng a szabadkõmûvesség másik alapvetõ tanításával, a világ átalakítását és a szabadkõmûves világállam felépítését célzó szimbolikus "építõmesteri" tevékenységgel. A szabadkõmûves ranglétrán is gyorsan elõrehaladó Jakovlev volt az egyetlen magasrangú párthivatalnok, aki tudta, mit kellene tenni a Nyugat által diktált, a glásznosztyba és a peresztrojkába becsomagolt reformok érdekében. Õ tudta, hogy ezek milyen stratégiai célt szolgálnak. Gorbacsovnak, aki mégsem tanult a világoligarchia egyik legfontosabb szellemi mûhelyében, nagy szüksége volt Jakovlevre. Ugyanakkor a párt és az állam elsõ embereként tekintettel kellett lennie az orosz patriótákra is, akik féltek attól, hogy a reformok oda fognak vezetni, ahová - mint utólag látjuk - ténylegesen vezettek. A jelenlegi tragikus végeredmény azonban túlszárnyalta minden pesszimista várakozásukat. Ezt a mélyre süllyedést ugyanis senki nem látta elõre. Gorbacsov érezte, hogy ha nem akarja magára haragítani a nyugati szándékokat bíráló radikális hazafiakat, akkor el kell határolnia magát Jakovlevtõl. Négyszemközt támogatta a világoligarchia bizalmi emberét, de nyilvánosan sosem kelt a védelmére, amikor Jakovlevet hazafiatlansággal és kozmopolitizmussal vádolták. 1991. június 17-én, amikor Valentyin Pavlov miniszterelnök váratlanul azzal a javaslattal állt elõ, hogy a Legfelsõ Tanács ruházza át a végrehajtó hatalmat az elnökrõl a miniszterelnökre, a katonaság, a biztonsági és a rendõri erõk élén álló Jazov, Krjucskov és Pugo azonnal Pavlov mellé állottak. Nyilvánvaló volt, hogy a nemzeti radikálisok jogi úton akarták megszerezni a hatalmat. Gorbacsov aznap nem volt jelen a Legfelsõ Tanácsban, és a következõ három nap sem került elõ. Mintha semmi fontos sem történt volna. Csak június 21-én mutatkozott, miután Bush amerikai elnök komolyan figyelmeztette. Amikor a parlament leszavazta Pavlov javaslatát, Gorbacsov viccel ütötte el az egészet: "a puccsnak vége" - közölte a sajtóval. Gorbacsov látszólag annyira "közömbösen" viszonyult elnöki hatalmának a megvédéséhez, hogy azt a megalapozott gyanút ébresztette, neki is köze van az "alkotmányos puccshoz". Talán ekkor már egyetértett Gorbacsov azokkal, akik szerint az egyetlen mód a Szovjetunió felbomlásának az elkerülésére - és az õ elnöki tisztségének legalább reprezentatív megtartására - az erõszak alkalmazása. Gorbacsov ugyanakkor nem akart személyes felelõsséget vállalni. Ha ez volt a helyzetfelmérése, akkor feltehetõen lehetõséget akart adni a radikálisoknak hazafias munkájuk folytatására, amennyiben azoknak sikerül meggyõzniük a Legfelsõ Tanácsot. A Bush elnöktõl kapott figyelmeztetés után azonban arra a következtetésre juthatott, hogy a terv leleplezõdött, és ezért úgy döntött, meghátrál. Nem sokkal ezután Jakovlev három órán keresztül beszélt Gorbacsovval. Arra akarta rávenni, hogy szabaduljon meg az õt körülvevõ "szörnyû emberektõl", tegyen végre valamit ezzel a "hitvány csapattal". Gorbacsov csak annyit mondott: "Ön túloz." Jakovlev Gorbacsov távozása után is tevékenyen mozgósított az Oroszország kiárusítása miatt tiltakozó radikális ellenállók ellen. 1993. februárjában kijelentette: "Meg vagyok döbbenve a kormány önelégültségén, amely semmilyen lépést nem tesz a fasizmus növekvõ veszélye ellen." Nem érdektelen tudni, hogy az 1923-ban született Alexander Nyikolajevics Jakovlev lett az 1992-ben magalakult Magisztérium (Nagymester) szabadkõmûves klub egyik tekintélyes vezetõje, és ekkor már õ az Osztankino nevû magán rádió és televízió társaság igazgatója. Ebben az idõben szervezi a "Vibor Rosszii" ("Oroszország választása") elnevezésû szabadkõmûves szervezetet is, és egyidejûleg konzultánsa a moszkvai "Nemzetközi kapcsolatok tanácsának". Neve után ítélve ez a szervezet a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) és a londoni Royal Institute of International Affairs (RIIA) oroszországi testvérintézménye (kirendeltsége) lehet. A CFR és RIIA a világoligarchia intézményrendszerének két fontos - globális szintû - koordináló és döntéshozó központja. Jakovlev a II. világháború után Jaroszlávban szerzett tanári végzettséget, és a helyi pártfõiskolán tanított. 30 éves korában az SZKP KB tudományos és kulturális osztályának lett a helyettes vezetõje. A szovjet Tudományos Akadémia felügyelete azonban meghaladta a vidéki tanár felkészültségét, ezért visszaküldték fõnökei az iskolapadba. Ezt követõen négy éven át társadalomtudományi tárgyakat hallgatott az SZKP Akadémiáján, majd Hruscsov 1959 tavaszán - az amerikai-szovjet diákcsere egyezmény keretében - a new yorki Columbia Egyetemre küldte tanulni. 1960-ban Jakovlev visszatér a központi bizottság apparátusába és az agitációs és propaganda osztály instruktora lesz. 1965-ben a Kreml fõideológusa, Szuszlov, kinevezi ugyanezen osztály helyettes vezetõjének. 1972-ben - mint már utaltunk rá - Jakovlev kemény támadást intézett a szlavofilek ellen, emiatt fel kellett adnia posztját és Kanadába küldték nagykövetnek. Karrierje itt be is fejezõdhetett volna, ha nem jön közbe Gorbacsov látogatása Kanadába 1983. májusában. Jakovlev mindent elkövetett, hogy a szovjet birodalom "trónörökösének" látogatása a lehetõ legkellemesebb legyen. Gorbacsov látogatása - nem utolsósorban a nagykövet erõfeszítései következtében - valóban igen sikeresnek bizonyult. Alig tért vissza az SZKP második embere, Jakovlev máris ki lett nevezve a Tudományos Akadémia világgazdasági és nemzetközi kapcsolatok intézete igazgatójának. Gorbacsov 1984 végén nagy feltûnést keltõ utazást tett Londonba. Váratlanul Jakovlev is vele utazott, mint PR-menedzser, és kiválóan mozgósította a világsajtót a Kreml jövõbeni urának a népszerûsítése érdekében. Minden Gorbacsovra vonatkozó információt Jakovlev közölt a világsajtó odasereglett képviselõivel, akik - eddig példa nélkül álló módon - igen kedvezõen állították be a Szovjetunió második emberét. Jakovlev sikeres londoni szereplésének köszönhette nagyrészt, hogy Gorbacsov az SZKP 27. Kongresszusán a KB titkárává léptette elõ. Feladata az volt, hogy a szovjet birodalom nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatását állítsa át a Gorbacsov által fémjelzett reformkurzusra. Visszatekintve az elmúlt másfél évtized történéseire, arra következtethetünk, hogy az Oroszország átalakítását kidolgozó stratégák már jó elõre, titkos képviselõjükre, Jakovlevre bízták a véleményformálás gépezetének a világoligarchia ellenõrzése alá vételét. Ma még számos kérdésre nem tudjuk a választ. Ki félt a glásznosztytól és a peresztrojkától, és miért? Nem volt-e azoknak igazuk, akik féltek? Gorbacsov maga vajon értette-e jól, hogy mit tesz és szándékosan tette-e? Vajon felismerte-e, hogy a sajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás akár részleges liberalizálása is milyen következményekkel jár? Fel tudta-e mérni mihez vezet az általa 1988-ban kezdeményezett választási törvény, amely lehetõvé tette több jelölt indulását? Megértette-e, hogy még a legkorlátozottabb verseny megengedése egyszerre a politikában és a gazdaságban elkerülhetetlenül a kommunista diktatúra teljes összeomlásához vezet? Ezt kívánta-e tõle Andropov, aki õt kiemelte? Vagy Jakovlev, a világoligarchia egyik kulcsembere volt az, aki minderre rávette? A Gorbacsovot támogató vezetõk listája arra utal, hogy politikai bázisa a KGB és a szovjet katonai-ipari komplexum volt, amely a reformokkal meg akarta akadályozni az Amerikával folytatott fegyverkezési versenyben való lemaradást. A gazdaság stagnálása, krónikus válsága, a fokozódó technológiai leszakadás kényszerítette ki már Andropovból a reformok meghirdetését. Gorbacsov azonban elutasította mentorának a kemény, adminisztratív módszereit, támogatta a szabad vállalkozás elvét és lehetõvé tette a tõke korlátozástól-mentes mozgását a Szovjetunióban, beleértve a feketepiacon és az árnyékgazdaságban felhalmozódott tõke, valamint a külföldi pénztõke mozgását is. Még idõ kell hozzá, hogy megtudjuk, ki is volt valójában Gorbacsov? A világoligarchia által elõre kiválasztott, messze tekintõ személy, aki egy nagyhorderejû titkos programot valósított meg, vagy csak egy ügyes opportunista, tehetséges intrikus, aki csupán azért akart változásokat, hogy megreformálva, de fennmaradhasson az a rendszer, amelynek õ is a haszonélvezõje volt? A hatalomra-kerülését megelõzõ évben, 1984-ben, Gorbacsov látogatást tett a szabadkõmûves internacionálé két fontos irányító-központjában, Londonban és Párizsban. Feladata "jelentéskészítés" volt. A bekövetkezett eseményekbõl nyugati kutatók arra következtetnek, hogy noha Londonban részesült a legmelegebb fogadtatásban, Gorbacsovot mégis a francia szabadkõmûvesség kooptálta, azaz vette fel a soraiba. 1985-ben pedig már a Szovjetunió élén állt. A Le Figaro címû párizsi lap részletesen is beszámolt arról, hogy Gorbacsov milyen intenzív érdeklõdést tanúsított a szabadkõmûvesség iránt. 1989-ben pedig már arról érkeztek hírek Moszkvából Franciaországba, hogy Gorbacsov tervbevette a szabadkõmûves páholyok megnyitását a Szovjetunióban, valamint a szovjet birodalomhoz tartozó kelet-európai országokban. A Texe Marrs által kiadott havi hírlevél, a Flashpoint, 1990. szeptemberi számában tájékoztat az Oroszország sorsát meghatározó stratégia legújabb fejleményeirõl: "Franciaország mindkét fontos szabadkõmûves szervezete a Grand Orient és a Nemzeti Nagypáholy ma ennek a kiemelt projektnek a végrehajtásán dolgozik" /20/. Amikor egy országban lehetõvé válik, hogy a szabadkõmûvesség teljesen szabadon mûködjön, akkor forradalomra vagy legalábbis nagyhorderejû társadalmi, politikai és gazdasági változásokra kell számítanunk. A Szovjetunió viszonylag békés felbomlására 1991-ben azért kerülhetett sor, mert már kibontakozott azon új szabadkõmûves páholyok tevékenysége, amelyek 1989 óta jöttek létre Oroszországban. Azonban még hosszú idõnek kell eltelnie ahhoz, hogy megfelelõ információkkal rendelkezzünk arról, miként sikerülhetett 1991. december 26-án olyan simán megdönteni a kommunista rendszert az egykori Szovjetunióban. Ezen a napon Gorbacsov önként adta át a helyét, és igazi szabadkõmûves szóhasználattal a következõket mondotta: "Ezennel beszûntetem tevékenységemet a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója elnökének a tisztségében. Most már az új világban élünk."/21/ Gorbacsov ezután - nagyrészt nyugati pénzbõl - létrehozta a róla elnevezett "Gorbacsov Alapítványt". Ennek székháza Moszkva egyik reprezentatív helyén van. De kapott használatra ez az alapítvány azon villák egyikébõl is, amelyek San Franciscóban, a Golden Gate Bridge déli hídfõjénél fekvõ, gyönyörû Presidió parkban találhatóak, és korábban az Amerikai Haditengerészet birtokában voltak. Gorbacsov a Trilaterális Bizottság mellett az új világrend intézményei közé tartozó "Világfórum" nevû szervezetnek is a tagja. Oroszország és a szabadkõmûvesek A nemzetközi pénzoligarchia oroszországi berendezkedése már a XX. század elején elkezdõdött. Az orosz forradalomra az angol szabadkõmûves szocialisták, (akiket a brit Rotschild-ház támogatott) és a francia Grand Orient kommunisták, (akiket a német Warburg-ház támogatott) közremûködésével, és egyidejû rivalizálásuk közepette került sor 1917-ben. Az angol szabadkõmûvesség azt akarta, hogy a nemzeti érzésû és cionista szellemiségû orosz zsidóság hagyja el Oroszországot és létesítsen egy zsidó nemzeti otthont Palesztinában. Ugyanakkor a francia Grand Orient szabadkõmûvesség azt kívánta, hogy a cionisták inkább legyenek internacionalisták és maradjanak Oroszország határain belül. Az orosz zsidó közösség, amelyet a háttérbõl mindkét szabadkõmûves irányzat képviselõi igyekeztek manipulálni, (elsõsorban e közösség értelmiségi tagjait), jelentõs szerepet játszott mind az 1905-ös, mind 1917-es februári és októberi orosz forradalomban. A tények arra utalnak, hogy a történelmi események háttérbõl való irányításában a meghatározó szerepet azonban a két nagy szabadkõmûvességben, a "Priory of Sion"-ban és a francia Grand Orient-ben tevékenykedõ egykori templomosok modern utódai játszották. Ennek látszólag ellentmond, hogy a pénzügyi támogatás a brit szabadkõmûvesség részére a Rotschild-háztól, a Grand Orient részére pedig a Warburg-háztól jött. Azonban a két pénzdinasztiát is ez az egyidejûleg együttmûködõ, de ugyanakkor egymással mégis élesen rivalizáló két nagyhatalmú szabadkõmûves irányzat használta ki a céljai érdekében. Elsõsorban a szabadkõmûvesség igyekezett a zsidóságot a saját céljai elérésére felhasználni és manipulálni, nem pedig fordítva. Ezt a következtetést az is alátámasztja, hogy miközben a zsidó etnikumhoz tartozók sok csapást voltak kénytelenek elviselni, a szabadkõmûvesség sértetlenül került ki a történelem viharaiból. Az orosz forradalom és a benne kibontakozott konfliktus az angol és a francia szabadkõmûvesség között, valamint a pénzügyi rivalizálás a Rotschildok és Warburgok között, felfogható úgy is, mint a Priory of Sion és a templomos lovagok közti 700 éves küzdelem újkori, modern formában való megjelenése. Sok kutató azért tudja nehezen megítélni, hogy kik ellenõrzik a szabadkõmûves internacionálét, mert a szabadkõmûvesség mögött meghúzódó világoligarchiát tévesen a zsidószármazású bankárdinasztiák tagjaival azonosítják. A világoligarchia és hálózata azonban sokkal komplexebb annál, hogy egyetlen etnikum néhány képviselõjére lehetne redukálni. A nemzetközi pénzoligarchia tagjainak a többsége bizonyíthatóan nem zsidó származású. Ez a vulgáris redukció nemcsak a múltban bizonyult károsnak, veszélyes egyszerûsítés ez ma is. Egyrészt súlyos tárgyi tévedés, amely táplálja az antiszemitizmust, másrészt lehetõséget nyújt a pénzoligarchiának arra, hogy szervezetének és mûködésének a tárgyilagosságra, szakszerûségre és elõítéletektõl mentességre törekvõ kutatóit is "antiszemitizmusra" hivatkozva diszkvalifikálja, s mentesítse magát minden érdemi vita lefolytatása alól. Éppen ezért a tények fényében tarthatatlan az a nézet, amely a pénzoligarchia világuralomra törekvõ stratégiájában "a szabadkõmûves zsidóság" valamiféle - nem létezõ! - világuralmi törekvéseit véli felfedezni. A szabadkõmûvesség és az új világrend oligarchiája soha nem volt azonos, és ma sem azonosítható a zsidó néppel, sem a zsidó népbõl származó pénzemberekkel, vagy pénzdinasztiákkal. A pénzoligarchia - mint már az elõzõekben részletesen is kifejtettük - elsõsorban a vezetõ ipari államok integrált hatalmi elitjeibõl összeálló vegyes-etnikumú érdekközösség, amelyet nem az etnikai hovatartozás, hanem az adósság-pénzrendszer mûködtetésébõl származó érdekközösség, és hatalmi igény tart össze. Ami pedig a szabadkõmûvességet illeti, egyetlen irányzata sem azonos a pénzoligarchiával, amely valójában csak eszközként használja a szabadkõmûves struktúrákat uralmi céljainak az elérésére. A szabadkõmûves páholyok tagságának, valamint a szabadkõmûvesség irányítása alatt álló szervezetek, klubok, titkos és féltitkos társaságok tagjainak a túlnyomó többsége tiszteletreméltó és jóhiszemû ember, aki nincs tisztában azzal, hogy a különbözõ páholyok és a szabadkõmûves-hálózat egészének felsõ vezetése ténylegesen milyen céloknak kötelezte el magát. A pénzoligarchia azért nem nélkülözheti a szabadkõmûvességet, a titkos és féltitkos kvázi szabadkõmûves szervezetek hálózatát, mert amikor az állami közfunkciókat és struktúrákat leépíti, majd pedig privatizálja a maga számára, akkor koordinált, fegyelmezett, az alá- és fölérendeltség szigorú betartásával mûködõ, új magán-kapcsolatrendszerekre és struktúrákra van szüksége. Ezek lesznek most már a szervezett magánhatalom döntéseit végrehajtó kapcsolati-hálók és informális struktúrák, amelyek biztosítani tudják a kisajátított állami funkciók magáncélra történõ mûködtetését. Ezért kell kutatni, feltárni ezeket a szabadkõmûves és "kvázi szabadkõmûves" hálózatokat és struktúrákat, mert csak ezek megismerésével válik érthetõvé, hogy, pl. a döntési helyzetben lévõ oroszországi vezetõréteg miért pontosan az ellenkezõjét választotta, mint ami hazájának, az orosz államnak és az orosz nép túlnyomó többségének az érdeke lett volna. Ezek a hálózatok és struktúrák, a bennük érvényesülõ fegyelmezett alá- és fölérendeltséggel, a kiszabható szankciókkal, mind azt szolgálták, hogy a világoligarchia - és a szolgálatába lépõ új orosz oligarchia - mûködtetni tudja a dezorganizált állam romjain a szervezett magánhatalom privát intézményeit. A szabadkõmûvesség a globális magánhatalom szolgálatában Annak érdekében, hogy megérthessük az oroszországi szabadkõmûvesség kvázi magánállamának mûködését, hogy eligazodhassunk a modern szabadkõmûvesség újszerû viszonyaiban, elõször is fontos megérteni, hogy ezen emberi-társulás mai tevékenységi-formái jelentõsen eltérnek a róla alkotott hagyományos elképzelésektõl. Különösen érvényes ez jelenünk Oroszországára. A mai szabadkõmûves ritkán ölti fel "királyi mestersége" díszeit. A szokásos szabadkõmûves rituálé napjainkban háttérbe szorul. Oroszországban a "szabadkõmûves munka" nagy része már nem a hagyományos szabadkõmûves páholyokban valósul meg, hanem különbözõ szabadkõmûves típusú zárt szervezetekben - "Rotary", "Pen", "Magisztérium" klubokban, "Sas Rendben" vagy a "Nagy Konstantin" "humanitárius" társaságokban, és ehhez hasonló szervezetekben. A szabadkõmûves rituálé, amely századokon át a politikai intrikák álcázásaként szolgált, a XX. század második felében nagymértékben veszített jelentõségébõl. Az ezoterikus rituálék is átalakulnak vagy megszûnnek. Fontosságuk szükségszerûen csökken ma, amikor a nyugati világ vezetõ országaiban olyan emberek kerültek hatalomra és foglalták el a törvényhozói és kormányzati pozíciókat, akik már nem titkolják - sõt esetenként büszkén vállalják -, hogy szabadkõmûvesek. A nemzetközi szabadkõmûvesség olyan - nagyrészt még ma is álcázott és titkosan mûködõ - politikai irányító-szervezetté alakult át, egyfajta internacionálévá, amely soraiban egyesíti a világ jobbításában õszintén hivõ és megtévesztett többség mellett a politikusokat, a pénzügyi spekulánsokat, a különbözõ karrieristákat is, akik mindenek fölé helyezik az anyagi hasznot, és az emberek feletti korlátlan hatalmat. Ennek a szabadkõmûves internacionálénak élén - a közhiedelemmel ellentétesen - a nemzetközi pénzoligarchia vegyes-etnikumú, integrált elitjének a vezetõi állnak, és nem kizárólag a gazdag pénzdinasztiák tagjai. Ahogyan az egykori Szovjetunióban az SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) felsõ vezetése gyakorolta a hatalmat, a Nyugat vezetõ államaiban az új világrend oligarchiája által kontrollált szabadkõmûvesség a politikai hatalom gerince. Az összes fontosabb politikai döntést a zártkörû szervezetek csendjében készítik elõ és fogadják el. A "demokratikus választásokon" aztán megengedik a polgároknak, a népnek, hogy a szabadkõmûves beavatottak által kínált néhány jelölt közül "válasszanak". Ezek a jelöltek természetesen megkapják a tömegtájékoztatási eszközöktõl a szükséges támogatást, mivel ezeket is gyakorlatilag ugyanezek a beavatottak birtokolják és ellenõrzik. A nép ebben a politikai rendszerben egyszerû statiszta a politikai intrikusok kezében. A második körülmény, amit fontos kiemelni a modern szabadkõmûves tevékenység megértéséhez az az, hogy a szabadkõmûvesség sem ma, sem a múltban nem volt egyetlen irányzatot követõ egységes szervezet. Mindig több irányzatból, azokon belül pedig további alirányzatokból, egymással versengõ klánokból állott, amelyek keményen harcoltak és harcolnak egymással a hatalomért és a pénzért. Még az úgynevezett világkormányt alkotó szervezetekben is - a Külkapcsolatok Tanácsában (CFR), a Trilaterális Bizottságban (Háromoldalú Bizottságban) és a Bilderberg Csoportban - szünet nélküli folyik a harc szabadkõmûves klánok, a különbözõ rituálék rendjei és a regionális központok között. Ezt a harcot világosan illusztrálják az elmúlt évtized történései Oroszországban, ahol elkeseredett összecsapásokban estek egymásnak a Máltai Lovagrend és az amerikai szabadkõmûvesség (Jelcin, Berezovszkij, Abramovics), a "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") és az illuminátus szabadkõmûvesség (Guszinszkij, Fridman, Hodorovszkij, Javlinszkij), Franciaország Grand Orient-je és az európai szabadkõmûvesség (Luzskov, Primakov, Jakovlev). A szabadkõmûvesség hatalmának itt felsorolt irányzatai mind érdekeltek voltak az orosz állam meggyöngítésében, az orosz nemzeti vagyon kifosztásában. Együttesen pedig szerencsétlenséget és pusztulást hoztak az orosz nép számára. Abban nem volt ugyanis különbség köztük, hogy mindegyikük Oroszország felosztására és kontrollálására törekedett, továbbá hogy közösen sodorták genocídiummal felérõ tragédiába az orosz népet. A befolyásolás ügynökei A Szovjetunió területén a pénzoligarchia világméretû stratégiájának az elsõ lépése a szabadkõmûves hálózat (a politikai szféra nem látható területén mûködõ kvázi egypártrendszer) újjászervezése volt. Ennek során olyan személyeket kutattak fel, akik a befolyásolás ügynökeivé válhattak. A titkosszolgálatok nyelvén a "befolyásolási ügynök" - olyan személy, aki egy másik állam, hatalmi organizáció érdekében cselekszik, felhasználva magas beosztását a hatalom legfelsõ lépcsõfokain, az ország vezetésében, egy politikai pártban, a parlamentben, a tömegtájékoztatási eszközökben, valamint a tudományban, mûvészetben, kultúrában. Ezúttal csak néhány olyan személlyel foglalkozunk, akik az Egyesült Államok, pontosabban az Amerikát is kontrolláló nemzetközi pénzoligarchia érdekében tevékenykedtek, és nagyrészt a CIA képezte ki õket. A jelek arra utalnak, hogy az amerikai speciális szolgálatok elõször azokat a szovjet ösztöndíjasokat próbálták megnyerni, akik az ötvenes évek végén, és a hatvanas évek elején, a new yorki Columbia Egyetemen tartózkodtak, s akik között ott voltak a jövõbeni "peresztrojka építésvezetõi", így A. Jakovlev és O. Kalugin is. A 60-as és 70-es években az SZKP Központi Bizottsága legfelsõ vezetõinek körében jött létre egy befolyásolási ügynökökbõl álló csoport, amelyhez többek között F. M. Burlackij (1964-ig), G. H. Sahnazarov, G. I. Geraszimov, G. A. Arbatov, A. E. Bovin is tartozott, állapítja meg O. A. Platonov, a Lomonoszov Egyetem tanára, aki 2000 tavaszán "Oroszország a szabadkõmûvesek uralma alatt" címmel, ezzel a témával foglalkozó, alapos kutatásokra támaszkodó könyvet jelentetett meg Moszkvában. Az 1960-as évek végétõl közel került ehhez a csoporthoz A. D. Szaharov és E. G. Bonner is. A volt tudós fizikus - ebben az idõben szakítva a tudománnyal - feleségével együtt vezetõ helyet foglalt el a kritikátlanul nyugatbarát és oroszellenes irányzatú ellenzékiek között. A kiváló tudós így az Oroszország nemzeti-történelmi értékeivel való szembenállás sajátos szimbólumává vált. A befolyásolási ügynökök aktivizálódása a Szovjetunióban összefüggött a világoligarchia szolgálatában álló szabadkõmûves koordináló központok - a Council on Foreign Relations, a Bilderberg Csoport és a Trilaterális (Háromoldalú Bizottság) - keretében kidolgozott Oroszországra vonatkozó tervekkel. A szabadkõmûves jövõkutató szervezet, a "Római Klub", ahova többek között E. M. Primakov is tartozik, kidolgozta "A növekedés határai" címû jelentést (1972), mely széles körben ismertté vált az egész világon. E jelentés adatai azt mutatták, hogy katasztrofális gyorsasággal megy végbe az erõforrások kimerülése, és a nyugati országoknak fogyasztási szintjük csökkenésével kell számolniuk. A globális stratégia kidolgozóinak titkos tanácskozásain újra feléledt a régi szabadkõmûves tézis "az új világrend" megteremtésérõl, vagyis egy olyan rendszerrõl, amelyben a nyugati országok kis csoportja, pontosabban annak pénzügyi elitje, irányítja a világot a magánpénzrendszer segítségével, kézbentartva és speciális programokkal ellenõrizve a gazdasági erõforrások felhasználását. Egy ilyen parazita és autokratikus világrendszer létrehozásának azonban útjában állt a Szovjetunió, amely stagnáló gazdasága ellenére nukleáris nagyhatalom volt, és a világ nyersanyag- és energia-erõforrásainak a jelentõs részével is rendelkezett. Az ötödik hadoszlop megszervezése Még nem ismeretesek pontosan azok a tények, hogy a pénzoligarchia stratégái milyen pénzekkel, és milyen mértékben fizették meg "befolyásolási ügynökeiket". Az viszont közismert, hogy a nyolcvanas évtized közepén ezek az ügynökök erõteljesen aktivizálódtak Oroszországban. Így, G. Arbatov (az USA-Kanada Intézet igazgatója, aki szoros kapcsolatban állt a nyugati körökkel) kezdeményezésére - és Gorbacsov közvetlen támogatásával - visszatért Kanadából tízévi távollét után A. N. Jakovlev Moszkvába és azonnal kulcsszerepet vállal az egyoldalúan csak nyugati érdekeket szolgáló folyamatok vezénylésében. Bizonyos idõ elteltével éppen körülötte csoportosul több olyan személy, aki aztán tragikus szerepet játszott az 1990-es évek orosz történelmében: V. Korotics, J. Afanaszjev, J. Jakovlev, G. Popov, J. Primakov, és G. Arbatov. A nemzetközi pénzoligarchia szóhasználatában "forradalom" és "reform" az, amikor radikális változtatásokkal eltávolítják a nemzetállamokat, a hagyományos pénzviszonyokat kicserélik kamatjáradékot nyújtó magánpénzrendszerre, a társadalmi és gazdasági struktúrákat lebontják, az államot és a gazdaságot eladósítják, és olyan új rendet alakítanak ki, amelyekben teljesen akadálytalan a transznacionális tõke és a szervezett magánhatalom mozgása. Ennek az új világrendnek a szuverén államok helyébe lépõ "nyílt társadalom" modellje felel meg a legjobban transznacionális intézményrendszerével. Ezen "forradalmárok" és "radikális reformerek" köre kezdetben nagyon szûk volt, de Gorbacsov erõteljes támogatása magabiztossá tette õket. A pénzoligarchia érdekeit szolgáló CIA erõteljesen bõvítette tevékenységét, amelynek középpontjába ekkor a befolyásolási ügynökök felkészítése került. A Szovjetunióban mûködõ amerikai rezidentúra feladata is egyszerûbbé vált, mert a pártapparátusból, a tudományból és a kultúrából toborzott együttmûködõk - a magas támogatással a hátuk mögött, - már biztonságban érezhették magukat. Az együttmûködõk megfizetésére különbözõ közvetítõ struktúrákon keresztül (Orosz Reformok Társadalmi Bizottsága, a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" amerikai egyesület, a Kribl Intézet, különbözõ alapítványok és bizottságok) dollár milliárdok érkeztek a végnapjait élõ Szovjetunóba. A Kribl Intézet például (vezetõje, saját szavai szerint úgy döntött, hogy "energiáit a Szovjet Birodalom szétzúzásának szenteli"), képviseletek teljes hálózatát hozta létre a volt Szovjetunió tagköztársaságaiban. E képviseletek segítségével 1989. novembere és 1992. márciusa között körülbelül 500 "oktatási konferenciát" szerveztek a Szovjetunió különbözõ pontjain. A CIA másik gyermeke a "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához" egyesület is (vezetõje A. Vajnstejn) számos szervezetet és programot finanszírozott a Szovjetunióban: 1984. - Szaharov Intézet Moszkvában, az emberi jogok és a világ problémái központ megszervezése lehetõségének tanulmányozása. 1986. - Szaharov Intézet, "szabadegyetem megalakítása olyan egyetemisták részére, akik elvetik a szovjet felsõoktatási rendszert." 1990. - az Egyesült Államok Kongresszusának Alapítványa, a Szovjetunió Legfelsõ Tanácsa Régióközi Képviselõi Csoportjának finanszírozása. Dokumentálható, hogy a KGB jelentéseibõl M. Gorbacsov tudott a befolyásolási ügynökök kiképzését célzó speciális intézményekrõl, ismerte a végzettek névsorát is. Ugyanakkor semmit nem tett annak érdekében, hogy beszüntesse eme nyugati szolgálatba elszegõdött személyek tevékenységét. Gorbacsov, miután kézhezvette a KGB vezetõitõl az együttmûködõk kiterjedt hálózatáról szóló információkat, megtiltotta a KGB-nek, hogy bármilyen intézkedést foganatosítson e hálózat tevékenységének a korlátozására. Sõt, teljes erejével leplezte és mentette A. N. Jakovlevet, a befolyásolási ügynökök szovjetunióbeli "keresztapját", annak ellenére, hogy a felderítõk forrásaiból származó információk nem hagynak kétséget tevékenységének valódi indítékai felõl. Íme mit közöl errõl, pl. Vlagyimir Krjucskov, a KGB volt elnöke: "1990-ben az Állambiztonsági Hivatal a felderítés és az elhárítás vonalán több (megbízhatónak bizonyult) forrásból megkülönböztetett óvatosságra intõ információt kapott A. N. Jakovlevvel kapcsolatban. A feljelentés lényege abban foglalható össze, hogy a nyugati speciális szolgálatok értékelése szerint Jakovlev a Nyugat számára kedvezõ pozíciót foglal el, megbízhatóan szemben áll a "konzervatív" erõkkel a Szovjetunióban, és hogy rá biztosan lehet számítani bármilyen helyzetben." A szovjet uralkodóréteg átalakulása Errõl így ír Platonov professzor már idézett mûvében: "A legfontosabb nem az, hogy miként vásárolták meg õket, - megijesztették-e vagy becsapták õket -, hanem az a mechanizmus, amely lehetõvé tette ezt az árulást. Ez a mechanizmus magának a Kommunista Pártnak az irányításába volt beépítve, mely a kezdetektõl a szabadkõmûves rend szerint mûködött, mint a mindent átfogó ellenõrzés és hatásgyakorlás titkos hatalmi struktúrája. A Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem ideológiai szervezetként létezett, hanem mint a hatalom puszta eszköze, amely abszolút független volt a néptõl, és szemben is állt vele. Ez a néptõl való függetlenség bármilyen fordulatot lehetõvé tett a politikában, s egyben a fordulatot végrehajtó személyeket mentesítette a felelõsségrevonás mindenféle lehetõsége alól. Az 1970-es években a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetõ káderei általában a társadalom szellemileg marginális rétegeibõl, mintegy az emberek ülepítõ medencéjébõl kerültek ki, olyanokból, akik nem képesek a normális emberi fogalmak szerint élni, és saját érdekeik érvényesítése céljából kaphatók bármilyen hitványságra, árulásra és hitszegésre. Az úgynevezett peresztrojka idõszakában a Szovjetunió Kommunista Pártjának irányítási rendszere nem semmisült meg, hanem átalakult csaknem ugyanolyan összetételû két egymást kölcsönösen kiegészítõ és egymást átfedõ - a szabadkõmûves nemzetközi és a maffiózó-vállalkozói - titkos hatalmi struktúrába. Ma az országban éppen ezek a struktúrák ellenõrzik csaknem teljesen a hatalmat." /22/ A Szovjetunió Kommunista Pártja leendõ vezetõinek elsõ kapcsolatai a szabadkõmûvességgel természetesen nem a peresztrojka idõszakában teremtõdtek meg, hanem a hatvanas-hetvenes években. Platonov, más szerzõktõl eltérõen arra az eredményre jutott, hogy Gorbacsovnál a kapcsolatfelvétel a szabadkõmûvességgel, valószínûleg olaszországi nyaralása során (nem pedig Franciaországban) jött létre, ahol abban az idõben célratörõen és kezdeményezõen tevékenykedtek a CIA ellenõrzése alatt álló szabadkõmûves páholyok. Ezek a kommunizmus feltartóztatását tûzték ki célul (többek között az ismert "Propaganda-2" páholy, melyet Licio Gelli CIA ügynök vezetett). A. N. Jakovlev kapcsolatai a szabadkõmûvességgel arra az idõszakra esnek, amikor az Egyesült Államokban és Kanadában tartózkodott. Ezek kétséget kizáróan nem korlátozódtak a szabadkõmûves Pierre Trudeau-val való találkozásokra. Az elsõ publikált híradások arról, hogy M. Gorbacsov is a szabadkõmûvesekhez tartozik, 1988. február. 1-én jelentek meg a kis példányszámú német "Mehr Licht" ("Több fényt") c. folyóiratban. Hasonló híreket publikált a "Novoje russzkoje szlovo" címû new-yorki újság is (1989. december 4-én), amely lap még Bush amerikai elnöknek és Gorbacsovnak a fényképeit is közli, amint a két politikus a kezeivel tipikus szabadkõmûves jeleket mutat. Gorbacsov szabadkõmûves elkötelezettségét azonban a pénzoligarchia hálózatának világkormányként funkcionáló vezetõcsoportjához fûzõdõ kapcsolatai bizonyítják a legmeggyõzõbben. Ilyen kapcsolat, pl. az egyik legfontosabb mondialisztikus szervezetben, a Trilaterális Bizottságban viselt tagsága. Gorbacsov és a Trilaterális Bizottság között a közvetítõ szerepet az ismert pénzügyi spekuláns és magasfokozatú szabadkõmûves, Soros György töltötte be., aki már 1987-ben megszervezte a "Soros Alapítvány-Szovjetúniót" (Fond-Szorosz-Szovetszkij Szojuz), amibõl késõbb kinõtt a szovjet-amerikai "Kulturális Kezdeményezés" (Kulturnaja Iniciativa) alapítvány, amely nyíltan kozmopolita és oroszellenes volt. A Soros Alapítvány tisztségviselõi és aktivistái közé tartoztak olyan közismert, - Platonov által oroszgyûlölõknek (oroszfóbiásoknak) nevezett - személyek, mint J. Afanaszjev, a "Znamja" címû folyóirat fõszerkesztõje, G. Baklanov, az orosz falvak lerombolásának ideológusa, T. Zaszlavszkaja, továbbá a botrányairól elhíresült ügyvéd, A. Makarov, valamint az Alkotmánybíróság bírója, E. Ametisztov. Soros eszközeibõl fizették azon politikusok tevékenységét is, akik késõbb kulcsszerepet játszottak a Szovjetunió felbomlasztásában, így pl. J. Afanaszjevet. Soros finanszírozta 1990-ben a szovjet gazdaság lerombolását célzó "500 nap" program kidolgozóinak az utazását az Egyesült Államokba G. Javlinszkij vezetésével, és késõbb a Gajdar "csapatét" is, amikor ennek tagjai még nem vettek részt a kormányzásban. Soros közvetítésével finanszírozták több sajtótermékeknek és televíziónak az orosz államot gyengítõ tevékenységét, valamint a "független televízió" specialistáinak a felkészítését. 1989-ben a "Znamja" címû folyóiratban (6. szám) Soros gyakorlatilag felszólította a pénzuralom demokratikus és piacbarát retorikája által megtévesztett lakosságot, hogy a demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság érdekében szálljon szembe az orosz nemzeti mozgalommal (azaz saját valódi érdekeivel), mert a pénzember szerint az orosz patrióták és az orosz állam szuverenitása, valamint az orosz társadalom hagyományainak és cselekvõképességének a megõrzése veszélyezteti leginkább az új világrend bevezetését. (Az írás tartalmát saját szavainkkal foglaltuk össze.) Gorbacsovot 1989. januárjában kooptálta a globális elit vezetõsége a Trilaterális Bizottságba, amelynek teljesjogú tagja lett. A szovjet peresztrojka fõ építõmestereinek, valamint a "Világmindenség Nagy Építõmesterének" és az "új világrend" "üdvére" tevékenykedõ "fivéreiknek" találkozójára Moszkvában került sor. A Trilaterális Bizottságot elnöke, David Rockefeller (õ a new yorki Council on Foreign Relations, a Külkapcsolatok Tanácsa, röviden CFR vezetõje is), J. Bertuan, V. Giscar d'Estain és J. Nakaszone képviselte. Az "új világrend" hitére térítendõk között Gorbacsovon kívül jelen volt még a találkozón A. Jakovlev, E. Sevardnadze, G. Arbatov, J. Primakov, V. Medvegyev és néhány más személy. A titkos tárgyalások eredményeként létrejött az a közös tevékenységre vonatkozó megállapodás, amelynek a lényege akkor még kevesek számára volt világos. Azonban minden érthetõbbé vált még ugyanennek az évnek a végén, amikor az elõbb felsorolt személyek kíséretében - vagyis azokkal, akik részt vettek a Trilaterális Bizottság delegációjával folytatott tárgyalásokon is - Gorbacsov találkozott Málta szigetén Bush amerikai elnökkel. "Több szakértõ hajlik arra, hogy Málta olyan Gorbacsov és Bush közötti, sorsdöntõ megállapodások színhelyévé vált, melyek rövidesen katasztrófához vezettek a Szovjetunióban és kataklizmákhoz Kelet-Európa országaiban. Az, hogy fontos megállapodások megkötésére éppen Máltán, a Máltai Lovagrend fõvárosában került sor, amely rendnek a lovagjai közül többen a Trilaterális Bizottságnak és a Bilderberg Csoportnak is a tagjai, jelképezte, hogy új szakasz kezdõdött a világméretû összeesküvés és a haza elárulásába beleegyezõ SZKP vezetõk viszonyában." - írja a Szovjetszkája Rosszija 1992. május 9-i számában./23/ Különösen jellemzõ, hogy az elsõ hivatalos szabadkõmûves struktúra, amely a Szovjetunióban megszületett, a B'nai-B'rith, ("Szövetség Fiai"), az etnikai követelményeket is támasztó nemzetközi szabadkõmûves páholy volt. "Megnyitásának engedélyezését személyesen Gorbacsovtól kapták, H. Kissingernek, a rend egyik vezetõjének közbenjárására. 1989. májusában a "L'Arche" címû havilap Párizsban közölte, hogy Moszkvában 1988. december 23. és 29. között vendégeskedett a B'nai-B'rith francia részlegének a delegációja 21 fõvel, Mark Aron elnök vezetésével. E rend elsõ páholyát a látogatás idején szervezték meg és májusra már 63 tagja volt. Ugyanezen idõpontra még két páholyt hoztak létre Vilniusban és Rigában, majd pedig Szent-Péterváron, Kijevben, Ogyesszában, Nyizsnij-Novgorodban, és Novoszibirszkben." - tudósít a Za rubezsom, 1993. évi 38. számának a 10. oldalán. Ezzel párhuzamosan mindenfajta korlátozás nélkül bõvül a Soros Alapítvány hálózata is. E hálózat munkatársainak a jelentõs része szabadkõmûves funkcionáriusokból, és a nyugati különleges szolgálatok ügynökeibõl tevõdött össze. A Soros Alapítvány az emberek világnézetének szabadkõmûves szellemben történõ megváltoztatására törekszik. Célja az amerikai (pontosabban az Amerikára is rákényszerített) pénzuralmi ideológia és életforma terjesztése, az élõsködés más országok gazdasági nehézségein, többek között Oroszország intellektuális potenciáljának átszivattyúzása külföldre. A Soros Alapítvány az orosz tudomány megsegítése ürügyén titkos információkat gyûjtött a nyomorgó orosz tudósoktól, és 500 dollárt adott minden egyes tudományos személyiségnek. Soros pénzeszközeibõl tartanak fenn teljesen vagy részben számos oroszellenes újságot és folyóiratot. A Soros Alapítvány tevékenységének új szakaszát jelentette a "Nyitott Társadalom" Soros Intézet létrehozása 1995-ben. 1990. áprilisában Franciaország Grand Orient (Nagy Kelet) rendjének feje, J. R. Ragas egy sajtókonferencián beismerte, hogy Oroszországban már vannak olyan befolyásos személyek, akik a vezetése alatt álló nagypáholyhoz tartoznak. Nemcsak Ragas, hanem a szabadkõmûves páholyok más vezetõi is õszintén elmondták (már Jelcin rezsimjének létrehozása után), hogy miként készítették fel kádereiket a szabadkõmûvesség bevezetésére a volt szocialista országokban, mindenekelõtt Oroszországban. "Könnyû volt felismerni, hogy a szabadkõmûvesek nem egy évig foglalkoztak a szocialista országok állampolgárainak titkos beszervezésével, akik hosszas külföldi kiküldetésben tartózkodtak Nyugat-Európában, mindenekelõtt Párizsban. És visszatérve hazájukba természetesen nem ültek ölbe tett kezekkel, hanem teljesítették a beszervezõiktõl kapott megbízásokat, és támogatókat toboroztak." - írja Platonov./24/ Az 1989. évtõl Oroszországban a szabadkõmûvesek széleskörû, sõt bizonyos értelemben már nyíltnak is tekinthetõ kampányt folytattak demokratikus retorikába csomagolt világuralmi eszméik propagálására, és új tagok toborzására. Úgynevezett "externalizációt" hajtottak végre, melynek keretében a szabadkõmûvesek elõadásokat, beszámolókat tartanak nagy termekben, a rádióban és a televízióban. 1991. márciusában az amerikai kongresszus által az állami költségvetésbõl finanszírozott "Szabadság Rádió" Münchenbõl felhívta a Szovjetunió lakosait arra, hogy létesítsenek kapcsolatot a szabadkõmûves páholyokkal. Az adás vezetõje, F. Szalkazanova, közölte a címet, melyen a szovjet polgárok beiratkozhatnak a szabadkõmûves páholyba Párizsban. Annak érdekében, hogy vonzóvá tegyék ezt a páholyt, megtévesztõen "Alekszandr Szergejevics Puskinnak" nevezték el (noha a nagy orosz költõ nem volt szabadkõmûves). A mûsorban fellépõ beavatott "testvérek" ebbõl a páholyból szólították fel a lakosságot a társadalom erkölcsi és lelki tökéletesítésére, példaként említve az Egyesült Államokat, melynek alapító atyái "a kezdetektõl szabadkõmûves elvek szerint" cselekedtek." Egyidejûleg aktivizálta magát a másik szabadkõmûves irányzat is, amely Franciaország "Nagy Nemzeti Páholya" irányítása alatt mûködik. 1991. áprilisában Oroszország két polgárát avatták be, akik az "Észak Csillaga" orosz páholy szervezõi lettek. Az 1991. évi augusztusi sikertelen államcsíny kezdete elõtt egy nappal Párizsból Moszkvába érkezett egy bizonyos nagytekintélyû személy, aki Ogyesszából emigrált 1922-ben (neve titokban maradt). Vele együtt érkezett Moszkvába ennek a páholynak még 8 tagja. Az 1991. augusztusi-decemberi fordulat eredményeként a világoligarchia lényegében elérte egyik legfontosabb stratégiai célját, a szovjet birodalom felbomlasztását, s vele együtt a szuverén orosz államiság meggyöngítését. Saját gyõzelmétõl fellelkesedve Jelcin már nem titkolta, hogy közvetlen kapcsolatot tart fenn olyan típusú kozmopolita szervezetekkel, mint "Nemzeti Hozzájárulás a Demokráciához". Ezt követõen - 1991. november 16-án - a világoligarchia a "Máltai Lovagrend nagymestere" címmel tüntette ki Jelcint. Ezt a rangot a pénzoligarchia szabadkõmûves világkormányának csaknem valamennyi tagja viseli. Néhány napra rá Jelcin már a lovag-nagymester öltözetében pózolt a tudósítók elõtt. 1992. augusztusában pedig aláírja a 827. Számú Elnöki Rendeletet "A kapcsolatok újrafelvételérõl a Máltai Lovagrenddel" Kik a máltai lovagok? Stephen Knight brit kutató, "The Brotherhood"("A testvériség") c. 1984-ben Londonban megjelent könyvében megállapítja, hogy a Jeruzsálemi Szent János-Templom Rend, amelynek központja Palesztinában és Rhodosz szigetén van, valamint a Máltai Lovagrend, amelynek a központja Málta szigetén van, a brit szabadkõmûvességhez tartozó katonai rendeknek tekinthetõk. Mindkettõ a Szt. János Hospitaller Lovagrend elágazása, utódszervezete. A Hospitallerek Rendje erõs versengésben állott a keresztesháborúk idején túlságosan gazdaggá és nagyhatalmúvá vált Templomos Lovagrenddel. A Templomos renddel való leszámolást követõen, tehát 1314 után, a Templomosok óriási vagyonának jelentõs részét a Hospitallerek szerezték meg. A Hospitallerek egy csoportja Máltára költözött és a nevét Máltai Lovagrendre változtatta. A nemzetközi közjog szerint a Máltai Lovagrend független, szuverén fejedelemség. A rend nagymestere államfõ, világi rangja szerint herceg, egyházi rangja szerint pedig bíboros. A rend felsõ fokozatait csaknem teljesen arisztokraták töltik be. A legmagasabb rangú lovagoknak legalább 300 évre visszamenõen igazolniuk kell nemesi származásukat és címerüket. A Máltai Lovagrend a XX. században kifinomult módszereket alkalmazó, ideális hírszerzõ hálózattá fejlõdött. A téma szakértõi szerint a Máltai Lovagrend szoros kapcsolatban áll a CIA-val, és õ tölti be a kommunikációs csatorna szerepét a Vatikán és a CIA között. Igen gyakori, hogy a CIA vezetõi egyben máltai lovagok is. Így, pl. John McCone és William Casey is máltai lovag volt. A CIA viszont a pénzoligarchia által dominált Egyesült Államok intézménye, vagyis egyben a világoligarchia egyik fontos hatalmi eszköze. Hogyan csinálják a "nagy pénzek" a történelmet? A szabadkõmûvesség Nyugatról érkezett a XX. század utolsó évtizedeiben az egykori Szovjetunióba. Az elsõ klub a "Rotary International" volt. Ebbe a klubba Moszkva és Szent-Pétervár közigazgatási vezetõi kaptak elsõként meghívást. Az elsõ rotarysták közé tartoztak Luzskov, Szobcsák, a bankár Guszinszkij, valamint olyan "demokrata" funkcionáriusok, mint M. Bocsarov, A. Anajev, J. Nagibin, E. Szagalajev és még számos nagy és kis demokrata, akiknek többsége megjárta a Kribl Intézet "iskoláját", valamint az ehhez hasonló, az orosz nép túlnyomó többségének az érdekeivel ellentétesen mûködõ több más intézményt. A világméretû hálózat egyik legfontosabb szervezetének - a Bilderberg Csoportnak - a mintájára 1992-ben létrehozták ennek a szervezetnek az orosz megfelelõjét - a "Magisztérium Klubot" ("Nagymester Klubot"), amely kezdetben körülbelül 60 beavatott "szellemi-testvért" egyesített. Ebben a kibontakozó szabadkõmûves mozgalomban a nemzetközi pénzvilág sztár reprezentánsa, Soros György, kulcsszerepet játszott. A "Magisztérium Klub" titkos bulletinjének elsõ számában õ helyezte el a "Nagy pénzek csinálják a történelmet" címû cikket. ... A "Magisztérium Klub" jelentõs szerepérõl tanúskodik, hogy tagja R. Rajh is, aki az Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak a gazdasági tanácsadója. Rajh képviseli a Trilaterális Bizottságot ebben a tekintélyes társaságban. A Magisztérium Klub kulcsfigurái a volt Szovjetunió szabadkõmûves pátriárkái, A. Jakovlev és E. Sevardnadze. A "Magisztériumban" megtalálhatók olyan ismert, az orosz nép érdekeirõl lemondó, a Nyugatot hajbókolva kiszolgáló személyek, mint J. Jevtusenko, E. Nyeizvesztnij, A. Szobcsak, V. V. Ivanov, I. Brodszkij, Sz. Satalin és mások./25/ A "Magisztériumhoz" hasonlóan több más alapítványt és klubot is létrehoztak a szabadkõmûves célok elérésére, de már egy fokkal alacsonyabb szinten. Ezek szintén fontos szerepet játszanak a rejtõzködõ hálózat politikai-pénzügyi-gazdasági struktúráiban, és hatékony mûködésének a biztosításában. Ilyen tipikus szervezet az "Együttmûködés" (Vzaimogyejsztvije), amely vállalkozókat, banki és tõzsdei intézmények vezetõit, magasbeosztású állami hivatalnokokat vesz fel a soraiba. Ezeket a személyeket az a közös óhajuk egyesíti, hogy Oroszországot "a nagy pénzek csinálják a történelmet" doktrina szerint alakítsák át. Ennek a klubnak az élén az orosz társadalom érdekeit feladó mozgalom egyik vezetõszemélyisége, J. T. Gajdar, valamint számos hozzáhasonló személyiség - A. B. Csubajsz, K. N. Borovoj, L. I. Abalkin, J. G. Jaszin, A. P. Pocsinik, J. F. Szaburov, O. P. Lacisz, stb. áll. Az "Együttmûködés" klub tagjainak sorába tartozik B.G. Fedorov, Sz.N. Kraszavcsenko, N. P. Smeljev, és Sz.Sz. Satalin is./26/ Oroszországban is létrehozták a Nyugaton széles körben elterjedt, és elsõsorban az irodalmi élet ellenõrzésével foglalkozó szabadkõmûves struktúrákat, a "pen-klub" szervezeteket. Az "Orosz Pen-Központ", nyomban a megalakulása után az orosz nemzeti törekvéseket ellenzõ erõk gyûjtõhelyévé vált, soraiba fogadva a szenvedélyes kozmopolita irodalmárokat és anti-patriótákat. Nagyon jellemzõ, hogy éppen a "Pen-Központ" tagjai képezték a magját annak az uszító, B. Jelcinnek szóló feljelentõ-levélnek, mely azt követelte, hogy brutálisan bánjanak el a "Tanácsok Házának" (Dom Szovetov, "Fehér Ház") védõivel 1993. október elején. A szélsõséges hangnemben összeállított - már idézett levél - felszólította Jelcint arra, hogy azonnal számoljon le az összes másként gondolkodóval, tiltsa be a nemzeti politikát folytató pártokat és sajtóorgánumokat, továbbá vezesse be a rögtönítélõ bíráskodást a rezsim ellen fellépõkkel szemben. Még meg sem tisztították Moszkva utcáit a másfélezer orosz ember holttestétõl, de az uszító levél aláírói a "Pen-Központból" - köztük B. Ahmadulina, G. Baklanov, T. Bek, D. Granyin, J. Davidov, D. Danyin, A. Ivanov, Sz. Kalegyin, D. Lihacsov, B. Okudzsava, V. Oszkockij, A. Prisztavkin, L. Razgon és R. Rozsgyesztvenszkij - már újra az erõ alkalmazását sürgették. Mindez a szabadkõmûves-kozmopolita világérzés tipikus reakciója, amely kenetteljesen toleranciát hirdet, ugyanakkor páni félelemmel és türelmetlenséggel reagál, ha szembe kell néznie egy nép nemzeti-közösségi-szellemi önvédelmének a megnyilvánulásával. A moszkvai "Fehér Ház" lövetésének leghatározottabb támogatói az orosz nép ellenállásának leverésére a szabadkõmûves struktúrák olyan vezetõi voltak, mint Gajdar, Csernomirgyin, Luzskov és Javlinszkij. Az elsõ három személyesen irányította a megtorló mûveleteket az orosz emberek ellen. "Semmiféle tárgyalásokat!" - üvöltötte a mikrofonba a nemzetellenes összeesküvés egyik szervezõje. Le kell számolni ezzel a bandával!" - tette hozzá. A Máltai lovagrend Nagymestere, B. Berezovszkij hatalmas összeget adott azon zsoldosok kifizetésére, akik részt vettek a nemzeti ellenállás leverésében. A "B'nai-B'rith" rend és a "Rotary Klub" tagja, V. Guszinszkij, nemcsak pénzt adott a megtorló mûveletekre, de a "Bejtar" alakulatok csapatait is pénzelte. 1993-ban még egy szabadkõmûves típusú szervezet alakult, a "Sas Rend" (Orgyen Orla). Alapszabálya szerint "a közös érdekek alapján egyesíti" a "legjobb embereket", kialakítja az elitkapcsolatok rendszerét a politikai és gazdasági célok megvalósítása érdekében. E rend nagymesterének (magiszterének) a megfogalmazása szerint, a Sas Rendre "úgy lehet tekinteni, mint formalizált, elitista és speciálisan felépített üzleti kommunikációval, valamint kapcsolatokkal rendelkezõ pénzügyi intézményre. Ezen kapcsolatok felépítése objektíven áru. Ilyen árunak az árát általában a létrehozott kapcsolatokon keresztül nyújtott, fizetett szolgáltatások volumene határozza meg." A Sas Rend kiadja az "Oroszország legjobb emberei" c. zárt (titkos) telefonkönyvet, olyan módszernek tekintve ezt, amely a "tagoknak lehetõséget biztosít a gyakorlatban hasznosítani, és személyesen érzékelni a speciálisan felépített kommunikáció hasznát"./27/ A Sas Rend tagjai különleges mûanyag hitelkártyákkal rendelkeznek, amelyek segítségével segélyeket, jóváírásokat, és kölcsönös elszámolásokat vehetnek igénybe. A Sas Rend alapítói között megtalálható volt az ismert pénzügyi csaló, a büntetõ törvénykönyv alapján elítélt A. Szmolenszkij bankigazgató, kollégája P. Nahmanovics bankár, a világoligarchia hálózatához tartozó "befolyásolási ügynök" P. Bunyics, az újorosz (novorusszkij) vállalkozó V. Neverov, a nemzetközi szabadkõmûves mozgalom egyik kiemelkedõ személyisége M. Sakkum, valamint olyan kozmopolita szellemiségû személyek, mint a sakkozó G. Kaszparov és Sz. Szolovjov, a szobrász Z. Cereteli, és az "Ekonomika i zsizny" címû folyóirat fõszerkesztõje, az "Együttmûködés" szabadkõmûves klub tagja, J. Jakutyin. A szabadkõmûvesség széleskörû újjáéledésével egyidejûleg a szabadkõmûves "testvérek" megkezdték az ajándékok elõkészítését külföldi fõnökeiknek. Ehhez tartozik azoknak a szabadkõmûves archívumoknak a visszaadása a Nyugatnak, amelyeket Hitler gyûjtött össze Európa náci megszállása idején, és a szovjet csapatok trófeaként hoztak el a legyõzött Németországból. A szabadkõmûves archívumokat õrzõ intézmény igazgatója, Prokorenko, a szabadkõmûvesség nagy tisztelõje - Jakovlev és Sevardnadze támogatásával - elvégezte a Nyugatra szállításukhoz szükséges elõkészítõ munkát. A. Kozirjev pedig megkötötte a titkos megállapodást az érdekelt felekkel az orosz nép eme jogos trófeájának az átadásáról. Mint a világoligarchia hálózatának egyik legbefolyásosabb vezetõje, egyidejûleg a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), és a Bilderberg Csoport tagja, valamint a nagyhatalmú "B'nai-B'rith" ("Szövetség Fiai") rend egyik vezetõje, a CIA-val is szoros kapcsolatban álló H. Kissinger írta: "Én preferálom a káoszt és a polgárháborút Oroszországban, mely egységes, erõs központosított állam irányába mutat." Kollégája a világoligarchia felsõ vezetésében, Z. Brzezinski pedig kertelés nélkül megmondta: "Oroszország gyámság (protektorátus) alatt fel lesz darabolva."/28/ A világoligarchia elsõsorban Oroszország pénzügyi, gazdasági és politikai elitjének, azaz irányító kádereinek a gondos kiválasztására összpontosítja a figyelmét. Ennek eredményeként a jelenlegi "demokratikus" vezetõk Oroszországban vagy szabadkõmûves struktúrákhoz tartoznak, vagy fenntartás nélkül elfogadják azok feltételeit. A kivételek rendkívül ritkák. Azok a feladatok, melyeket a világoligarchia Oroszország jelenlegi és jövõbeni vezetõi elé állít, kolosszálisak. Platonov professzor szerint napirenden van Oroszország feldarabolásának programja, és tervbe vették számos orosz terület átadását külföldi országoknak: a Kalinyingrádi területet Németországnak, a Szent-Pétervári terület egy részét és Karéliát Finnországnak, a Pszkovi területet Észtországnak, számos távol-keleti területet pedig Japánnak kívánnak juttatni a világoligarchia stratégái. Szibéria legnagyobb része viszont az Egyesült Államok közvetett ellenõrzése alá kerülne./29/ Atomarzenáljának "a világ közössége" (helyesebben mondva a világoligarchia) általi ellenõrzése ürügyén komolyan tanulmányozzák Oroszország esetleges megszállásának a lehetõségét is. Az elsõ lépés a világoligarchia eme veszélyes terveinek megvalósításában a határok nélküli Európára, vagyis a "Nagy Európára" vonatkozó szabadkõmûves elképzelések kidolgozása volt. 1992. júniusában az Európa Tanács égisze, és Katrin Lalumier asszony fõtitkár védnöksége alatt "Európa polgárának szociális jogai" címmel kollokviumot rendeztek, amely valójában nagyszabású szabadkõmûves esemény volt. Az "Európa határok nélkül" jelszóval a kontinens szabadkõmûvességének az egyesítését tûzték ki./30/ A szabadkõmûvesek és a CIA Kelet-Európa országaiban a szabadkõmûves páholyok újraalakításával kezdõdött el a CIA ügynökhálózatának a létrehozása. A jelenlegi cseh elnök, V. Havel (33-as fokozatú nagymester), például szabadkõmûves páholyok egész sorát szervezte meg újságírókból, irodalmárokból, felsõoktatási intézmények tanáraiból. Közülük néhányan az amerikai titkosszolgálattal is kapcsolatba kerültek. 1987-1988-ban a szabadkõmûvesek Párizsban létrehozták az "Orosz Szabadkõmûvesek Baráti Közösségét" (Szodruzsesztvo russzkih maszonov), amely mintegy ötven olyan szabadkõmûvest egyesített, akik elsõsorban a skót rítusú szabadkõmûvességhez tartoznak. Ezután a "Szabadság Rádió" felhívta a Szovjetunió polgárait, hogy minél nagyobb számban lépjenek be a szabadkõmûves páholyokba. "Az Orosz Szabadkõmûvesek Baráti Köre" és a "A. Sz. Puskin Egyesülés" lettek a kezdeményezõi egy sor más páholynak, így a Novikov Páholynak Moszkvában. A skót rítusú szabadkõmûvesek kinyújtották csápjaikat Oroszország vidéki települései felé is. 1992-1996-ban néhány skót rítusú szabadkõmûves páholy létrejött a hadseregben és a belügyi alakulatokban is. (Kettõnek a létezésérõl biztosan tud Platonov professzor). Bár CIA kapcsolatokkal elsõsorban a Franciaország Nagy Nemzeti Páholyának a fennhatósága alatt mûködõ skót rítusú szabadkõmûvesek büszkélkedhettek, az amerikai hírszerzés azonban komoly szerepet és támogatást juttatott a rivális Francia Grand Orient (Nagy Kelet) fennhatósága alá tartozó páholyoknak is. Nem véletlen, hogy a Grand Orient Páholy szervezõje Oroszországban "Amerika barátja", A. Komb lett. A CIA volt munkatársa, P. szerint a szabadkõmûvességhez hasonló funkciót töltenek be a "Rotary" klubok is. P. sok olyan példát ismer, amikor a "Rotary" klubokon keresztül, - amelyek a világ 156 országában mûködnek és 1,2 millió embert egyesítenek, - az amerikai felderítésnek mindig sikerült beszereznie a számára szükséges információkat. A Rotary, a Lions és a hasonló klubok a szabadkõmûvesség elágazásainak, a világoligarchia "transzmissziós szíjainak" tekinthetõk./31/ Az a körülmény, hogy a Jelcin-rezsim és az orosz kormány hivatalos kapcsolatokat létesített a Máltai Lovagrenddel, és ebbe a rendbe nemcsak Jelcin, de környezetébõl számos más tekintélyes személyiség is belépett, így pl. Sz. Filatov, B. Berezovszkij, V. Jumasev, V. Kosztyikov, P. Abramatovics és mások, nagyszámú külföldi ügynök elõtt nyitotta meg az ajtót Oroszország szerte. Szent-Péterváron ekkor jelenik meg a máltai-katolikus-részleg. Ezt V. Fekliszt, a "Máltai Lovagrend Világparlamentjének megbízottja" alapította. A katolikus Máltai Lovagrend mellett Szent-Péterváron mûködik egy "pravoszláv Máltai Lovagrend" is, amelyet a néhai Makariosz érsek alapított. Az iszlám szabadkõmûvesség elkülönül a többi szabadkõmûves páholytól és önálló életet él Oroszországban. Az iszlám szabadkõmûvesség páholyairól még a kérdés szakértõi is kevés információval rendelkeznek. Van némi hiányos ismeretük a "Fiatal Törökország" páholyokról, amelyeket Törökországban még a XIX. század végétõl és a XX. század elejétõl létezõ szabadkõmûves képzõdmények bázisán hoztak létre. Ezek az egyesülések genetikailag a Francia Grand Orient-hez kapcsolódnak. A kutatók rendelkeznek információkkal arra vonatkozóan is, hogy a XX. század elején az orosz szabadkõmûvesek támogatták ezeket az egyesüléseket (A. Gucskov, M. Marguliesz és mások). A második világháború után e szervezetek tevékenységét - feltehetõen az amerikai és a NATO speciális szolgálatok, valamint a "Fiatal Törökország" nevû török nagypáholy kezdeményezésére, - a belsõ problémákról átirányították a "Nagy Turán" elképzelések megvalósítására. A "nagy-turán-eszmék" olyan szabadkõmûves alapokon álló mitikus Nagy-Törökország megvalósítását hirdetik, azaz olyan területek Törökországhoz való vonzását, amelyek jelenleg Oroszországhoz, illetve érdekköréhez, a FÁK országainak a területéhez tartoznak, beleértve az észak-kaukázusi muzulmán területeket (Azerbajdzsánt, Csecsniát, Dagesztánt) is. A Szovjetunió szétesése elõtt a "Fiatal Törökország" és a hozzá hasonló szervezetek szabadkõmûveseinek fõ célja az volt, hogy "hidakat verjenek" e régiók nemzeti értelmiségéhez "azzal a perspektívával, hogy a továbbiakban bevonják õket a szabadkõmûves tevékenységbe". Jelentõs pénzügyi erõforrások birtokában a "Fiatal Törökország" komoly sikereket ért el az ábrándos nagy-turán álmok terjesztésében. Többek között e szabadkõmûves szervezet növendékévé vált G. Dzsemál, aki késõbb Oroszország Iszlám Bizottságának elnöke lett. Az 1990-es évek elején ennek a páholynak a tagjai lettek a csecsen lázadók vezetõi, D. Dudajev (majd késõbb Maszhadov), Tatarsztan és Ingusétia elnökei, M. Smajnev és R. Ausev. Kapcsolatokat tart fenn ezzel a páhollyal (de nem tagja) Azerbajdzsán elnöke, G. Alijev is. Az Üzbegisztánban, Turkméniában és Kirgíziában tevékenykedõ iszlámista felkelõk, - elsõsorban az IMU (Islamic Movement of Uzbekistan, Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom) tagjai - az Afganisztánban uralomra került szélsõséges muzulmán szervezet, a Talibán ellenõrzése alatt állnak. Muriel Mirak-Weissbach szerint "a Talibán maga az angol-amerikai hírszerzõszolgálatok produktuma. Amint azt az EIR (Executive Intelligence Review) dokumentálta, a Brzezinski, Margaret Thatcher és George Bush afganisztáni stratégiája részeként kitervelt, létrehozott, felnevelt, kiképzett és bevetett Talibán feladata kezdetben az volt, hogy csapást mérjen a Szovjetunióra, késõbb az Orosz Föderációra, most pedig a térség valamennyi köztársaságára. Továbbá a Talibánt pénzügyileg és politikailag támogatják az Unocal-ban és a Deltában lévõ szaudi és amerikai olajérdekeltségek. Végül, az egész Taliban-iszlám felkelés élvezi az angol-amerikai hírszerzés, valamint tömegtájékoztatási intézményeik politikai támogatását... Ezen túlmenõen a U.S. National Endowment for Democracy (Az Egyesült Államok Nemzeti Alapítványa a Demokráciáért) szponzorálta azt a könyvet, amelyet a Hizb ut-Tahir fundamentalista iszlám csoport terjesztett. Ez a csoport az, amelyik irányítja a Karimov üzbég elnök megdöntését célzó kísérleteket. Ezen kívül - amint azt az orosz hatóságok a közelmúltban feltárták - a "Halo Trust" nevû szervezet révén a britek közvetlenül is beavatkoznak a Csecsnyában folyó "iszlám" felkelésbe."/32/ Ugyancsak az EIR tárta fel, hogy a "Halo Trust" egy magánirányítás alatt álló brit hírszerzõhálózatnak a része. Ez a hálózat Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában, valamint a volt Szovjetunióban és annak perifériáin tevékenykedik. Noha a "Halo Trust" politika- és vallásmentes jótékonysági szervezetnek tûnteti fel magát, amely a háború maradványainak az eltávolítására specializálta magát, valójában együttmûködik olyan magán félkatonai biztonsági vállalatokkal, mint a Defense System Ltd., vagy a Gurkha Security Guards. Gyakran segítik a magán bányavállalatokat Afrikában és a világ más szegényebb részein. Az 1300 munkatársat foglalkoztató "Halo Trust" központja Londonban van egy tíz emeletes épületben, amelyet a Westminster Foundation-nel (a U.S. National Endowment for Democracy brit megfelelõjével) közösen használ. A "Halo Trust" 1996-ban kezdett mûködni az Oroszországhoz tartozó Észak-Kaukázusban, amikor brit részrõl megnövelték a csecsen szeparatisták számára nyújtott pénzügyi támogatást. Az orosz illetékesek azonban csak most hozták nyilvánosságra, hogy milyen brit segítséget kapnak a helyszínen a csecsen lázadók./33/ Oroszország egészét illetõen az 1990-es években a destabilizáció és államrombolás leghatalmasabb mechanizmusa az "új világrend" szolgálatában a Soros Alapítvány volt, amelynek élén a "világkormány" egyik vezetõje, a "Külkapcsolatok Tanácsa és a Bilderberg Csoport tagja, Soros György neves pénzember áll. Platonov és Glazijev egybehangzóan állítja, hogy "jótékonykodási" tevékenység leple alatt, ez a befolyásos szabadkõmûves egy sok irányban tevékenykedõ szervezetet hozott létre, amely szoros kapcsolatban áll nemcsak a CIA-val, de a "Moszaddal" is, és e két hírszerzõszolgálat több munkatársának a legális fedõszervévé vált./34/ A Lomonoszov Egyetem tanára arra is rámutat, hogy a Soros Alapítvány összehangolja tevékenységét a Nyugat más felforgató szervezeteivel. A "világkormány" egyik képviselõjének, a "Külkapcsolatok Tanácsa tagjának és a Háromoldalú Bizottság tagjának, az Egyesült Államok miniszter-helyettesének, Strobe Talbotnak a beismerése szerint "Soros politikája nem azonos azzal, amelyet az amerikai kormány megvalósít, de verseng azzal. A volt kommunista országokban erõfeszítéseink egybehangolására törekszünk Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Soros Györggyel."/35/ Pénzügyi és gazdasági csalások Platonov azt is megírja könyvében, hogy Soros György volt csaknem az összes olyan pénzügyi-gazdasági csalás középpontja és kezdeményezõje, amely az 1990-es években megvalósult Oroszországban. Éppen õ állott - együttmûködve S. Ajzenberggel ("B'nai-B'rith"), D. Rubensszel (angol nagypáholy), M. Riccsel (yorki rítusú páholy New-Yorkban) - Csubajsz, Gajdar, Burbulisz és más újonnan feltûnt orosz szabadkõmûves funkcionárius háta mögött az úgynevezett privatizáció végrehajtásában, amelynek az eredményeként az orosz nép tulajdonának döntõ hányada rövid idõ alatt átkerült a nemzetközi pénzügyi oligarchia kezébe. Az Állami Vagyon-bizottság (Goszkomimusesztvo) elnökének, V. P. Polevanovnak az adatai szerint "Oroszország 500 legnagyobb privatizált vállalatát, amelyek reális értéke 200 milliárd dollárt tett ki, szinte ingyen adták el (körülbelül 7,2 milliárd USA dollárért), és ezek külföldi korporációk és felbérelt stróman-struktúrák kezébe kerültek."/36/ A világoligarchia új kedvencei A világméretû átalakítások stratégái különleges kitartással foglalkoznak Oroszország jelenlegi rendszerével. A hatalmat magának megszerzõ pénzoligarchia arra törekszik, hogy bebiztosítsa magát "a hatalomváltás véletlenségeivel" szemben és "garantálja a demokratikus reformok irányítóinak folyamatosságát", vagyis a Nyugat óhajának megfelelõ politikusok pozícióban tartását. Azon politikusokat, akik megbuktak, és teljesen elveszítették hitelüket Oroszországban, mint Gorbacsov, Jelcin, Gajdar, Csernomirgyin, Csubajsz, Nyemcov, Kirijenko, felváltják az új világrend híveinek egy másik csapatával. Közöttük a már említett G. Javlinszkij mellett az 1980-as évek végétõl különleges helyet foglal el L. Lebegy tábornok, a Grand Orient páholy tagja, akiben a világoligarchia döntéshozói Jelcin áramvonalasabb változatát vélték egyidõben felfedezni. Így ír errõl Platonov professzor: "1995-ben, amerikai látogatásom idején, az ország kormányához közel álló forrásokból olyan információt kaptam, miszerint a befolyásos amerikai politikusok körében az a nézet, hogy Oroszország új elnökének nem Jelcint, hanem Lebegyet kell megválasztani. Sõt, megnevezték azt a pénzösszeget - körülbelül 1 milliárd dollárt - amelyet ez a politikus csoport kész "befektetni" Lebegybe. 1996. októberében L. Lebegy meghívásra New-Yorkba érkezett, hogy részt vegyen az új világrend egyik legfõbb szervének, a Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek az ülésén. A tanácskozást megelõzte Lebegy találkozója "a Szovjetunió szétverésének építõmestereivel", az említett tanács vezetõivel - az Egyesült Államok volt elnökével, Bush-sal, és volt külügyminiszterével, D. James Baker-rel, valamint Brent Scowcroft tábornokkal. Ezek a neves ruszofóbok (oroszgyûlölõk) megismertették Lebegyet a napirenddel és az elõttük álló tanácskozás fõbb témáival. November 18-án Lebegyet fogadták a Külkapcsolatok Tanácsában. A megbeszélések körülbelül 5 órán keresztül tartottak. A jelenlevõknek Kissinger mutatta be Lebegyet. A megbeszélésen aktívan vett részt David Rockefeller, valamint Jack Matlock, az Egyesült Államok korábbi moszkvai nagykövete, továbbá Z. Brzezinsiki, és a hivatásos hírszerzõ D. Sajms. Az új világrend vezetõ stratégái úgy értékelték Lebegyet, mint Oroszország egyik lehetséges jövõbeni elnökét. A CFR tanácskozáson Lebegy biztosította a "világkormányt arról, hogy elengedhetetlennek tartja az oroszországi reformok folytatását, amelyeket Jelcin megkezdett. Kifejtette, hogy helyesli a jelenlegi kormány nyugatközpontú külpolitikáját és a "hisztéria-mentes együttmûködést a NATO-val", valamint a "birodalmi és antiszemita hagyományok" végleges megsemmisítését Oroszországban. Arra a kérdésre, hogy készen áll-e leszámolni az antiszemitizmussal Oroszországban, a tábornok azt felelte: "szilárd határozottsággal". Az Oroszország kaukázusi térségére vonatkozó kérdésekre azt mondta: kész belegyezni, hogy ezek a területek leváljanak az Észak-Kaukázusról, és hogy az egész Kaukázusi régió a Nyugat ellenõrzése alá kerüljön."/37/ Platonov "Oroszország a szabadkõmûvesek uralma alatt" c. könyvében a CIA egyik munkatársától kapott információra hivatkozva megírja, hogy "a 80-as évek második felében és a 90-es évek elején az amerikai hírszerzõszolgálat több százmillió dollárt különített el az orosz hazafias nemzeti mozgalomban végrehajtandó speciális mûveletekre, így ügynökök beszervezésére és saját embereik bejuttatására ezekbe a szervezetekbe, mindenekelõtt a nemzeti elkötelezettségû személyiségek környezetébe. Informátorom szavai szerint, a CIA-nak sikerült hazugsággal, lefizetéssel és zsarolással számos árulót beszerveznie, akik meghatározó szerepet játszottak a patrióta szervezetekben, valamint néhány hazafias beállítottságú folyóiratban és újságban. A legérdekesebb azonban a történet befejezése: néhány év elteltével az orosz- és pravoszlávellenes csoport legaktívabb tagjai lettek az olyan hazafias rádióadásoknak, mint a "Radonezs" és "Narodnoje Radio", a visszatérõ vendégei. Sõt egyikük tanári állást is vállalt a Moszkvai Egyházi Akadémián (Moszkovszkja Duhovnaja Akagyemija)."/38/ "Az ukrán RUH-ot, UNA-UNSZO-t majdnem háromnegyed részben a CIA finanszírozza, és vezetõségük nagy része az amerikai kormány szolgálatában áll már a "peresztrojka elõtti" idõk óta. Z. Brzezinzski pedig Lvov díszpolgára lett." Tervek Oroszország feldarabolására 1992-ben hozták nyilvánosságra az "Amerikai elõrejelzések a geo-stratégiai helyzet alakulásáról a XX. század végén és a XXI. század elején" címû kutatási projekt eredményeit. Az amerikai szakértõk ebben a tanulmányban kifejtették az Oroszország hat független államalakulatra történõ felosztására vonatkozó elképzeléseiket is. A tanulmány készítõi szerint a hat új állam a következõ lenne: Nyugat-Oroszország, Urál, Nyugat-Szibéria, Kelet-Szibéria, Távol-Kelet és az Északi Terület. 1997. októberében B. Brzezinzki három részre javasolta felosztani Oroszországot: Európai Oroszországra, Szibériai Köztársaságra és Távolkeleti Köztársaságra. "A decentralizált Oroszország - közölte Brzezinzki - reális és kívánatos lehetõség."/39/ A Bilderberg Klub 1998. május 14-17-i ülésén a tanácskozás nagyhatalmú résztvevõi a legnagyobb figyelmet Oroszország felosztásának szentelték. Megvitatták Oroszország néhány ellenõrzési övezetre való felosztását. A javasolt terv szerint a Központ és Szibéria az Egyesült Államokhoz, Észak-Nyugat Oroszország Németországhoz, a Dél és a Volgamente Törökországhoz, a Távol-Kelet pedig Japánhoz kellene, hogy kerüljön. Az Egyesült Államok külügyminisztere, a Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsának egyik irányítója, Madeleine Albright asszony az Orosz-Amerikai Üzleti Együttmûködési Tanács (Szovjet gyelovogo szotrudnyicsesztva) 1998. október 2-án, Chicagóban tartott ülésén kijelentette: "az Egyesült Államok nemzeti érdekeibõl kiindulva az amerikai külpolitika legfontosabb feladata "irányítani a szovjet impérium szétesése következtében elõálló folyamatokat". "Oroszországot mindaddig támogatni kell, amíg a szétesés folyamata a helyes irányban halad""./40/ A szabadkõmûvesség és a Pravoszláv Egyház Az Orosz Pravoszláv Egyház mindig elítélte a szabadkõmûvességet, mert azt a gnosztikus pogány tanítások és a sátánizmus jelenkori képviselõjének tartotta. A pravoszláv hívõk milliói évente átokkal sújtják mindazokat a személyeket, akik szabadkõmûves páholyok vagy az ezekkel kapcsolatban álló szervezetek tagjai. 1932-ben az Orosz Pravoszláv Egyház Világtalálkozóján ("zsinatán", Vszezarubezsnij Szobor Russzkoj Pravoszlavnoj Cerkvi) határozatot fogadtak el arról, hogy a szabadkõmûves páholyokban való részvétel "nem egyeztethetõ össze a keresztény hittel. Aki a Krisztusi Egyház tagjának tekinti magát, annak vagy el kell határolódnia a szabadkõmûvességtõl és a vele rokon tanoktól, vagy ha megrögzötten mégis ragaszkodik hozzájuk, akkor ki kell közösíteni õt a Szent Egyházból". A jelenlegi nyugati világrend védõbástyája az Amerikai Egyesült Államok, amelyet az egész világ szabadkõmûvesei "szabadkõmûves államként", "nagy szabadkõmûves szuperhatalomként" tartanak számon. Az Egyesült Államok elnöke és kormányának tagjai - csaknem kivétel nélkül - szabadkõmûves páholyok magasrangú tagjai. A jelenlegi elnök, B. Clinton, a "Skull and Bones" ("Koponya és csont") nevû elit szabadkõmûves páholy tagja és a "Jacques de Molay rend" örökös tagja. Elõdje, G. Bush a "Skull and Bones" elnöke és több skót és york-rítusú páholy tagja. Az egyik legnagyobb tiszteletet élvezõ amerikai szabadkõmûves, a 33-as fokozatú G. Truman elnök kijelentette, hogy "saját állami tevékenységét a szabadkõmûvesség elveire" építi, és legfõbb óhaja, hogy ezek az elvek "elterjedjenek az egész világon"./41/ Oroszország történelmében az állam legfõbb irányítói háromszor tiltották be a szabadkõmûves páholyokat törvényerejû rendeletekkel, így II. Katalin cárnõ, valamint I. Pál és I. Sándor cár, akinek a tiltó rendelete egészen 1917. február 28-ig életben maradt. A szabadkõmûves páholyok természetesen titokban továbbmûködtek a cári tilalmak ellenére. A szabadkõmûves mozgalom legújabb reneszánszára az úgynevezett peresztrojka idején került sor. Ekkor M. Sz. Gorbacsov, majd késõbb B. N. Jelcin különleges törvényerejû rendeletekkel újra legalizálták a szabadkõmûvességet. A Bilderberg Csoport 1999. június 3. és 6. között, a portugáliai Sintrában megtartott tanácskozásán megvitatták az orosz helyzetet is. Jessica T. Mathews, a Carnegie Endowment for International Peace (Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért) elnöke és a Carnegie Alapítvány Moszkvai Központjának munkatársai kifejtették, hogy Oroszország külpolitikája kiszámíthatatlan és azokat a nehézségeket tükrözi, amelyek a nagyhatalmi státus elveszítésébõl származnak. Úgy vélték azért volt kudarc az átmenet a kommunizmusból, mert hiányzik a társadalmi konszenzus. A lakosság 70%-a támogatja a liberális demokráciát, de 90%-a hajlandó lenne feláldozni azt a rend érdekében. Ami a jövõt illeti, az egyik lehetõség a stagnálás, amivel a rendszer valamennyi problémáját újratermeli. A másik lehetõség az államhatalom konszolidálása. A Nyugatnak fel kellene hagynia olyan személyek támogatásával, mint Jelcin. Az oroszok mélyen csalódtak a közös orosz-amerikai együttmûködésre vonatkozó reményeikben. Vonakodnak belátni, hogy nagyhatalmi státusuk elvesztése végleges lehet. Nemcsak a rubel, de Oroszország egésze lett leértékelve. A nagy feladat abban támogatni az oroszokat, hogy segíthessenek magukon. A Nyugatnak felül kell vizsgálnia azon pénzügyi támogatásokat, amelyek lehetõvé teszik Moszkva számára a strukturális reformok elhalasztását, és hosszútávon függõhelyzetbe taszítják Oroszországot. Ebben a kérdésben éles vita bontakozott ki a tanácskozás résztvevõi körében. A nemzetközi pénzügyi szervezetek által nyújtott hitelek ugyanis nemcsak jelentõsen csökkentek, hanem e pénzek többsége már el sem hagyja az Egyesült Államokat, mivel az orosz államadósság kamataira számolják el. A valóban átutalt hiteleket pedig a bankrendszer és az igazságszolgáltatás megerõsítésére fordítják. Természetesen a korrupció is említésre került, amely nem a bajok oka, hanem következménye./42/ Arról persze már nem volt szó, hogy a pénzoligarchia egyik legfontosabb és nélkülözhetetlen eszköze a pénzhatalom politikai hatalommá való átalakítására a korrupció. A pénz szervezett magánhatalma állami-közigazgatási, sõt igazságszolgáltatási döntésekké ugyanis csak a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítható át. Ez különösen akkor érvényes, amikor a magánhatalom szférájában, az üzleti szektorban elérhetõ jövedelmek összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint a politikai-közigazgatási szférában elérhetõ jövedelmek. A Bilderberg Csoport vitáit, - informális megállapodásait - tettek szokták követni. A sintrai tanácskozás után néhány hónapra távozott Jelcin a politikai életbõl. Utódja, az orosz biztonsági szervezet élérõl az elnöki székbe került Vlagyimir Putyin óriási államadósságot, romokban heverõ gazdasági életet, szétesõ államot és egy letargiába süllyedt társadalmat vett át. A hazaszeretetre hivatkozva megígérte a rendteremtést, és a nagyhatalmi szerep megtartását. Ezzel, és a csecsen lázadók elleni kemény fellépésével sikerült elnyernie az orosz választók többségének a bizalmát. Oroszországnak azonban évi 200 milliárd rubelbõl (mintegy 7 milliárd dollárból) kellene fenntartania olyan idõszakban a katonai egyensúlyt, amikor a Nyugat egyetlen országa, az Egyesült Államok, évi 300 milliárd dollárt tud fegyveres erõire fordítani. A Kurszk atom-tengeralattjáró 2000. augusztus 12-én bekövetkezett tragédiája is mutatja, hogy ez szinte lehetetlen feladat, mert ennyi pénzbõl nem lehet eltartani egy 1,2 milliós hadsereget, ellátni korszerû haditechnikával és logisztikai háttérrel. A washingtoni konszenzus Oroszországra kényszerített sokkterápiája soha nem látott szegénységet, inflációt, félelmet és erõszakot hozott magával. Ebbõl csak az új orosz oligarchia, a bûnözõi csoportok, a különbözõ maffiák és legfõképpen a nemzetközi pénzvilág húzott hasznot. A közvélemény meg van róla gyõzõdve, hogy mindez nem magától és nem véletlenül történt úgy, ahogyan megtörtént. Az orosz társadalom kisemmizett 80%-át a fokozatosan feltáruló tények egyre inkább meggyõzték arról, hogy szervezett erõk mûködtek a színfalak mögött, akik egymással megállapodva, egyeztetett stratégia alapján, koordináltan jártak el. Az elhúzódó krízis fogékonnyá tette az oroszokat a nacionalista eszmék iránt. A kibontakozó patrióta törekvések lényegében nemzeti önvédelmet jelentenek. A nemzeti érzés ugyanis bizonyos fokú lelki kárpótlást nyújt az elvesztett reményekért, az elrabolt közvagyonért, a kifosztott országért, a sorozatban elszenvedett kudarcokért. Az orosz társadalomnak azzal a ténnyel is szembesülnie kellett, hogy ebben az idõszakban Ázsia másik nagy országa, a rivális Kína is áttért a piacgazdaságra. De ez az áttérés - állapítja meg Lóránt Károly - ott a gazdaság jelentõs felgyorsulását eredményezte, ezért Kína esetében - ellentétben Oroszországgal és Magyarországgal is - nem transzformációs veszteségekrõl, hanem jelentõs transzformációs nyereségekrõl beszélhetünk./43/ Kínában több mint 1200 millió ember él, mégis az egy fõre jutó transzformációs nyereség megközelíti a húszezer dollárt. Ez különösen akkor lenyûgözõ szám, ha tudjuk, hogy az IMF Magyarországra kényszerített sokkterápiája nálunk lakosonként 27 ezer dollár veszteséget okozott. Ugyancsak Lóránt Károly idézi Joseph Stiglitzet, aki Clinton elnök tanácsadója, majd három éven át a Világbank vezetõ közgazdásza volt. Stiglitz szerint Washingtonban két irányzat alakult ki. Az egyik a fokozatosságot hangsúlyozta a piacgazdaságra való áttérés kapcsán, mivel a versenyfeltételek megteremtését fontosabbnak tartotta, mint az állami ipar privatizálását. A másik csoport viszont mellõzhetõnek vélte a piac mûködéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételek elõzetes megteremtését. Tagjai vallásosan hittek abban a téveszmében, hogy a sokkterápia majd egycsapásra bevezeti a piacgazdaságot. Az oroszok szerencsétlenségére ez a második csoport gyõzött és hazájukat sokkok sorozata érte, amelyek nem mozdították elõ a valódi piacgazdaság és demokrácia kialakulását Oroszországban./44/ Oroszország mai helyzetében a létfeltételeiktõl megfosztott alullévõk már csak a nemzeti és vallási hagyományba, a megtartóerejû orosz kultúrába, és a veszélybe került közös hazába tudnak kapaszkodni. Csak ez maradt nekik. A gyõztes pénzoligarchia arrogánsan és gõgösen kemény fellépést sürget a "nyugatellenes, veszélyes nacionalisták és szociális-demagógok", a "reformellenes, maradi és idegengyûlölõ vörös-barnák" ellen, méghozzá a demokrácia, a jogállam és a saját hódításait biztosítani óhajtó reálpolitika nevében. Szinte magától értetõdõ, hogy a világoligarchia és szakértõ kiszolgálói nem a válság igazi elõidézõjét, - a washingtoni konszenzus elhibázott sokkterápiáját - teszik felelõssé az orosz nép tragikus pusztulásáért, hanem az okot az okozattal cinikusan felcserélve a kibontakozó nemzeti ellenállást kiáltják ki a bajok okának, és a jövõt fenyegetõ legfõbb veszélynek. Pedig a most fellángolt orosz patriotizmus nem más, mint egy életveszélybe került nemzet természetes önvédelmi reflexe a pénzuralom könyörtelen barbarizmusával szemben. Úgy gondoljuk, eljött az ideje, hogy az Oroszországot pénzügyi eszközökkel meghódító világoligarchia reálpolitikusai is belássák: idõnként bölcsebb reálpolitika erkölcsösnek és mértékletesnek lenni, mint végletekig önzõnek és cinikusnak. Idézetek jegyzéke: Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C.,1999 p. 3-12 Lányi Kamilla, Válság táplálta globalizáció, I-II. Külgazdaság 2000/4. és 5. számából Lányi Kamilla, A globális konvergencia változatai: Washington és Maastricht, I. rész, Külgazdaság, 1997/11 és 12, 11. old Sergei Galzyev, Genocide, p. 71 Dr. John Coleman, The Conspirator's Hierarchy: The Committee of 3000, Carson City, Nevada, 1994 p. 98 I. Bolshakov, The Laws of Historical Revenge, Moscow: Astra Sem, 1998 "Seven Winds, or Watch Where You Are Going, Russia", in the Vympel almanac, 1998, Nr. 2 Moskva. Osen'-93: Khronika protivostoianiia, Moscow: Respublica, 1994, p. 6. Moskva. Osen'-93: Khronika protivostoianiia, Moscow: Respublica, 1994. p. 496 Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C., p. 115 National Security Policy for the Next Century, Moscow: 1997. Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C., 1999 p. 131 John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 516 ib. p.516 ib. p.517 ib. p. 518 John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 847 Nikolai Poljanski, Alexander Rahr, Gorbatschow Der Neue Mann, Universitas Verlag, München, 1986, S. 39-40 Lev Timofeyev, Russia's Secret Rulers, Alfred A. Knopf, New York, 1992 p. 38-45 John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995, p. 519 ib. p. 519 A. Platonov: Oroszország a szabadkõmûvesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 22-23 old. Szovjetszkaja Rosszija, 1992. május. 9 A. Platonov: Oroszország a szabadkõmûvesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 29-30 old. ib. 37. old. ib. 37-39. old. ib. 40-41. old. ib. 41. old. ib. 41. old. ib. 43. old. ib. 46-51. old. Prouty, F. The Secret Team, Englewood Cliffs, 1973. p. 66 "Great Game" Fanatics Spark Insurgency Against Central Asia, by Muriel Mirak-Weissbach, EIR, August 25, 2000 p. 50 Russia Accuses British "Halo Trust" of Hand in Chechen War, by Rachel Douglas and Dean Andromidas, EIR, August 25, 2000, p.55 A. Platonov: Oroszország a szabadkõmûvesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 52. old. ib. 53. old. ib. 60-64. old. ib. 63. old. Zbigniew Brzezinski, A nagy sakktábla, Európa, Budapest, 1999, 120-171. old. A. Platonov: Oroszország a szabadkõmûvesek uralma alatt. Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000, 66. old. ib. 77. old. Minutes from Bilderberg Meetings, Sintra, June 3-6, 1999, Internet, Agenda - with panelists and discussions Lóránt Károly, A magyarországi rendszerváltás ára, Magyar Nemzet, 2000. június 6 ib. 6. old. Felhasznált mûvek jegyzéke: Michael R. Beschloss - Strobe Talbott, At the Highest Levels. The Inside Story of the End of the Cold War, Boston, Little Brown, 1993 John Daniel, Scarlet and the Beast, Volume I, A History of the War between English and French Freemasonry, JKI Publishing, Tyler, TX, 1995 Dr. John Coleman, The Conspirator's Hierarchy: The Committee of 3000, Carson City, Nevada, 1994 p. 98 Sergei Glazyev, Genocide, Russia and the World Order, Washington D. C. 1999 Stephen Knight, The Brotherhood, The Secret World of the Freemasons, Granada, London, Toronto, New York, 1984 Phillip Knightly, The Master Spy, New York: Alfred A. Knopf, 1988 Nikolai Poljanski, Alexander Rahr, Gorbatschow Der Neue Mann, Universitas Verlag, München, 1986 A. Platonov: Rosszija pod vlasztyju maszonov, (Oroszország a szabadkõmûvesek uralma alatt). Moszkva, Ruszkij Vesztnyik, 2000 Prouty, F. The Secret Team, Englewood Cliffs, 1973. p. 66 Schweitzer, Pobeda: rol' tajnoj strategii adminisztracii SZSA raszpade Szojetszkovo Szojuza i szocialisztyicseszkovo lagerija, Minszk, SZP Avest, 1995 Szemjon Reznyik, Oroszország fasizálódása, Hajja és Fiai Könyvkiadó, 1996 Andrew Sinclair, The Red and the Blue, Cambridge, Treason and Intelligence, Little, Brown, Boston, Toronto, 1986 Lev Timofeyev, Russia's Secret Rulers, Alfred A. Knopf, New York, 1992 p. 38-45 Helga Zepp-LaRouche, Die verpasste Chance von 1989-90, Dr. Böttiger Verlag, Wiesbaden, 1999 Ki felelõs valójában a második világháború kirobbantásáért? A trockista Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijt (1873-1941), Szovjet-Ukrajna egykori elnökét, 1937 nyarán ismét letartóztatja az NKVD. Életéért küzdve, Rakovszkij 1938. januárjában feltárja a HÁLÓZAT titkos világstratégiáját vallatójának, Sztálin bizalmasának, Gavril Kuzmin NKVD-s tábornoknak, aki a Ljubjankában, a politikai rendõrség központjában hallgatta ki. A magasrangú illuminátus szabadkõmûves Rakovszkij jól ismerte a világot a háttérbõl irányító hierarchiát és az általa feltárt titkos összefüggések gyõzik meg Sztálint arról, hogy közeledjen Hitlerhez és kezdeményezze a Lengyelország felosztását is tartalmazó német-szovjet paktumot, amelyet 1939. augusztus 23-án alá is írtak Moszkvában. A HÁLÓZAT elsõ számú központja, a City of London, befolyása alatt álló brit kormány a Lengyelország nyugati részét elfoglaló Németországnak 1939. szeptemberében hadat üzent. A másik agresszor, a Kelet-Lengyelországot (Lengyelország 52%-át) elfoglaló és bekebelezõ, sztálinista Szovjetunió részére azonban nem érkezett hadüzenet. H. G. Rakovszkij hitelesnek tekintett kihallgatási jegyzõkönyve új megvilágításba helyezi a világtörténelem legvéresebb háborúját és annak máig tartó következményeit. A nyugati egyetemeken szerzett orvosi és jogi diplomával, széleskörû nemzetközi kapcsolatokkal és politikai tapasztalattal rendelkezõ Rakovszkijt kezdetben kihallgatója, az egyik legfejlettebb nyugati országban felnõtt, a tájékozottabb és mûveltebb kommunistákhoz tartozó NKVD-s tábornok, a francia René Duval, sem értette. (A meggyõzõdéses sztálinista Duval Franciaországból települt át a Szovjetunióba és ekkor vette fel az orosz Gavril Kuzmin nevet.) Foglyának, a nyolc nyelven - bolgárul, törökül, románul, németül, angolul, franciául, oroszul és ukránul - folyékonyan beszélõ, a rejtett történelmi és politikai összefüggéseket jól ismerõ, magasfokozatú szabadkõmûves Rakovszkijnak megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy kihallgatója nem ismeri az illuminátusok történelmi szerepét és a kommunista világforradalom igazi céljait. Ezért a kihallgatása során lefojtatott kemény vita, és az azt rögzítõ jegyzõkönyvek jobb megértése végett olvasóink számára is célszerû, ha elõbb röviden felvázoljuk a második világháborút megelõzõ történelmi helyzetet, bemutatjuk a fõbb szereplõket, és elemezzük a HÁLÓZAT által mozgatott háttérerõk stratégiáját. A nemzetközi fináncoligarchia HÁLÓZATA Kezdjük a legfontosabb szereplõ, a HÁLÓZAT, bemutatásával. A világ szupergazdag pénzdinasztiái által létrehozott, és több száz éves múltra visszatekintõ HÁLÓZAT, olyan sok rejtett szállal, sûrûn egybekapcsolódó hierarchia, amely a háttérbõl irányítja az idõközben globálissá növekedett pénzhatalom széleskörû intézményrendszerét. A pénzvagyontulajdonosoknak ez a magánkézben lévõ világrendszere napjainkban már uralja a fejlett ipari államok politikai rendszerét, és csekély kivételtõl eltekintve a világgazdaság egészét. A pénzügyi ellenõrzésnek ezt a globális rendszerét a HÁLÓZAT vezetõi hierarchiája elsõsorban rejtett kapcsolathálója, az illuminátus szabadkõmûvesség, valamint az általa létrehozott központi bankok segítségével irányítja. A HÁLÓZAT felsõ és ismeretlenségbe burkolódzó vezetõi a demokratikus államok ellenõrzése alatt nem álló központi bankok segítségével, feudális módon kontrollálják az egyes államok gazdaságát és politikai rendszerét, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott nemzetközi magántalálkozókon és konferenciákon fogadnak el. A HÁLÓZAT-hoz kapcsolódó több száz szervezet közül most csak annak a szemléltetésére nevezünk meg néhányat, hogy világosabb legyen, konkrétan mire utalunk: Az "500-ak Tanácsa", a "300-ak Bizottsága", a "Club of Isles", a brit "Round Table", "The Milner Group", a "Cliveden Set", "The Hermetic Order of the Golden Dawn" és "Royal Institut of International Affairs", az amerikai "Council on Foreign Relations", "Trilateral Commission" és "Skull and Bones Society", a világ legfontosabb pénzügyi és politikai vezetõit magában foglaló "Bilderberg Csoport" és még sok hasonló, igazi tevékenységét rejtegetõ, titkos és féltitkos szervezet. Ezek nagy része teljesen elzárkózik a nyilvánosságtól, vagy másnak mutatja magát, mint ami valójában. Ugyanez mondható el HÁLÓZAT részét képezõ olyan klubok rendszerérõl, mint, pl. a "Hells Fire Club", a Rotary és Lions klubok, vagy a világ irányítását szolgáló stratégia és taktika kidolgozását végzõ olyan "think-tank"-ek, - gondolati mûhelyek - százai, mint a Tavistock Institut, a Római Klub, Mont Pelerin Society, a "Hudson Institute", "Institute for Policy Studies", "Institute for World Order", "The Atlantic Council of the United States" és még sok más hasonló szervezet. A HÁLÓZAT részét alkotják a milliárdos nagyalapítványok, és a kisebb alapítványok ezrei. A HÁLÓZAT irányítja a magas fokú szabadkõmûvesek, elsõsorban az illuminátusok, útján a különbözõ szabadkõmûves irányzatokhoz tartozó páholyokat. A HÁLÓZAT szerves részét alkotják a Szocialista Internacionálé, és a különbözõ irányzatú internacionálék is, mert valamennyinek a vezérkarában kulcsszerepet töltenek be képviselõi, rendszerint a színfalak mögött. A HÁLÓZAT gondolati mûhelyeiben dolgozták ki a versaillesi és párizsi békeszerzõdések, a Népszövetség, az ENSZ, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a NATO, az Európai Unió, az Európai Monetáris Unió, az Európai Központi Bank és több más fontos nemzetközi szervezet alapokmányának a koncepcióját és az alapokmányok tervezetét. Elfogadásukkor általában ott voltak - államaik hivatalos képviselõiként - maguk a tervezetek fogalmazói is. A HÁLÓZAT azonban nem ennyi, hanem ennél jóval több. A HÁLÓZAT a nemzetközileg intézményesült magánpénzvagyon sûrû szövedékû globális rendszere és hatalmi apparátusa: egy háttérbõl központilag irányított, integrált, fegyelmezett és olajozott gépezet. Azért tudunk róla keveset, mert legfõbb mûködési elve a maximális titoktartás. Van ereje ahhoz, hogy ezt a titoktartást kikényszerítse. Egyes - de már csak második és harmadik vonalbeli - képviselõi az államok vezetõ politikusaiként, nemzetközi közjogi és magánjogi szervezetek tisztségviselõiként, diplomatákként, pártvezérekként, korporációs birodalmak és pénzintézetek elnökeiként, igazgatóiként, nagytekintélyû nemzetközi szakértõkként megjelennek a nyilvánosság elõtt. Látható pozíciójukat azonban csak formailag a demokratikus eljárásoknak, ténylegesen a HÁLÓZAT-ban viselt rangjuknak köszönhetik, és ha rosszul képviselik megbízóik érdekeit, akkor a HÁLÓZAT le is váltja õket. Kifelé mindez a demokratikus formák betartásával, de érdemben a színfalak mögött, titkos magántalálkozókon, csendes szobák mélyén, esetleg bizalmas telefonbeszélgetések útján történik. A legszûkebb felsõ vezetõcsoport tagjai, akiktõl a kezdõ impulzusok jönnek, és akik a végsõ szót kimondják, - akiket Rakovszkij is csak "AZOK"-nak nevez - szinte mindig inkognitóban maradnak. A rájuk vonatkozó legfõbb elõírás, hogy "Õk nem is léteznek". Mivel az írott és elektronikus sajtó döntõ része is a HÁLÓZAT tulajdonában van, vagy ellenõrzése alatt áll, ezért azok sem tájékoztatnak a tevékenységérõl. Így, többek között a Bilderberg Csoport 1954 óta rendszeresen megtartott, és a világ sorsát meghatározó, olyan fontos kérdéseket megvitató tanácskozásairól, - mint pl. az olajár világpiaci árának a négyszeresére emelése 1973-ban, vagy a kamatlábak háromszorosára emelése 1979-ben, - sem, adott a világsajtó egyetlen egyszer sem érdemi tájékoztatást. Csupán azt írták meg, vagy sugározták néhány közhelyet tartalmazó mondatban, - ha egyáltalán közöltek valamit - ami már amúgy is kiszivárgott. Ezért csak több éves késéssel lehetett és lehet a töredék információk összerakásából, és az így nyert ismereteknek a bekövetkezett eseményekkel történõ összevetésébõl kikövetkeztetni, mirõl is tanácskoztak és döntöttek a világ legnagyobb hatalmú személyiségei nagy titokban. A világ közvéleménye ki van szolgáltatva. Hiszen ami nincs a rádióban és a televízióban, nincs a világlapok hasábjain, az az emberek fejében sincs. Ennek következtében a HÁLÓZAT szubjektíven nem létezik a számukra. Objektív hatásaiban azonban nagyon is jelen van az életükben, és egyre jobban meghatározza sorsukat. A HÁLÓZAT tehát nem egy maroknyi "összeesküvõ" megmosolyogható csoportja, hanem a már korábban is létezett, a 18. században viszont nemzetközileg is megszervezõdött pénzoligarchia, több mint 230 éves múltra visszatekintõ, nagy hagyományú és sok tapasztalattal rendelkezõ autonóm intézményrendszere, a világtörténelem önálló célokkal, stratégiával és taktikával rendelkezõ szereplõje, saját külpolitikával, pénzügyi- és gazdaságpolitikával. A fináncoligarchia saját politikája rendszerint az egyes államok politikájának a köntösében jelenik meg. A multinacionális és multikulturális pénzoligarchiának ezt a HÁLÓZATÁT nem valamiféle etnikai hovatartozás, hanem a pénzhatalom birtoklásán alapuló érdekközösség, az ebbõl fakadó egyeztetett politikai stratégia és hatalmi-igény, a közös rejtõzködés szükségessége, és a koordinált cselekvés tartja össze. A HÁLÓZAT "láthatatlansága", mimikrije, biztonságos és hatékony mûködésének az egyik legfontosabb elõfeltétele. A nemzetiszocialisták és mindenféle szélsõjobboldaliak nagy, és ártatlan emberek millióinak sorsát tragikusan érintõ tévedése és bûne volt, amikor ezt a nemzetközi pénzrendszert kisajátító csoportot, és kapcsolati rendszerét, - amely bizonyíthatóan számos különbözõ néphez és országhoz tartozó pénzvagyontulajdonost és hatalmi ambícióval rendelkezõ elitet egyesít - egyetlen etnikummal azonosították. A HÁLÓZAT létezését nem etnikai alapon mûködõ rendszerként kell felfogni. Ebben az uralmi rendben egy privilegizált csoport a magánpénzrendszer globális monopóliuma segítségével gyakorolja az uralmat úgy, hogy magánellenõrzése alá vonta a csak szuverén államokat megilletõ felségjogokat: a pénzkibocsátást, a kamat- és árfolyamszabályozást, a monetáris politika teljes eszközrendszerét. Ez a rendszer a magánpénzvagyon koncentrálódása révén alkalmas arra, hogy egy szûk elit irányíthassa a világgazdaságot, és általa a nemzetközi politikát. Ennek a rendszernek a központjában a leggazdagabb pénzdinasztiák állnak, mint haszonélvezõk, és mint a hatalmat végsõ soron kézbentartó irányítók. Azt a tényt azonban, hogy ezek között vezetõ szerepe van az évszázados tapasztalatokkal rendelkezõ nemzetközi pénzdinasztiáknak, amelyek származásilag egyik vagy másik nép elitjéhez kapcsolhatóak, súlyos tévedés úgy értelmezni, hogy az adott pénzügyi elit azonos azzal a néppel, amelybõl származik, vagy azzal az országgal, amelynek a polgára. A nemzetközi pénzoligarchia soknemzetiségû és eredendõen kozmopolita, mert a pénzvagyon rendszere is nemzetek feletti és kozmopolita. Éppen ezért a transznacionális fináncoligarchiát teljesen értelmetlen bármelyik néppel azonosítani, és ugyanilyen értelmetlen egy konkrét etnikum vagy nép valamiféle "világösszeesküvését" feltételezni. Egyik hús-vér nép sem felelõs a HÁLÓZAT által mûködtetett rendszerért, az általa kirobbantott konfliktusokért, az uzsoracivilizáció elterjesztéséért, a munkával megtermelt érték kamattal történõ elvonásáért. Megengedhetetlen csúsztatás egy konkrét népet, vagy etnikumot, felelõssé tenni egyes pénzdinasztiák, vagy a HÁLÓZAT egészének a tevékenységéért. A kollektív bûnösség és felelõsség feltételezése ebben a vonatkozásban is teljességgel elfogadhatatlan, tudományosan és morálisan egyaránt. A HÁLÓZAT esetében elsõsorban a globális pénzrendszer mechanizmusainak és automatizmusainak az arctalan uralmával állunk szemben. A rendszert természetesen emberek alakították ki, és önzõ érdekeiket követõ konkrét személyek hierarchiája mûködteti, de soha nem egy bizonyos nép vagy nemzet. A HÁLÓZAT használja eszközként a népeket és az általa ellenõrzött államokat, de fordítva ez már nem igaz. Nemcsak a népek, de ma már a kormányok sem tudják a saját érdekükben mûködtetni a teljesen függetlenedett magánpénzrendszer gépezetét. A népek - legyenek azok vérségi származáson alapuló nemzetek, vagy állampolgári kötelékek által összefûzött országlakók, - a békés munka lehetõségét kívánják, és azt, hogy munkájuk eredményét sem nyílt katonai-adminisztratív erõszakkal (ahogyan ezt a KOMINTERN kommunista nemzetközi forradalmárai tették), sem a formális demokráciába elrejtett eladósítással és kamatfizetésre kényszerítéssel (ahogyan ezt a KAPINTERN pénzmonopolista oligarchiája, befektetõ pénzemberei és bankvezérei ma teszik), ne lehessen elvenni tõlük. A HÁLÓZAT arctalan pénzrendszere és azok az elitek, amelyek ennek a rendszernek a kizsákmányoló, elnyomó mechanizmusait mûködtetik - a történelem tényei szerint - nincsenek tekintettel a társadalmi igazságosságra és a hagyományos értékekre. A csak pénzben gondolkodó, egydimenziós csõlátásuk következtében, kizárólag vagyonuk és hatalmuk növelését tartják szem elõtt. A globális pénzarisztokrácia uralmi törekvései ezért elkerülhetetlenül feszültséget, félelmet, irigységet és gyûlöletet keltenek, nemcsak az egyes emberekben, de a népek között is. Ez pedig ellenálláshoz, végsõ soron háborúhoz vezet. Ilyen háború volt a 2. világháború is. Terv a dinasztikus államok átalakítására Európában A HÁLÓZAT több évszázad alatt, fokozatosan fejlõdött ki és többször lényegesen átalakult, amíg jelenlegi formáját elérte. Elõször Angliát hódította meg a 17. században, ellenõrzése alá véve az ország pénzrendszerét, bankjait, gazdasági és politikai életét. Kialakult a City of London, mint hatalmi központ, amely létrejötte óta - a háttérbõl való befolyásolással - a parlamentet és az uralkodóházat is irányítja. Ezt követte a pénzrendszer átvétele Franciaországban, majd pedig segítségével az 1789-es forradalom kirobbantása. Napóleon félretételével azóta is a HÁLÓZAT irányítja diszkréten ezt az országot a pénzügyi kontroll közvetett és kifinomult eszközeivel. A számos miniállamra szakadt német birodalom ellenõrzés alá vételére 1770-ben a HÁLÓZAT akkori vezetõi megbízást adtak a neves frankfurti bankárnak, Moses Mendelsohnak, valamint Adam Weishauptnak, az ingolstadti jezsuita egyetem tanárának, az illuminátus rend megalakítására. Hatévi gondos elõkészítés után, 1776. május 1-én, Weishaupt formálisan is megindítja az illuminátus rend mûködését. A rend célja az volt, hogy a világon akkor létezõ különbözõ szabadkõmûves páholyok és titkos társaságok irányítását titokban átvegye és felhasználja a HÁLÓZAT céljainak az elérésére. A szabadkõmûvesek és az illuminátusok szövetségét az 1782. július 16-án véget ért, Wilhelmsbadban tartott titkos találkozón pecsételték meg. (Több kutató is ezt nevezi az elsõ kommunista internacionálé tényleges megalakulásának.) Az itt megkötött paktumnak a segítségével létrejött a különbözõ titkos társaságok és a szabadkõmûves páholyok szövetsége, és lehetõvé vált mintegy hárommilliót kitevõ tagságuk egy központból történõ közvetett irányítása. A szigorúan titkos wilhelmsbadi találkozón elfogadott döntésekrõl nem sok került nyilvánosságra, mert a résztvevõknek meg kellett esküdniük az abszolút titoktartásra. A francia szabadkõmûves de Virieu gróf, amikor megkérték, hogy ismertessen néhány Wilhelmsbadban elfogadott határozatot, a következõt válaszolta: "Nem adhatok róluk felvilágosítást. Csak annyit mondhatok, hogy az elfogadott döntések sokkal komolyabbak, mint bárki is képzeli. Az itt beindított terv olyan tökéletesen ki van dolgozva, hogy sem a monarchiának, sem az egyháznak nincs lehetõsége az elõle való megmenekülésre."/1/ Egy másik résztvevõ, Saint Germain grófja, pedig figyelmeztette a találkozó után a francia uralkodópárt a monarchia megdöntésére szõtt összeesküvésrõl. Tanácsát azonban nem hallgatták meg a párizsi királyi udvarban. A wilhelmsbadi tanácskozásról - a szigorú titoktartás ellenére - kiszivárgott hírek hatására a bajor nagyherceg 1785. októberében razziát tartott von Zwacknak, Weishaupt helyettesének, a lakásán. A számos lefoglalt okmány között megtalálták az illuminátusok tervét az európai dinasztiák uralmának a megdöntésére és az új világrend létrehozására. A bajor kormány fehér könyvet állított össze a kezébe került dokumentumokból és megküldte Európa valamennyi uralkodójának. Az illuminátus rendet hivatalosan ugyan betiltották, de Weishaupt csak illegalitásba vonult egy átmeneti idõre. Az illuminátusok hamarosan ismét megjelentek, de most már a "Német Egység" mozgalmának a fedõszervezete alatt. Itt hangzott fel elõször a HÁLÓZAT híres jelmondata, a népek megtévesztését szolgáló, soha be nem tartott csatakiáltás: "Szabadság, Egyenlõség, Testvériség." A HÁLÓZAT Olaszországot a Giuseppe Mazzini irányítása alatt álló Carbonari Mozgalom segítségével, és az olasz egység megteremtésével vette az ellenõrzése alá. Az 1871 után - akarata ellenére - létrejövõ egységes Németország, és a 19. század utolsó évtizedeiben vele szövetkezett katolikus Habsburg Monarchia, azonban egyre nagyobb fenyegetést jelentett a HÁLÓZAT által elképzelt új európai rend számára. Ugyancsak útjában volt a jobbágyfelszabadítást követõen gyors ipari fejlõdésnek indult Oroszország, tekintélyuralmi rendszerével, ortodox keresztény kultúrájával, hatalmas területével és embertömegével. Zavarta az is, hogy ez az eurázsiai ország ellenállt annak, hogy a saját ellenõrzése alá vonhassa pénzügyi rendszerét. Oroszországot bolsevik ügynökei segítségével vette az ellenõrzése alá. (Ennek részletei elolvashatók a Leleplezõ 2/1999 számában.) A HÁLÓZAT-nak azért kellett ezeket a hagyományos dinasztikus államokat lebontania, hogy helyébe a maga politikailag liberális-kozmopolita, gazdaságilag pedig pénzmonopolista rendjét kiépíthesse, amely aztán lehetõvé teszi ezen országok pénzrendszerének a magánellenõrzés alá vételét. Ugyanis a liberális demokrácia a legalkalmasabb a pénzrendszeren és kamatszedésen alapuló monopolista elituralom álcázására, az adósságfüggéssel történõ kizsákmányolás rendszerének a szabadság rendjeként való feltüntetésére. A formális demokráciában a választott és csak rövid ideig kormányzó politikusok szükségszerûen függõhelyzetbe kerülnek a nem változó pénzoligarchiával szemben, amely gazdasági és pénzügyi hatalmának a túlsúlyával, így vagy úgy, de mindig be tudja juttatni a maga embereit a kormányzati pozíciókba, és érvényt tud szerezni akaratának. Különösen sok gondot okozott a HÁLÓZAT-nak a spekulatív pénzgazdasággal szemben a termelõgazdaságnak elsõbbséget nyújtó Németország gyors gazdasági fejlõdése éppen akkor, amikor az angol gazdaság, a brit birodalomból húzott extraprofitja ellenére, pontosan a HÁLÓZAT reálgazdaság-ellenes, élõsködõ pénzrendszerének a dominanciája miatt, hanyatlásnak indult. A Berlint Bagdaddal összekötõ vasút megépítésének a terve a 19. század végén, a közel-keleti olaj egyre fontosabbá válásának az idején, azzal fenyegetett, hogy létrejön egy német irányítás alatt álló hatalmas ipari térség, amely nem a kamatszedõ pénzrendszeren, hanem a termelõ gazdaság elsõbbségén alapul, és ahol az uzsorás pénztõke, és vele a HÁLÓZAT szerepe és hatalma is leértékelõdik. Ezért a HÁLÓZAT valamennyi eszközrendszerét felhasználva kidolgozta azt a tervet, hogy szembenálló katonai blokkok létrehozásával, háború útján egymással semmisítteti meg riválisait. Ezért már az 1890-es években oktatták a londoni szabadkõmûveseknek, hogy miért van szükség egy általános háborúra, annak milyen lesz a lefolyása és milyen hatalmi átrendezõdést fog eredményezni. Errõl Rudolf Steiner, 33-as fokozatú szabadkõmûves, az antropozófia megalapítója számolt be 1916-ban, Bázelban tartott egyik elõadásában. A dinasztikus birodalmak lebontásához szüksége volt a HÁLÓZAT-nak nemcsak a katonai tömbökre, hogy sakkban tartsák és felõröljék egymást, de a forradalmi mozgalmakra is, hogy belülrõl gyengítsék és ássák alá ezen országok stabilitását, továbbá a kis népek nacionalizmusának a felkorbácsolására is. A mini-nacionalizmusok a világháború alatt és után hatékonyan hozzájárultak az olyan soknemzetiségû államok felbomlasztásához, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország. A HÁLÓZAT és a bolsevikok együttmûködésérõl már részletesen tájékoztattunk a Leleplezõ 1999. novemberi számában. Németországi tevékenységének részletes ismertetésére majd késõbb kerül sor. Most csupán arra utalunk, hogy a Németország egyedüli háborús felelõsségére vonatkozó nézetek ugyanúgy nem állják ki az elfogulatlan vizsgálódás és a valóság próbáját, mint a porosz militarizmusnak, a junker arroganciának, a háborús uszító, gonosz német császárnak, sõt az egész német népnek a démonizálása. A méreteinél, geopolitikai helyzeténél, gazdasági erejénél, tudományos-technikai felkészültségénél és katonai erejénél fogva a kontinentális Európa vezetésére predesztinált Németországot a HÁLÓZAT-nak mindenáron meg kellett gyengítenie, ha nem akart lemondani a kamatszedõ pénzrendszer ellenõrzésén alapuló, monopolista világrend kialakításáról, amely biztosíthatja számára a világ feletti hegemónia jövõbeni megszerzését és megtartását. Az Egyesült Államok pénzügyi rendszerét, 130 évi kemény küzdelem után, 1913-ban sikerült a HÁLÓZAT-nak a saját ellenõrzése alá vonnia a Federal Reserve Systemnek, - egy általa alakított és a mai napig a tulajdonában lévõ magánkartellnek - az Amerikára való rákényszerítésével. Mindez az amerikai alkotmány rendelkezéseinek a nyílt megszegésével történt, mivel az alkotmányt megfogalmazó alapító atyák nem engedték meg az Egyesült Államok törvényhozásának, hogy a Kongresszust kizárólag megilletõ jogokat kikölcsönözhesse magánszemélyek számára. Ahhoz, hogy ezt a Kongresszus megtehesse, módosítani kellett volna elõször az alkotmányt. Ennek azonban olyan szigorú feltételei vannak, amelyeket az amerikai polgárok és az egyes tagállamok ellenállása miatt soha nem lehetett volna teljesíteni. Ezért nem maradt más a HÁLÓZAT számára, mint a törvényhozók egy részének a megvásárlása, valamint az amerikai nép tudatos megtévesztése és félretájékoztatása a pénzrendszer magántulajdonbavételének messze ható és súlyos következményeirõl. A HÁLÓZAT mindig is monopolista eszközökkel gyakorolta hatalmát. Érthetõ, hogy ezért egy - az irányítása alatt álló - szupervilágmonopólium létrehozására törekedett. Ennek a stratégiai célnak az egyik lehetséges megvalósítása a kommunista világrendszer forradalmi úton való létrehozása volt. A HÁLÓZAT a pénz és a korporációk magánmonopóliumai révén uralkodik ma is a liberális államokban, a szabadság látszatát keltõ demokratikus formák betartásával. Minél erõsebbek, - koncentráltabbak és centralizáltabbak - ezek a monopóliumok, annál nagyobb a HÁLÓZAT hatalma. A legnagyobb monopólium a mindent államosító kommunista diktatúra totális állama. A legtökéletesebb, leghatalmasabb szupermonopólium pedig a globális kommunista diktatúra totális világállama lett volna, természetesen a HÁLÓZAT ellenõrzése alatt. Ez volt az illuminátusok programja, beleértve Weishauptot, Marxot, Lenint, Sztálint és utódait is. A HÁLÓZAT ma már egyértelmûen a manipulált demokratikus formák között mûködõ Globális Uniót és a benne mûködõ pénzrendszer magánmonpóliumát részesíti elõnyben. Ez biztosítja számára a legbiztonságosabb mimikrit, az arctalanságot és autokratikus hatalmának elrejtését a demokratikus kulisszák mögé. A kommunista kísérlet több okból is túl veszélyesnek bizonyult. Ellenõrzése - többször is - csaknem teljesen kicsúszott a HÁLÓZAT kezébõl. Elsõ számú bolsevik ügynökét, Trockijt, elõször Lenin szorította a másodhegedûs szerepébe, majd Lenin halála után pedig egy középszerû politikus, Sztálin, állította félre. A cári titkosrendõrséggel - az Ochránával - is együttmûködõ, bûnözõ múltú kaukázusi bolsevikvezetõ, - egykori bankrabló és rendõrspicli, - pontosan gátlástalansága és gengszter módszerei révén "a rendõrmûvészet példátlan zsenijének bizonyult", ahogyan Rakovszkij kifejezte magát Kuzminnak./2/ Elõször csak számûzte, aztán pedig - 1940-ben, mexikói számûzetésében - pedig meg is gyilkoltatta ügynökeivel Trockijt. Ami azonban még súlyosabb bûnnek számított a HÁLÓZAT szemében az az volt, hogy kibújva az ellenõrzése alól saját személyi diktatúráját és zsarnoki rendszerét építette ki. A nemzetközi pénzoligarchia stratégiáját szolgáló világforradalom helyett, személyi diktatúrájának és a nemzeti bolsevizmusnak adott elsõbbséget. Sztálin a 2. világháború után kötött megállapodásokat is sorra megszegte. Késõbb a Szovjetunió nukleáris fegyverei is állandóan veszélyessé tették a kísérletezést a kommunizmussal. A HÁLÓZAT ezért a szovjet kísérlet lezárása mellett döntött, annál is inkább, mert a nemzetközi pénzrendszer kisajátításával, és ennek a pénzrendszernek a kezében lévõ központi bankok útján történõ mûködtetésével, idõközben sokkal hatékonyabb, biztonságosabb és szalonképesebb módot talált egy globális méretû monopolrendszer kialakítására, és a világpolitikában játszott hegemón szerepének a megerõsítésére. Miért segítette a HÁLÓZAT hatalomra Hitlert? A Hálózat által gondosan elõkészített elsõ világháború és az azt lezáró versaillesi szerzõdések nélkül - amelyeket a HÁLÓZAT képviselõi fogalmaztak, és amelyek elsõsorban a nemzetközi fináncoligarchia érdekeit, valamint stratégiai céljait tartalmazták - a nemzetiszocialisták soha nem kerülhettek volna hatalomra Németországban. Hitler és a hitlerizmus Versailles-ban született. A minden elfogadható mérteken felüli jóvátételi kötelezettségek alatt nyögõ weimari Németországot a többi országnál is jobban sújtotta az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság. A HÁLÓZAT erõs embert akart az ország élére, aki stabilizálja az országot, és biztosítani tudja a jóvátétel teljesítéséhez felvett hatalmas hitelek adósságszolgálati terheinek a viselését. Hitlert nagy összegekkel segítették nemcsak olyan iparmágnások, mint Gusztáv Krupp, Karl Duisberg vagy Fritz Thyssen, de még a Hohenzollernek is támogatták abban a reményben, hogy esetleg visszatérhetnek a német állam élére. A HÁLÓZAT könnyûszerrel megakadályozhatta volna Hitler hatalomra kerülését, ehelyett azonban olyan financiális helyzetet teremtett, amely szavatolta a német bakrendszer fizetésképtelenségét és a gazdasági élet összeomlását. A válságos helyzet kialakításában kulcsszerepe volt az amerikai Morgan bankháznak, valamint a Bank of England elnökének, Montagu Normannak. Az említett két bank útján a Wall Street és a City of London, a HÁLÓZAT két központja, 1931-ben hitelembargót kezdeményezett Németország ellen. Montagu Norman, a Bank of England elnöke és Benjamin Strong, a FED new yorki elnöke, azt is megakadályozta, hogy a Dr. Wilhelm Lautenbach német pénzügyi szakértõ által kidolgozott terv, amely kiemelt szerephez juttatta a kereskedelmi váltókat a fizetési rendszerben, elfogadásra kerüljön. Hitler hatalomra kerülése után már hatékonyan támogatták ugyanezt a tervet, ugyanezek a bankvezérek. Többek között ez a terv volt az, amelynek segítségével a nemzetiszocialisták rövid idõ alatt hat és félmillióról az egy ötödére tudták csökkenteni a munkanélküliséget. Ezekben a kritikus idõkben a HÁLÓZAT egyik legfontosabb megbízottja Berlinben Hjalmar Schacht, a Wall Street bizalmát élvezõ bankvezér volt, aki 1930. márciusában azért mondott le a Reichsbank elnöki tisztérõl, mert így akarta megakadályozni, hogy egy svéd üzletember áthidaló hitelhez juttassa az angolszász hitelembargó miatt fizetésképtelenné vált német bankrendszert. Lemondása után minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen Londonban és New Yorkban a Németország élére kiszemelt náci vezérnek. A magasrangú szabadkõmûves Hjalmar Schacht azon kevesek közé tartozott, aki nyíltan megmondta magáról, hogy beavatott testvér. Schacht egyébként már 1926 óta támogatta pénzzel az NSDAP-t, Hitler pártját, és ugyancsak õ volt az, aki meggyõzte az akkor még szkeptikus német iparmágnásokat, hogy álljanak Hitler mellé. A City of London által ebben az idõben folytatott politikát így foglalta össze tömören 50 évvel késõbb David Stirling ezredes, a brit Speciális Légiszolgálat elit egységének megalapítója, egy privát beszélgetés során: "A legnagyobb hiba, amit a britek elkövettek, az a feltételezésük volt, hogy kijátszhatják a Német Birodalmat Oroszország ellen, abban a reményben, hogy majd mind a ketten elvéreznek az egymással vívott küzdelemben."/3/ a legfelsõbb londoni körökben is támogatták Hitlert. Közéjük tartozott Neville Chamberlain miniszterelnök, a müncheni szerzõdés aláírója és egyik legfõbb tanácsadója Philip Kerr, a késõbbi Lord Lothian, aki a Cecil Rhodes által alapított "Round Table" egyik vezetõje volt. Lord Beaverbrook, és a tulajdonában lévõ brit lapok is Hitler mögé álltak. Hitler legbefolyásosabb angol támogatója azonban kétségtelenül VIII. Edward volt, aki néhány hónapig Anglia trónját is elfoglalta, és aki lemondása után, mint Windsori Herceg, Bahama kormányzója lett. Edwardot egyébként ugyanazon a napon, 1936. január 20-án, koronázták az Angol Szabadkõmûvesek Nagy Mesterévé, amikor királlyá is megkoronázták. /4/ Schacht, Hitler egyik legközelebbi munkatársát, Alfréd Rosenberget, már 1924-ben bemutatta a nagyhatalmú Montagu Normannak. Rosenberg a londoni Schroeder Bank elnökével is tárgyalt. Ez a bank szoros kapcsolatban állt a new yorki Schroeder Bankházzal és Kurt von Schröder báró kölni bankjával. Amikor Schröder báró és Schacht 1931-ben felkérték a német ipari és pénzügyi vezetõket, hogy támogassák Hitlert, azok csak azt kérdezték, hogy a nemzetközi pénzvilág, elsõsorban Montagu Norman, hajlandó lenne-e egy Hitler által irányított német kormányt támogatni? 1932. január 4-én von Schröder báró kölni villájában került sor Schröder, Hitler és von Papen elsõ titkos találkozójára. Ekkor már von Schröder finanszírozta titokban a náci pártot egészen Hitler hatalomrakerüléséig. Pontosan rá egy évre, ugyanezen a helyen, ismét találkozott Hitler, von Papen és von Schröder. Ekkor határozták el, hogy megbuktatják von Schleicher tábornok tehetetlen kormányát, és egy jobboldali-konzervatív koalíciót segítenek hatalomra. Január 30-án Hitler már kancellár volt. Miközben Hitler és mozgalma számára dõlt a pénz, a Bank of England, a HÁLÓZAT egyik legfontosabb intézménye, nem volt hajlandó hitelt nyújtani Németországnak a kritikus 1931-es esztendõben. Ezzel olyan pénzügyi és gazdasági válságot okozott, amely németek millióit kergette a kétségbeesésbe és a nemzetiszocialisták karjaiba. Amikor aztán Hitler hatalomra került, Montagu Norman gondoskodott róla, hogy a Bank of England azonnal hitelekkel siessen a támogatására. 1934. májusában Norman személyesen járt Berlinben, hogy az új rezsimet titkos megállapodásokkal pénzügyileg stabilizálja. Hitler hálásnak bizonyult és Norman meghitt barátját, Hjalmar Schachtot, nemcsak a Reichsbank élére helyezte vissza, de egyszemélyben pénzügyminiszterré is kinevezte. Schacht egészen 1939-ig a Reichsbank elnöke volt. Arról, hogy a Wall Street, különösen a Rockefeller tulajdonban lévõ Standard Oil Company, mennyit fektetett be Németország és a német hadiipar talpra állításába, Antony Sutton, a Stanford Egyetem tanára és a Hoover Intézet kutatója egész könyvet írt. A Wall Street vezetõ bankárai segítségével lett a világ legnagyobb vegyipari óriása az I. G. Farben, amely még 1943-ban is együttmûködött az olyan Rockefeller érdekeltséghez tartozó vállalatokkal, mint pl. a Standard Oil Company. Bernhardt holland herceg, a Royal Dutch Shell fõrészvényese, magas rangú szabadkõmûves, a Bilderberg tanácskozások megszervezõje, szintén támogatta Hitlert. Amikor a Wehrmacht megszállta Hollandiát, Bernhardt kilépett a Hollandiai Nagypáholyból és SS tiszt lett. A háború befejeztével visszatért a szabadkõmûvességhez és ma is a Hágai Nagy Páholy tagja, mint 33-as fokozatú testvér. Bernhardt herceg meghívására 1954-ben a brit Round Table Társaság tagjai egy szupertitkos találkozóra gyülekeztek, amelyre a hollandiai Osterbeek Bilderberg nevû szállodájában került sor. Azóta ennek a társaságnak az évente egyszer vagy kétszer - továbbra is szigorúan titokban - tartott tanácskozásait Bilderberg Tanácskozásoknak nevezik, a résztvevõket pedig a Bilderberg Csoportnak. Ez a zártkörû csoport a HÁLÓZAT számára fontos és gondosan kiválogatott politikai, gazdasági és pénzügyi vezetõket tömöríti, hiszen a találkozókon a világpolitika legfontosabb stratégiai kérdéseit vitatják meg. Az itt hozott nem formális döntések aztán kötelezõen megszabják a kormányok és nemzetközi szervezetek irányvonalát. A liberális demokrácia által hirdetett szent sajtószabadság képmutatását, álszentségét, jól szemlélteti, hogy ezekrõl a milliók sorsát érintõ, rendkívül fontos tanácskozásokról a világsajtó nem ad tájékoztatást. A Hitlert szívvel-lélekkel támogató Bernhardt jelenleg a Szabadkõmûves Legfelsõbb Tanács fõfelügyelõje és ma is gyakran részt vesz a neo-náci New Age mozgalom találkozóin. Hitlert a HÁLÓZAT-hoz áttételesen kapcsolódó okkult társaságok is támogatták. Ezeket a Priory of Sion szabadkõmûvességhez tartozó olyan kvázi-szabadkõmûves társaságok manipulálták, mint az Order of the Golden Dawn, az Ordo Templi Orientis (O.T. O.), és a müncheni Thule Gesellschaft. Ezek a rózsakeresztes társaságok a fehér, fõleg az árja faj felsõbbrendûségét hirdették, és hozzájárultak a nemzetiszocialisták szélsõséges faji politikájának a kialakulásához. Az angolszász szabadkõmûvesség jelentõs összegeket juttatott Hitlernek a Brit Királyi Külügyi Intézet (RIIA) és ennek a new yorki ikerintézménye, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) tagjai által kontrollált bankokon keresztül. A báseli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, nemcsak továbbította ezeket a pénzeket Hitlerhez, de részt vett a Szovjetunió megtámadására készülõ Németország hadiiparának a finanszírozásában is. A HÁLÓZAT-nak ez a fontos bázeli intézménye, azt kérte cserébe, hogy a náci vezér az általa elfoglalt valamennyi ország aranytartalékát juttassa el a BIS-hez, amit a Führer mindig meg is tett. (A Nemzetközi Fizetések Bankja, azaz a BIS, ma is meghatározó szerepet játszik a világ pénzrendszerének az irányításában, pl. ennek a banknak állt az élén a belga bárói rangra emelkedett Alexander Lámfalussy, mielõtt az Európai Monetáris Intézet igazgatója, majd pedig Frankfurtban felállított Európai Központi Bank elsõ - ideiglenes - elnöke lett. Lámfalussy Sándor jelenleg a magyar kormány egyik legfontosabb gazdasági-pénzügyi tanácsadója.) a Priory of Sion irányzatú szabadkõmûvesség angliai vezérkara, amely a HÁLÓZAT, azaz a Round Table Society és a Cliveden Set, integráns része volt, kilenc hónapon át terveket dolgozott ki a brit külpolitika számára. Ezek célja segítségnyújtás volt ahhoz, hogy a londoni kormány miként vegye rá Hitlert a Szovjetunió megtámadására. Az ismertetett tényekre és összefüggésekre támaszkodva már mi is válaszolhatnánk arra a kérdésre, hogy miért segítette hatalomra a HÁLÓZAT a náci diktátort. De térjünk most vissza Rakovszkijhoz, és vegyük közelebbrõl szemügyre, hogy õ 1938. januárjában hogyan válaszolt erre a kérdésre a Ljubjankában? Milyen érvekkel gyõzte meg kihallgatóját, az NKVD-s Kuzmin tábornokot, és rajta keresztül Sztálint, hogy eddigi fasisztaellenes, népfrontos politikáját feladva kössön paktumot Hitlerrel és osszák fel egymás között Lengyelországot? Rakovszkij élete és letartóztatásának elõzményei H. G. Rakovszkij 1873-ban, a bulgáriai Kotelben született. Elõször bolgár állampolgár volt, majd amikor a Dobrudzsában fekvõ családi birtok román fennhatóság alá került, román állampolgár lett. Középiskoláit Bulgáriában végezte, majd 1890-ben Svájcba költözött és a berni egyetem orvosi karán tanult. Itt diákként több éven keresztül szerkesztette a Szociál-Demokrát c. lapot. Itt ismerkedett meg Engelsszel és Wilhelm Liebknechttel, aki bevonta a Vorwarts c. lap kiadásába. Rakovszkij Liebknechten keresztül ismerte meg a német szociáldemokrácia vezetõit. Bernben érintkezésbe lépett az ott élõ oroszországi marxista emigráció olyan neves képviselõivel, mint Plehanov, Akszelrod, Vera Zaszulics és Lenin. Rosa Luxemburg tanácsára marxista tanulóköröket szervezett. Ezután rövid ideig a berlini orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, majd Angliában élt egy ideig. A franciaországi Montpellierben doktorált. Disszertációja, amelyben az orvostudomány és a társadalomtudomány kapcsolatát elemezte, nagy feltûnést keltett. Ezután a romániai Constantában katonaorvosként szolgált és közben könyvet írt a francia történelemrõl. Sokat publikált. Nemcsak a román és a bolgár munkásmozgalom problémáival foglalkozott, hanem neki kezdett az antiszemitizmus elleni vitairatának is, amely "A Dreyfus-ügy politikai jelentõsége" címmel jelent meg. Ezután rövid idõre az orosz fõvárosban élõ feleségéhez, Szent Pétervárra utazott. Az orosz rendõrség elõl, amely zaklatta az akkor már ismert forradalmárt, kénytelen volt Romániába visszatérni. Még egy kísérletet tesz, hogy letelepedjen Pétervárott, de az orosz hatóságok kiutasítják az országból. Ekkor feleségével Párizsba utazott és joghallgató lett. 1902-ben ismét visszatér Oroszországba, de felesége halála után megint Párizs lett az otthona, ahol befejezi jogi tanulmányait. Trockij és Rakovszkij 1903-ban ismerkedett meg. A két Grand Orienthez tartozó szabadkõmûves forradalmár barátsága 1913-ban mélyült el, amikor Trockij meglátogatta Romániában, ahol Rakovszkij az apjától örökölt birtokán gazdálkodott, és egyben széleskörû forradalmi tevékenységet fejtett ki. Az internacionalista Rakovszkijt is megpróbáltatások elé állította az elsõ világháború kitörése és a nemzetköziség helyett a nemzeti utat választó szociáldemokrácia válsága. Az 1915. szeptemberében megtartott zimmerwaldi nemzetközi szocialista konferencián aktív szerepet játszott Trockij oldalán, és tagja volt a kiáltványt szerkesztõ bizottságnak is. Amikor 1916-ban Románia hadbalépett, Rakovszkijt, a balkáni szocialista munkásföderáció titkárát, letartóztatták. 1917 májusáig Iasi-ban raboskodott. A várost elfoglaló orosz csapatok parancsnoka - ekkor már a szabadkõmûvesekbõl álló Kerenszkij kormány áll Oroszország élén - Miljukov orosz külügyminiszter kérésére, kieszközli a tekintélyes Grand Orientes szabadkõmûves Rakovszkij szabadonbocsátását. A bolsevik hatalomátvételt követõen, 1917. decemberében belépett a bolsevik pártba, majd 1918. januárjában találkozik Petrográdon az ugyancsak magasrangú Grand Orientes szabadkõmûves Leninnel, aki a Népbiztosok Tanácsa megbízottjaként Dél-Oroszországba küldi, hogy a Besszarábiát elfoglaló román erõkkel szemben megszervezze a szovjet ellenállást. Ezután átkerült Ukrajnába, ahol az ellenforradalmi erõk leverését irányító kollégium, az ukrajnai CSEKA elnöke lett. Rakovszkijt nevezeték ki 1919. januárjában Szovjet-Ukrajna Népbiztosi Tanácsának elnökévé, és egyidejûleg õ töltötte be a külügyi népbiztos tisztét is. A hadikommunizmus idején õ lett az Ukrán Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának az elnöke is. Közben beválasztották a bolsevikpárt központi vezetõségébe is. A széleskörû nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezõ Rakovszkij képviselte Szovjet-Oroszországot a génuai tárgyalásokon, ahol a küldöttség pénzügyi referense volt. A rapallói tárgyalásokon is õ volt a szovjet delegáció gazdasági szakértõje. 1923-ban végleg diplomáciai pályára kerül. Kinevezése, a Lenin betegsége miatt egyre nagyobb hatalomhoz jutó Sztálin szándékai szerint, Trockij befolyását volt hivatva csökkenteni. Londoni nagykövet lesz, de a brit birodalom felbomlására vonatkozó - a HÁLÓZAT véleményével egyébként egyezõ - nézetei miatt az angol sajtó nem keltette jó hírét. Ennek ellenére eredményes diplomatának bizonyult, és 1924. áprilisában õ vezette a szovjet küldöttséget a szovjet-angol tárgyalásokon. Rakovszkij 1923 õszén a baloldali ellenzékhez csatlakozott, és véglegesen elkötelezte magát Trockij irányvonala mellett, és az ellenzék egyik vezéralakja lett. 1925-ben már nem választották be a Központi Bizottságba, mert határozottan Sztálin ellenfeleként érvelt, elutasította a "szocializmus egy országban" tételt és a hangsúlyt továbbra is a nemzetközi forradalom ösztönzésére helyezte. 1925-ben Párizsban lett követ, de persona non gratá-nak nyilvánították Franciaországban, miután 1927. augusztusában aláírta a trockista ellenzék ama nyilatkozatát, amely az európai proletariátust felhívta a kapitalizmus megdöntésére. Ez év szeptemberében Trockijjal együtt kizárták a Komintern Végrehajtó Bizottságából, majd a XV. pártkongresszus után kizárták a bolsevik pártból is, és Asztrahánba számûzték "gazdasági szakértõként". Mivel könyvtára és archívuma a rendelkezésére állott, ezért az utópikus szocializmus kutatásába fogott. Minden nyomás ellenére kitartott Trockij és az ellenzék platformja mellett. Cikkeiben, vitairataiban újra és újra az elméleti szocializmussal szembesítette a korabeli szovjet valóságot. Rakovszkijt ezért a szibériai Baraulba számûzték, majd Jakutszban telepítették le. A trockista veterán azonban 1934 elején - levonva a következtetéseket Hitler hatalomra kerülésébõl, - önkritikát gyakorolt és 1935-ben visszavették a pártba. Ezután az Egészségügyi Népbiztosságon a kutató intézetek munkáját irányította. 1937-ben, a második nagyszabású koncepciós per során az õ neve is elhangzott, hogy kapcsolatban áll a "trockista centrummal". 1937 nyarán letartóztatták. Hónapokkal késõbb elismerte, hogy "kémtevékenységet" folytatott. Az 1938-as harmadik nagy koncepciós perben 20 évi börtönre ítélték. A háborúra készülõdõ szovjetvezetés 1939-ben elhatározta, hogy a belügyi népbiztosság keretében NKVD-s hadosztályokat állítanak fel a GULAG táborok lakóiból speciális feladatok ellátására. Ezeket a gulag-foglyokból szervezett NKVD-s hadosztályokat és kisebb katonai egységeket, "fekete hadosztályoknak", "fekete egységeknek" nevezték, mivel ezeknek a katonái a hadsereg khakizöld egyenruhája helyett a gulag-táborok lakóinak a fekete egyenruháját viselték. A Szovjetunió felbomlását követõen nyilvánosságra került, hogy az egyik ilyen feketehadosztály parancsnokát Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijnak hívták. Csaknem bizonyos, hogy ez a hadosztályparancsnok azonos azzal a Rakovszkijjal, aki korábban a legfelsõ szovjet vezetéshez tartozott. Eddig életrajzírói is úgy tudták, hogy 1941 nyarán, 68 éves korában, nem tisztázott körülmények között, a börtönben halt meg. Más források szerint széleskörû tájékozottsága miatt végeztek vele a fogságban. Valójában azonban a fronton halt meg, és az õ - NKVD általi - kihallgatásának hosszú jegyzõkönyvét találta meg a német támadás után egy ukrán faluban a spanyol önkéntes Kék Hadosztály egyik tisztje. A spanyol tiszt az ukrajnai parasztházban, a hosszú évekig az NKVD szolgálatában álló orvos, dr. Joszif Landovszkij holtteste mellett, egy sûrûn teleírt füzeteket tartalmazó füzetcsomót talált. Ezeket a füzeteket magával vitte Spanyolországba, ahol 1950-ben spanyolra fordították, és "Sinfonia en Rojo Major" (Egy vörös õrnagy szimfóniája) címmel Mauricio Carlavilla Madridban publikálta. A könyvet, amely riasztó hatást váltott ki, bizonyos körök azonnal és gondosan felvásárolták. Des Griffin amerikai kutató az 1970-es években az Egyesült Államokban is kiadta. Németül írott könyve (D. Griffin, Die Herscher, Luzifers 5. Kolonne, Vaduz, 1980) is tartalmazza a kihallgatási jegyzõkönyvet. Eddig még egyetlen szakember sem vonta kétségbe ennek a történelmi dokumentumnak a hitelességét. Nemcsak a jegyzõkönyv keletkezésének helye, ideje, és körülményei ismertek minden részletre vonatkozóan, hanem ismertek a szereplõ személyek is. Ezen túlmenõen a bekövetkezett történelmi események is hitelesítik a kihallgatási jegyzõkönyv tartalmát. A "mainstream", azaz hivatalos, fõáramlathoz tartozó történetírás mellõzi Rakovszkij kihallgatási jegyzõkönyvét, de az úgynevezett revizionista történészek közül egyre többen hivatkoznak rá, mint kordokumentumra. (Des Griffin, Johannes Rothkranz, Heniz Scholl és mások.) Vannak olyanok is, akik kapcsolatot látnak - és nem is alaptalanul - a Rakovszkij által elmondottak, és a hírhedt hamisítvány, a "Cion bölcseinek a jegyzõkönyve" egyes gondolatmenetei között. Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Rakovszkij jegyzõkönyv hitelessége is ugyanígy kétségbe vonható. Hitelesítenek-e a történelmi események? 1999 õszén jelent meg az izraeli bírónõ, Hadassa Ben-Itto, "A máig élõ hazugság" címû kiváló könyve magyarul, amely "A Cion bölcseinek a jegyzõkönyvei cáfolata" alcímet viseli. Ez a tudományos alapossággal elkészített mû minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy a "Jegyzõkönyvek" csaknem kétharmada a múlt században élt francia jogász, Maurice Joly, remekül megírt és 1864-ben megjelent "Párbeszéd a pokolban"-jának a szó szerinti másolata, vagyis plágium. A hamisítók egyszerûen törölték az eredeti francia szövegbõl a Machiavellire és Montesquieu-re, illetve az allegorikus párbeszédre vonatkozó utalásokat, és a maradék szöveget egy "titkos zsidó vezetõség" találkozóinak a jegyzõkönyveiként tûntették fel. Hadassa Ben-Itto a Jegyzõkönyvek fennmaradó, harmadik harmadára vonatkozóan, számos új adatot közöl. A hamisítást Pjotr Ivanovics Racskovszkij tábornok, az Ohrana nyugati hírszerzõszolgálatának vezetõje irányította. Ez ismert volt. De az már nem, hogy a konkrét feladatot két professzionális hamisító szakértõ, kisebb részt Salomon Kogan és nagyobb részt Matvej Golovinszkij végezte el. Vitte gróf, a cári kormány nyugatbarát vezetõje, azt is gyanította, hogy Ely de Cyon, az orosz pénzügyminiszter párizsi képviselõje is részt vállalt a hamisítvány elkészítésében. Boris Lifschitz büntetõjogász, a "Jegyzõkönyv" kapcsán folyt berni per szakértõje szerint, Vitte gyanúja megalapozott lehetett. Ely de Cyon, aki Franciaországban telepedett le, a tudományos pályát elhagyva, újságírással foglalkozott. Több olyan cikket írt, - mutatott rá Lifschitz - amelyben azzal vádolta meg a zsidókat, hogy a világuralom megkaparintása céljából összeesküvést szõnek a szabadkõmûvesekkel./5/ Racskovszkij egy másik párizsi munkatársa, Manaszevics-Manujlov is, igen nagy valószínûség szerint, részt vett a hamisítás kivitelezésében. Az is megalapozott feltételezésnek tekinthetõ, hogy Hermann Goedsche Biarritz címen írt regényének az a fejezete, amely a "A prágai zsidó temetõben" címet viseli, közrejátszott a Cion Bölcseinek nevezett fiktív csoport kitalálásában. Joly eredeti mûve huszonöt képzelt párbeszédet tartalmaz az olasz Machiavelli és a francia Montesquieu között. A fõszerep az olasz tudósé, és a francia filozófus hangja egyre gyengül, rövid kérdésekre és megjegyzésekre korlátozódik. Hadassa Ben-Itto így összegezi véleményét Joly írásáról: "Tragikus tény, hogy Joly könyve nemcsak az antiszemiták bibliája lett, hanem ördögi módon a diktátorok kézikönyve is. Joly azt akarta bemutatni, hogy az abszolutizmus milyen veszélyeket rejt magában. Figyelmeztetni szerette volna az embereket a demokrácia sebezhetõ voltára és arra, hogy a diktátorok milyen könnyedén kijátszhatják gyenge pontjait. Semmi másra nincs szükség, csak egy gazdasági válságra, egy kéznél lévõ ellenségre, amely ellen a tömeg könnyen felheccelhetõ és egy olyan emberre, aki a nemzet megmentõje pózában tetszeleghet. Joly nem sejthette, hogy könyve nem fegyver lesz a diktatúrák ellen, hanem épp ellenkezõleg: a diktátorok kézikönyvévé válik, a legveszélyesebb elméletek és módszerek forrásává, amelyek a következõ évszázadban hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az emberiség történelmének eddigi legszörnyûségesebb bûneit kövessék el. A könyv valódi hõse nem Montesquieu volt, hanem Machiavelli. Az õ hangja erõsebben, tisztábban hallatszott, üzenete meggyõzõbb volt. Akiknek Joly a könyvét szánta, nem hallották meg az üzenetet, de a gonosz erõk annál inkább. A Joly által olyan részletesen ecsetelt machiavellista receptet a hamisítók alapul vették a Jegyzõkönyvek elkészítéséhez, és Hitler felhasználta ahhoz, hogy megkísérelje uralma alá vonni a világot, és egyben igazolást nyerjen a történelem legjobban megtervezett és legmódszeresebb népirtásához."/6/ Ben-Itto idézett szavai mind igazak, mégis kiegészítésre szorulnak. Maurice Joly szabadkõmûves volt, a Rózsakeresztes Rend tagja. Meghitt barátság fûzte Victor Hugohoz, aki ugyanezen rend tagja volt. A nagy francia író 1844-tõl 1885-ben bekövetkezett haláláig a Priory of Sion Nagy Mestere volt. Hugo Victor volt az, aki az 1848-as felkelést követõen, az 1849-ben megtartott szabadkõmûves békekonferencián, kiadta az "Európai Egyesült Államok" jelszavát. Maurice Joly-t Hugo Victor mellett szoros barátság fûzte Adolphe Isaac Cremieux-höz is, aki 33-as fokozatú szabadkõmûvesként a párizsi Mizraim Páholy legfelsõbb Tanácsának a tagja volt. Annak a Mizraim Páholynak az egyik nagyhatalmú vezetõje, amelyiket a sionista-illuminátus Cagliostro alapított, és az Isis kultusz szerint mûködött. Bármennyire is hihetetlen, de tény az is, hogy Cremieux a rivális párizsi Grand Orient nagymestere is volt egyidejûleg, méghozzá a legnagyobb titokban. Hogy ez miért volt így, miért lehetett így, még nem sikerült teljesen kideríteniük a témával foglalkozó kutatóknak. Emellett 1864-1870-ig Cremieux az Alliance Israelité Universelle elnöki tisztét is betöltötte. Cremieux továbbá egyike volt azoknak, akik a Grand Orient-hez tartozó III. Napóleont a trónra juttatták. Cremieux azt remélte, hogy a császár cserébe õt nevezi ki Franciaország miniszterelnökének. Mivel ez nem történt meg, Cremieux III. Napóleon halálos ellensége, és uralmának vitriolos bírálója lett. Maurice Joly a Mizraim Páholy tagjaként pedig nemcsak osztotta Cremieux nézeteit, de mesterének páholytárs-szabadkõmûvesként az alárendeltje is volt. Cikkeit, amelyek Cremieux nézeteit visszhangozták, és a "Párbeszéd a pokolban" címû könyvét felettesei engedélye nélkül nem is írhatta volna meg. Azt is feltételezhetjük, hogy a párbeszédek azokat a vitákat tükrözik, amelyek a Mizraim páholyon belül folytak. Ennek a témának a részletes kifejtésére azonban még visszatérünk a Leleplezõ további számaiban. Most azonban ki kell térnünk arra kérdésre, amelynek a megválaszolásával Hadassa Ben-Itto végképp adós maradt: Miért követte a 20. század történelme a legfõbb irányok tekintetében az Ohrana hamisítványban rögzített programot? Csak nem a cári titkosrendõrség kormányozza a háttérbõl ma is a világot? Természetesen nem. De el kell gondolkodnunk, pl. azon, hogy a hamisítvány 20. párbeszéde leírja: milyen pénzrendszert kell létrehozni a világon, hogyan kell eladósítani az államokat, hogyan és miért kell örökös kamatfizetésre kényszeríteni õket? Ha tanulmányozzuk a fejlett ipari országok, Amerika, Európa és Japán jelenlegi pénzrendszerét, az szinte teljesen megegyezik azzal, ami ebben a hamisítványban le van írva. Ugyanez érvényes az 1990 után Magyarországon bevezetett pénzrendszerre is. Ben-Itto csodálkozik, hogy világszerte százezer számra fogy ez a hamisítvány ma is, és még a tiszteletreméltó japánok is hitelesnek hiszik. Az olvasók számára ennek a hamisítványnak a hitelesítését a történelmi valóság tényei, és a Jegyzõkönyvekben kifejtett program tagadhatatlan egybecsengése végzi el. Ha viszont helyreigazítjuk a "visszafelé hamisítás" módszerével a Jegyzõkönyveket, akkor egyszerûen törölnünk kell belõle az olyan utólag beleírt szavakat, mint "zsidó", "rabbi", "Sion bölcsei" "gój", és helyébe tennünk a HÁLÓZAT, "Komintern", "Kapinterm", "Nagy Mester", "szellemi elit", "pénzügyi és korporációs elit, "befektetõ pénzember", "központi bank elnöke", "Bilderberg Csoport és Titkársága", "Round Table Society", "Jekyll Island-i titkos tanácskozás", stb. elnevezéseket és máris elhalványul, sõt eltûnik a Jegyzõkönyvek antiszemita jellege, és kidomborodik helyébe egy uralomra törõ transznacionális elit gondolkodásmódja, és stratégiai programja. Ha ezt megtesszük, akkor arra is magyarázatot kapunk: miért létezik az a jelenség, amelyet egyes szerzõk "zsidók nélküli antiszemitizmusnak neveznek." Itt nem zsidókról, hanem a pénzhatalom rejtõzködõ, sok-etnikumú HÁLÓZATÁ-ról, vagyis hálózatellenességrõl, anti-elitizmusról van szó. A transznacionális pénzügyi elitnek elõnyös, ha ezt az elitellenességet antiszemitizmusnak nevezheti, hiszen ezzel csírájában elfojthat minden õt, valamint pénzrendszerét és uralmi módszereit érõ bírálatot. E sorok írójának az a véleménye, hogy fel lehet oldani "a hazug és mégis igaz" ellentmondását. A hamisítók tudtak a HÁLÓZAT létezésérõl. Hiszen a hírszerzés és a felforgató tevékenység volt a szakmájuk. Ismerték a HÁLÓZAT-nak a pénzrendszer kisajátításán alapuló hatalmi igényét. Ismerték távlati céljait, stratégiáját, módszereit és eszközeit. Sokat tudtak szervezeteirõl, titkos társaságairól, ezek tagságáról. Morális gátlásokat nem ismerõ ügynökökként, mindazt, amit a HÁLÓZAT-ról megtudtak, többszörös csúsztatással és alantas politikai motívumoktól vezérelve, a zsidó származású elitre, a zsidó nép egészére akarták kenni. A hamisítók veszélyes csúsztatásait a következõ, látszólag logikus, mégis bizonyíthatóan téves gondolatmenettel lehet szemléltetni: "a HÁLÓZAT mögött a nemzetközi pénzoligarchia húzódik meg. Ez a pénzoligarchia zsidó bankárokból áll. A zsidó bankárok azonosak a zsidó nép egészével, a zsidó vallással és kultúrával. A pénzhatalom harca a hegemóniáért a zsidó nép harca a világuralomért. A zsidók szabadkõmûvesek és a szabadkõmûvesek zsidók." Már volt róla szó, de fontossága miatt megismételjük: A HÁLÓZAT egyetlen néppel sem azonos. Sohasem volt az, mert kezdettõl fogva számos nép elitjébõl álló nemzetek feletti oligarchikus hierarchia volt, amely elsõsorban a pénzrendszer útján gyakorol befolyást, irányítja az egyes államokat és a nemzetközi életet. Egyetlen nép "világösszesküvése" sem létezik, a "zsidó-világösszeesküvés" badarsága is már csak a szélsõjobboldal fantáziájában pislákol tovább. Igazolható viszont tudományos módszerekkel, hogy létezik az a HÁLÓZAT, amelyet Carroll Quigley, a kiváló amerikai történész évekig kutatott, és cáfolhatatlan dokumentumokkal alátámasztva le is írt a "Tragédia és remény" c. kiemelkedõ munkájában. A 2. világháború után némiképpen változott a helyzet, mert ma már szinte elõnyös a HÁLÓZAT számára, ha - téves és megtévesztõ módon - a zsidó nép egészével azonosítják egyesek. Ebben az esetben a HÁLÓZAT-ra vonatkozó minden kritikai elemzést, legyen az bármennyire a tényekre támaszkodó és tudományosan megalapozott, mellõzni lehet az "antiszemitizmusra" való hivatkozással. Elég elõvenni és ráragasztani valakire ezt a címkét, és már nincs is szükség többé érdemi vitára. A tényekkel szembenézõ kutató azonban világosan látja: mivel a HÁLÓZAT bizonyíthatóan egyetlen néppel sem azonosítható, ezért a HÁLÓZAT-tal, és az általa kialakított rendszerrel való kritikai szembenállás, a HÁLÓZAT legfõbb alkotásának, - a kamatszedõ, uzsorás magánpénzrendszernek - a bírálata, azaz e hibás rendszer alternatívájának a keresése, egyetlen nép ellen, és egyetlen vallás ellen sem irányul. Valójában az arctalan pénzviszonyokba elrejtett, kamatszedés révén történõ kisajátítást és a monopolista elituralmat kívánja egy természetes gazdasági renddel felváltani, Silvio Gesell, Rudolf Steiner és más társadalomreformerek elgondolásaira támaszkodva. Az e fejezet alcímében feltett kérdésre pedig ez a válaszunk: A történelmi valóság tényei ugyanúgy igazolhatnak utólag egy politikai-társadalmi-gazdasági programot, mint egy felépült felhõkarcoló a vele pontosan, minden részletében megegyezõ építési-tervet. A valóság és a terv megegyezése elméletileg véletlen is lehet, de a ház építõjének igen nehéz lenne megmagyaráznia, hogy merõ véletlenségbõl, - csakúgy magától, - miért pont az adott tervnek részletesen megfelelõ felhõkarcolót épített. A Cion bölcseinek jegyzõkönyvei tekintetében a hamisítók több lényeges ponton is rátapintottak a HÁLÓZAT valóságos elképzeléseire. Ezért hamis, és egyben igaz is bizonyos vonatkozásokban, ez a hírhedt hamisítvány. Rakovszkij kihallgatási jegyzõkönyve esetében azonban egyszerûbb a helyzet, mert szereplõi ismertek és tartalmát szinte minden vonatkozásban alátámasztották az utána következõ történelmi események. Rakovszkij Sztálint akarta meggyõzni Rakovszkij élete a Ljubjankában valójában Sztálintól függött, ezért úgy kellett megfogalmaznia mondanivalóját, hogy ne csak kihallgatója, Kuzmin értse meg helyesen, hanem annak fõnöke, Sztálin is, akinek az NKVD-s tábornok folyamatosan beszámolt. A szokatlanul részletes és pontos jegyzõkönyvek is ezért készültek. Vagyis a jegyzõkönyvek harmadik fõszereplõje az akkori Szovjetunió teljhatalmú diktátora, aki a nagy tisztogatás idején szó szerint élet és halál ura volt. Sztálin is szabadkõmûves volt, mint Lenin, Trockij és Rakovszkij, de tõlük eltérõen nem a Grand Orient-hez tartozott, amelynek az egyik elágazása a szociáldemokrácia, a másik pedig a bolsevizmus, hanem a rózsakeresztes irányzathoz tartozott. Joszif Viszarionovics Dzsugasvili (1879-1953) akkor változtatta Joszif Sztálinra a nevét, amikor 1903-ban rendszeresen kirabolt bankokat, hogy a forradalmi mozgalom számára pénzt szerezzen. Ezzel vívta ki magának szabadkõmûves körökben a "kaukázusi Jessy James" címet. A fiatal Dzsugasvili eredetileg Tbilisziben egy papi szeminárium növendéke volt. 1900-ban már nem folytatta tanulmányait, mert korábban kicsapták a papneveldébõl. Ebben az évben együtt lakott Georg Ivanovics Gurgyijeffel, a neves mágussal, aki a Grúziában élõ tibeti misztérium hivõk szellemi vezére, "guruja", volt ebben az idõben. Gurgyijef rózsakeresztes szabadkõmûves volt és baráti kapcsolatokat ápolt az angol szabadkõmûvesekkel. A faji alapon álló, gnosztikus miszticizmus tekintélyes védelmezõjének, terjesztõjének és tanítójának számított. Gurgyijef volt az, aki Sztálint beavatta a martinista szabadkõmûvességbe, amely mindig is rivalizált a Grand Orient irányzatú szabadkõmûvességgel. Amikor Sztálin 1925-ben már a bolsevik hierarchia élén állott és diktátori hatalommal rendelkezett, betiltotta a szabadkõmûvességet, elsõsorban a Grand Orient-hez tartozó páholyokat. Ezt nemcsak azért tette, mert a szovjet hírszerzõ szolgálat révén tisztában volt a szabadkõmûvesség, különösen a Grand Orient és a hírszerzés szoros kapcsolatával, hanem azért is, mert õ a rivális szabadkõmûvességhez tartozott. Rakovszkij és Sztálin közvetett párbeszéde tehát nemcsak két bolsevik vezetõ, de az egymással évszázadok óta rivalizáló Grand Orient és a martinista szabadkõmûvesség két jelentõs képviselõjének a vitája is a világ sorskérdéseirõl. A Rakovszkij-jegyzõkönyv Most néhány részlet következik a Kuzmin tábornok és a letartóztatott Rakovszkij között lefolyt beszélgetésbõl. A szöveg a német CODE címû havi folyóirat 3/1994 és 4/1994-es számaiban közzétett szöveg fordítása. Ezt a szöveget használta a Hunnia c. havilap 1995. májusi, júniusi, júliusi és augusztusi számaiban közzétett szöveg fordítója is. A CODE-t a leonbergi "Verlag Diagnosen" kiadó jelenteti meg./7/ (A "Kuz" a továbbiakban Kuzmint, a "Rak" pedig a kihallgatott Rakovszkijt jelenti.) Kuz: Ahogy a Ljubjankában megegyeztünk, azon fáradoztam, hogy utolsó lehetõséget biztosítok önnek. Jelenléte azt bizonyítja, hogy ezt elértem. Nézzük, át akar-e bennünket ejteni? Rak: Kívánom és remélem, hogy nem. Kuz: De elõbb egy baráti tanács: itt most a valódi igazságról van szó. Nem a "per-igazságáról", amelynek a tárgyalás folyamán a többi vádlott vallomásának a fényében kell megjelennie, és amely, ahogy ön is tudja, teljesen a politikai szükségszerûségnek, vagy ahogyan Nyugaton mondják, az "államérdeknek" van alárendelve. A nemzetközi politika szükségessége az egész igazságot, a "valódi igazságot" titokban tartatja velünk. Teljesen mindegy, hogy folyik le a per, az emberek és népek azt fogják megtudni, amit meg kell tudniuk - de egyvalakinek mindent tudnia kell: Sztálinnak. Itt elhangzó szavai helyzetét nem súlyosbítják, tehát mondhat, amit csak akar. Ez egyébként, ahogy ön is tudja, semmiféle hátrányt nem von maga után. Csak a javát szolgálhatja. Már ebben a pillanatban visszanyerheti elvesztett életét. Nos, lássuk: mindannyian be fogjátok ismerni, hogy Hitler kémjei vagytok, és a Gestapo és az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, a hitleri hadsereg fõparancsnoksága D. J.) zsoldjában álltok. Igaz? Rak: Igen! Kuz: És Hitler kémjei vagytok? Rak: Igen! Kuz: Nem, Rakovszkij, nem! Most az igazat mondja, ne a per-igazságot! Rak: Nem vagyunk Hitler kémjei. Ugyanúgy gyûlöljük Hitlert, mint ahogy ön gyûlöli, ahogy Sztálin gyûlölheti, vagy talán még jobban. De a dolog igen bonyolult. Kuz: Segíteni fogok önnek. Talán én is tudok valamit. Önök trockisták felvették a kapcsolatot a német vezérkarral. Igaz? Rak: Igen! Kuz: Mióta van kapcsolatuk velük? Rak: A pontos dátumot nem tudom, de hamarosan Trockij bukása után, jóval Hitler uralomra jutása elõtt. Kuz: Akkor önök nem Hitlernek vagy rezsimjének a személyes kémjei? Rak: Nem. Már elõbb azok voltunk. Kuz: És milyen szándékkal? Hogy gyõzelemre juttassák Hitlert és néhány orosz területet Németországnak ajándékozzanak? Rak: Nem, semmiképp. Kuz: Akkor tehát közönséges kémként, pénzért dolgoztak? Rak: Pénzért? Egyetlen márkát sem kaptunk Németországtól. Hitler messze nem rendelkezik annyi pénzzel, amennyivel például a Szovjetunió belügyi népbiztosát megvehetné, mert ennek olyan szabad költségvetés áll a rendelkezésére, amely nagyobb, mint a Ford, Morgan és Vanderbilt vagyona együttvéve, anélkül, hogy el kellene számolnia vele. Kuz: Akkor hát milyen okból? Rak: Szabad egészen nyíltan beszélnem? Kuz: Megkérem rá, hiszen erre szólítottam fel. Rak: Nem Leninnek magának volt egy fontosabb oka, hogy Németország segítségét elfogadja, hogy Oroszországba jusson? Helyben kellene tehát hagyni azokat a rágalmakat, amelyeket aztán ellene irányoztak? Nem nevezeték Lenint is a császár kémjének? Hiszen ismeretes a császárhoz fûzõdõ kapcsolata, és a német beavatkozás, amellyel a bolsevikok a vereség elõmozdítóiként Oroszországba kerültek? Kuz: Hogy ez igaz, vagy sem, nem tartozik a tárgyhoz. Rak: De, engedje meg, hogy ezt kifejtsem. Nem nyert megerõsítést, hogy Lenin eljárása jól jött a német államnak? Engedje már meg: Itt van a breszt-litovszki béke, amelyben a Szovjetunió óriási területeket engedett át Németországnak. Ki nyilvánította már 1913-ban bolsevik fegyvernek a vereség elõidézését? Lenin. Kívülrõl tudom azokat a szavait, amelyeket egy levélben intézett Gorkijhoz: "Az Ausztria és Oroszország közötti háború igen hasznos lenne a forradalom számára, de nem nagyon valószínû, hogy Ferenc Jóska és Nyikita megadja nekünk ezt a lehetõséget." Nézze: Mi, úgynevezett trockisták, akik 1905-ben a vereség elõidézését kifundáltuk, e módszer mellett aztán 1913-ban Lenin is kiállt, még most is ezt a taktikát követjük, Lenin taktikáját... Kuz: Azzal a kis különbséggel, Rakovszkij, hogy ma a Szovjetunióban a szocializmus van uralmon, és nem valamiféle cár. Rak: Ön hisz abban, hogy létezik szocializmus a Szovjetunióban? Kuz: Hát nem szocialista a Szovjetunió? Rak: Számomra csak a neve szocialista. Ebben rejlik az ellenzék igaz oka. Megengedi nekem - csak a tiszta logika alapján meg kell, hogy engedje -, hogy elméletileg az ésszerûség alapján, ugyanúgy "nemet" mondhassunk, mint ahogy Sztálinnak joga van "igent" mondani? És ha a kommunizmus gyõzelme igazolja a vereség elõidézését, akkor, ha valaki a kommunizmust Sztálin bonapartizmusa miatt elárultnak és eladottnak tartja, ugyanúgy joga van elõidézni a vereséget, ahogy ezt Lenin tette. Kuz: Azt hiszem, Rakovszkij, az ön fölényes stílusa dialektikus teoretizálásba viszi át. A nyilvánosság elõtt ellentmondanék önnek, ez világos. Elismerem az érvelését, ez az egyetlen lehetõség az ön helyzetében, jóllehet bebizonyíthatnám önnek, hogy ez csak szofizma. De ezt majd máskor. Remélem lesz módom revánsot adni. E pillanatban csak annyit: Ha az önök által elõidézett vereség és a Szovjetunió saját veresége csak azt a célt szolgálja, hogy a szocializmust, ön szerint a trockizmust megvalósítsa, úgy pillanatnyilag egy ilyen vereség céltalan és hasztalan, mert az önök összes vezetõi és káderei olyan konzekvensen likvidálva lennének, mint ahogy ezt már meg is tettük. A vereségnek csak egy "vezér" vagy egy fasiszta cár trónra emelése lenne a következménye. Nemde? Rak: Valóban, a következtetés helyes. Kuz: Nos, ahogy gondolom, ez világosan bizonyítja, hogy már sokat elértünk. Én, a sztálinista, és ön, a trockista, a lehetetlent lehetõvé tettük, és eljutottunk egy ponthoz, amelyben megegyezünk: Még pedig abban, hogy ma a Szovjetuniót nem szabad, hogy legyõzzék. Rak: Elismerem, nem gondoltam volna, hogy ilyen intelligens emberrel állok szemben. Valóban, jelenleg és még sokáig, nem szabad a Szovjetunió vereségét sem kívánni, sem elõidézni, mert ma - annyi biztos - egyáltalán nem lennénk abban a helyzetben, hogy ezt a vereséget a hatalom megragadására használhatnánk fel. Nekünk, kommunistáknak nem származna belõle hasznunk. Így néz ki most a helyzet, ebben egyetértek önnek. A sztálini állam lerombolása nem fûthet most bennünket. Ezt mondom, amikor még egyszer azt hangsúlyozom, hogy ez az állam a leginkább antikommunista. Látja, nyílt vagyok. Kuz: Kétségtelenül ez az egyetlen mód, hogy értsük egymást. Arra kérem azonban, hogy világítson meg valamit, amit magában ellentmondásosnak találok: Ha önnek a szovjet állam a leginkább antikommunista - miért nem kívánja a pusztulását? Egy másik állam kevésbé lenne antikommunista, tehát kisebb akadály lenne, hogy az ön tiszta kommunizmusát be tudja vezetni... Rak: Nem, ez túlságosan leegyszerûsített következtetés. Még ha Sztálin bonapartizmusa olyan mértékben áll is szemben a kommunizmussal, mint Napóleon a forradalommal, akkor is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió továbbra is kommunista kaliberû és formájú, még ha formális és nem reális kommunizmussal rendelkezik is. És amikor Sztálin, megengedve Trockij eltûnését, a reális kommunizmust automatikusan formálissá változtatta, ugyanúgy lehetõvé teszi számunkra Sztálin eltûnése, hogy formális kommunizmusát reálissá változtassuk. Egy óra elég lenne nekünk hozzá. Ért engem? Kuz: Igen, persze. Ön egy klasszikus igazságot fogalmazott meg itt nekünk, mégpedig azt, hogy senki sem pusztítja el azt, amit örökölni kíván. Nos mindez csak szofisztikus szövevény. Olyan feltételezésre alapozódik, amely ellentmond a tényeknek, mégpedig Sztálin antikommunizmusára vonatkozóan. Van magántulajdon a Szovjetunióban? Vannak osztályok? Nem akarok több tényt felhozni - minek? Rak: Sztálinnak szüksége van a kommunizmusra, hogy a kommunizmust legyõzze. Kuz: Igen? És milyen célból? Vagy csupa kedvtelésbõl? Rak: Nem, ez szükségszerûség! Fel lehet tartóztatni a történelem objektív menetét, de nem annyira, mint azt elméletileg feltételezni lehet. Annyira legyõzhetetlen az az erõ, amely az emberiséget a kommunizmus felé hajtja, hogy csak maga ellen fordul az, aki a fejlõdés gyorsaságát, pontosabban szólva, a permanens forradalom elõrehaladását feltartóztatja. Kuz: Mondana egy példát? Rak: Hitler. A legnyilvánvalóbb eset. Szüksége van a szocializmusra, hogy legyõzze a szocializmust. Sztálinnak szüksége van a kommunizmusra, hogy legyõzze a kommunizmust. Azért antikommunista a kommunizmusa, mert ez nemzeti kommunizmus. A párhuzam szembetûnõ. De Hitler antiszocializmusa és Sztálin antikommunizmusa ellenére szocializmust és kommunizmust csinál, és még sokkal többet. Akár akarják, akár nem, akár tudják, akár nem, formális kommunizmust építenek, amelyet nekünk kell sorsszerûen örökölnünk, Marx örökségét. Kuz: Örökölni? De hát ki örököl? A trockizmus likvidációja maradéktalan. Rak: Még ha mondja is, akkor sem hiszem, még ha óriási a "tisztogatás" - mi kommunisták mégis túléljük. Nem minden kommunistát tud Sztálin elfogni, még ha olyan hosszú is Ohránájának keze. Kuz: Rakovszkij, megkérem, ha kell, megparancsolom, tartózkodjon a sértõ célozgatástól. Nem él vissza a diplomáciai immunitásával? Rak: Ejha, talán csak nem meghatalmazott miniszter vagyok? Követ? Ki tett azzá? Kuz: Pontosan szólva ez az elérhetetlen trockizmus, ha így akarjuk nevezni. Rak: A trockizmus, amire ön utal, nem hatalmazott fel. Nem hagyta rám képviseletét, és én nem is képviselem. A hatalmat önök adták nekem. Kuz: Kezdek bízni önben. Feljegyzem a javára, hogy amikor a trockizmusra utaltam, nem tagadta a létét. Ez jó kezdet. Rak: Hogy tagadnám? Én említettem meg. Kuz: Miután elismertük egy igen különös trockizmus fennállását (Itt a trockizmus szó a HÁLÓZAT szinonimája. D. J.), szeretném, ha néhány utalást tenne nekem, hogy a felhozott azonosságokat kiértékelhessem. Rak: Valóban, utalhatok arra, ami számomra úgy tûnik, hogy a tárgyhoz tartozik, anélkül, hogy biztosíthatnám, hogy ez mindig pontosan megfelel "azok" gondolatmenetének. (Az "azok" itt utalás a HÁLÓZAT ismeretlenségbe burkolózó, de létezõ és nagyhatalmú legfelsõbb vezetõire, akiket a téma kutatói az "ismeretlen kilencek", vagy csak egyszerûen a "titkos fõnökök" néven szoktak emlegetni. D. J.) Kuz: Én is ezt fontolgatom. Rak: Abban egyetérthetünk, hogy most az ellenzék nem lehet érdekelt Sztálin vereségében vagy bukásában, mert nem rendelkezünk azzal a fizikai lehetõséggel, hogy helyettesítsük. Ebben mindketten megegyezünk. Azonban van egy vitathatatlan tény: A potenciális támadó létezik. Itt van ez a nagy nihilista Hitler, aki a Wehrmacht legveszélyesebb pisztolyát szögezi az egész horizontra. Közremûködésünkkel vagy anélkül - tüzet fog nyitni a Szovjetunióra. Egyezzünk meg abban, hogy ez számunkra a döntõ ismeretlen. Helyesnek látja a probléma felvetését? Kuz: Helyesnek. De számomra nincs döntõ ismeretlen. Én Hitler támadását a Szovjetunió ellen okvetlenül biztosnak tartom. Rak: Miért? Kuz: Egyszerûen azért, mert az, aki a parancsot adja neki, ezt így rendelte el. Hitler a nemzetközi kapitalizmusnak csak egy zsoldosvezére. Rak: Elismerem a veszély létezését, de ettõl a ténytõl még egy szakadék tátong addig a kijelentésig, hogy Hitler támadása a Szovjetunió ellen okvetlenül biztos. Kuz: A Szovjetunió megtámadását már maga a fasizmus belsõ lényege meghatározza. Ezen kívül arra készteti csaknem az összes kapitalista állam, amelyek felhatalmazták az újra-felfegyverkezésre, valamint az erre szolgáló összes gazdasági és stratégiai bázis tulajdonbavételére. Rak: Ön elfelejt valami igen fontosat: Hitler újra-felfegyverzése és azok a lehetõségek és büntetlenségek, amelyeket egészen mostanáig a versailles-i nemzetek adtak neki, jegyezze meg jól, egy különleges idõszakban történt. Akkor, amikor még az ellenzék a helyén volt, amikor még mi léphettünk volna a legyõzött Sztálin örökségébe. Véletlen idõbeli egybeesésnek tartja ezt? (Rak. itt arra utal, hogy a német hadsereg segítségével akarta a HÁLÓZAT visszaszerezni a szovjet állam feletti ellenõrzését a nem az õ internacionalista világforradalmi programját végrehajtó Sztálintól, és átadni a trockista ellenzéknek, azaz a saját megbízható ügynökeinek. D. J.) Kuz: Nem látok összefüggést a között a tény között, hogy a versailles-i nemzetek engedélyezték a német újra-felfegyverkezést, és hogy fennállt az ellenzék. A hitlerizmus jelentõsége magában teljesen világos és logikus. A Szovjetunió megtámadása a legrégibb idõk óta megtalálható a programjában. A kommunizmus elpusztítása és a keletre irányuló terjeszkedés a "Mein Kampfnak", a nemzetiszocializmus e talmudjának egyik dogmája. És hogy az ön vereségre irányuló politikája ezt az ismert fenyegetést ki akarja használni, ez, tekintve az ön felfogását, természetes. Rak: Igen, az elsõ pillanatban az egész logikusnak és természetesnek tûnik, de túlságosan logikusnak és természetesnek, hogy így legyen. Kuz: Ha ez nem így lenne, akkor bíznunk kellene a Franciaországgal kötött szövetségben. Ez bizonyára elmés ötlet. De akkora ostobaság, mintha abban akarnánk bízni, hogy a kapitalizmus feláldozza magát a kommunizmus megmentéséért. Rak: Ha csak akkora politikai ismeret birtokában vitatkoznánk, mint egy tömeggyûlés résztvevõje, akkor önnek igaza van. De ha ezt komolyan gondolja - bocsásson meg, akkor csalódtam. Sztálin híres rendõrségének politikai képzettségét többre becsültem Kuz: A hitlerizmus Szovjetunió elleni támadása ezen kívül dialektikus szükségszerûség. Ez a sorsszerû osztályharc nemzetközi szintre emelését jelenti. Hitler mögött szükségszerûen ott fog állni az egész kapitalista világ. Rak: Így, látva az ön skolasztikus dialektikáját, még személyesebb fogalmat alkothatok a sztálinista képzésrõl. Ön úgy beszél, mintha Einsteint hallanám, ahogy egy gimnazistának a négydimenziós fizikáról magyaráz. Látom, a marxizmusból csak az elemieket ismeri, a demagógot, a populárist. Kuz: Amennyiben nem túl hosszú, és nem túl sötét, áruljon el valamit nekem a marxizmusnak errõl a "relativitás elméletérõl" és "kvantumteóriájáról". Rak: Csak semmi irónia. Egy jobb óhajtól indítatva beszélek. Ebben az elemi-marxizmusban, amit önöknek Sztálin egyetemein tanítanak, találhat egy okot, ami ellentmond az ön tézisének, Hitlernek a Szovjetunió elleni támadásának a bizonyosságára vonatkozóan. Még mindig azt tanítják a marxizmus sarkalatos tételeként, hogy a belsõ ellentmondás a kapitalizmus gyógyíthatatlan és halálos betegsége - vagy nem? Kuz: De, így van. Rak: Ha ez így van, ha a kapitalizmus állandó belsõ ellentmondásban szenved gazdasági téren? A gazdasági és a politikai terület magában véve nem egység, ez a szociális egység állapota vagy dimenziója. A belsõ ellentmondások szociális területen jelentkeznek, és kihatnak a gazdasági, politikai területre, vagy attól függõen, mindkettõre. Abszurd lenne, csalhatóságot feltételezni gazdasági területen és csalhatatlanságot politikai téren elõfeltételként ahhoz, hogy bizonyíthassa a Szovjetunió elleni támadás elméletét. Kuz: Így ön mindenben a belsõ ellentmondásra épít, a sorsszerûségre, az elkerülhetetlen tévedésre, amelyeknek a burzsoázia alá kell, hogy vesse magát, ha el akarja kerülni Hitler támadását a Szovjetunió ellen. Én marxista vagyok, Rakovszkij, de itt magunk között, anélkül, hogy egyetlen harcost meg akarnék sérteni, hivõ marxistaként mondom önnek, hogy a Szovjetunió létezését mégsem szeretném az önök tévedésének a javára írni - és Sztálin ugyanúgy nem. Rak: Én azonban igen...Ne nézzen úgy rám, én se viccelek, és õrült sem vagyok. Kuz: Engedje meg legalább, kétségeim legyenek, amíg állítását be nem tudja bizonyítani. Rak: Látja, milyen igazam volt, amikor marxista képzettségét középszerûnek tartottam. Indítóokai és reakciói megfelelnek a tucatharcosénak. Kuz: És ezek nem igazak? Rak: De, a gyalogos párttagnak, a bürokratának és a tömegnek. Célszerû azoknak, akik szépen, a sorban harcolnak...Nekik hinni kell benne, és szó szerint ismételgetni...Hallgasson rám bizalommal - a marxizmussal ugyanaz a helyzet, mint az antik ezoterikus vallásokkal. Azok híveinek is csak az elemieket, igen, a vallást csak körülbelül kellett ismerniük, ha azt a hitet akarták bennük felkelteni, ami valami abszolút szükségszerû mind a vallásban, mind a forradalomban. Kuz: Nem valami titkos marxizmust akar felfedni most elõttem, valamiféle új szabadkõmûvességet? Rak: Nem, semmi ezoterikusat. Ellenkezõleg - a napnál világosabban be fogom mutatni önnek az egészet. A marxizmus, még mielõtt filozófiai rendszer, elõbb a gazdaságnak, illetve a politikának a rendszere, egy összeesküvés a forradalom érdekében. (A forradalom szó itt a HÁLÓZAT célját jelentõ globális monopolista rendszer megvalósítása egy világállam keretében, ha kell erõszakos eszközök igénybevételével is. D. J.) És mivel a forradalom az egyetlen abszolút valóság a számunkra, így a filozófia, a gazdaság és a politika csak annyiban igazság, a mennyiben azok a forradalomhoz vezetnek. A belsõ, mondjuk így, a szubjektív igazság a filozófiában, a gazdaságban és a politikában, valamint az erkölcsben egyáltalán nem létezik. Ez csak a tudományos absztrakció értelmében lehet igazság vagy tévedés. Azonban számunkra a forradalom dialektikájának van alárendelve - az egyetlen valóságnak, - és ezért az egyetlen igazságnak. Ezért ezt kell, hogy jelentse minden forradalmár számára, tehát Marx számára is, és olyan következményekkel is kell járnia. Emlékszik Leninnek arra a mondatára, amikor valaki szembeszegülve vele azt mondta, hogy szándéka szemben áll a valósággal? Gondolja, hogy Lenin ostobaságot mondott? Nem, számára mindenféle valóság relatív volt az egyetlen abszolúthoz, a forradalomhoz képest. Marx zseniális volt. Ha mûve csak a tõke alapos kritikája lenne, már akkor is egyedülálló teljesítményt nyújtott volna, de azon a szinten, ahol elérte a mestermû kategóriáját, ott ironikus alkotássá változik: "A kommunizmusnak gyõzedelmeskednie kell, mert ellensége, a tõke, megszerzi neki ezt a gyõzelmet." Ez Marx vezérgondolata. Van ennél nagyobb irónia? Ha hisz neki az ember, elegendõ a kapitalizmust és a kommunizmust elszemélyteleníteni, az emberi lényt racionális lénnyé változtatni, mint egy csodálatos játékot. És zseniális eszköz volt azt mondani a kapitalistáknak, akik a tõkét jelenítik meg, hogy a kommunizmus a velük született idiotizmusuk segítségével fog gyõzedelmeskedni. Mert a "homo economicus" folyamatos idiotizmusa nélkül nem létezhetne a Marx által hirdetett tartós belsõ ellentmondás a kapitalizmusban. Annak elérése, hogy a "homo sapiens" "homo stultusszá" (értelmetlen lénnyé, D. J.) változzon, azt jelenti, hogy egy mágikus hatalommal kell rendelkezni, amely képes odáig hatni, hogy az ember újra az állattani létra legalsó fokára ereszkedjen alá, azaz bestiává változzon. Csak azért, mert a "homo stultusz" létezése a kapitalizmus tetõpontjának szakaszában adott, Marx axiomatikus egyenletét így fejezheti ki: belsõ ellentmondás + idõ = kommunizmus. Higgye el nekem, amikor mi, beavatottak meglátunk egy Marx képet, még ha történetesen éppen itt a Ljubljanka fõbejárata fölött büszkélkedik is, alig tudunk egy belsõ nevetõgörcsöt elnyomni - látjuk, amint szakálla mögött nevet az egész emberiségen. Kuz: Ön tényleg képes a kor legcsodálatosabb tudósán tréfálkozni? Rak: Tréfálkozni? Dehogy - ez a csodálat kifejezése! Hogy Marxnak sikerüljön a gazdaság olyan sok emberét félrevezetnie, mindannyiunk felett kellett állnia. Most azonban, hogy Marxot egész nagyságában megítélhessük, az igazi Marxra kell irányítani figyelmünket, a forradalmárra, a kommunista kiáltvány Marxára. Azaz az összeesküvõ Marxra, mert egész életében létezett már a forradalom, igen, az összeesküvés állapotában. Hiszen nem véletlenül köszöni a forradalom sikereit és végsõ gyõzelmét, az összeesküvõ tevékenység e férfiainak. (A Grand Orientes szabadkõmûves Rakovszkij számára a forradalom a szabadkõmûves világállam megvalósulását jelenti, természetesen egy kiválasztott, monopolhatalommal rendelkezõ oligarchia abszolút uralma alatt.) Kuz: Tagadja tehát a kapitalizmus belsõ ellentmondásának dialektikus folyamatát a kommunizmus végsõ gyõzelmében? Rak: Abban biztos lehet, ha Marx gondolta volna, hogy a kommunizmus gyõzelme pusztán a kapitalizmus belsõ ellentmondásaiból adódik, egyetlen egyszer meg nem említi ezt a belsõ ellentmondást tudományos-forradalmi mûveinek sok ezer oldalán. Ez lett volna Marx valódi, azaz forradalmi kategorikus imperatívusza, nem pedig tudományos természete. Egy forradalmár, - egy összeesküvõ - soha nem leplezi le ellensége gyõzelmének titkát. Soha nem ad neki információt - hanem dezinformációval látja el, mint ahogy ezt a kémelhárításban ön is tenni szokta. Nem igaz? Kuz: Az ön beállítása szerint ahhoz a végkövetkeztetéshez jutunk, hogy nincs is ellentmondás a kapitalizmusban, és amikor Marx ilyesmire utal, akkor ez csak egy stratégiai-forradalmi fogás. Így van? Azonban a kolosszális, és állandóan növekvõ ellentmondások mégis megvannak a kapitalizmusban. Ebbõl adódik, hogy Marx színlelve mondta ki az igazat. Rak: Dialektikusként ön veszélyes lenne, ha a skolasztikus dogmatika gyeplõit szétszakítaná, és saját képzelõerejének folyást engedne... Így van, Marx színlelve mondta ki az igazat. Hazudott, amikor azt a téveszmét állította, hogy a belsõ ellentmondás a tõkegazdaság történetében "állandó", és amikor azt "természetesnek" és "sorsszerûnek" nyilvánította. Azonban az igazat mondta, mert már tudta, hogy az ellentmondások emelkedõ mértékben termelõdnek és gyarapodnak a legmagasabb pontjukig. Kuz: Most pedig ön keveredett ellentmondásba. Rak: Itt nincs ellentmondás. Marx taktikai okokból vezet félre a kapitalizmus eredeténél, nem tagadva szembetûnõ létezésüket. Marx tudta, hogyan keletkezik, élesedik, és végül hogyan hat a kapitalista termelés totális anarchiája a kommunista forradalom gyõzelmére. Tudta, hogy bekövetkezik, mert ismerte azokat, akik ezt az anarchiát elõidézték. (Az "azok" a nemzetközi pénzkartell felsõ vezetõit jelöli. D. J.) Kuz: Sajátos újdonság most felfedezni, hogy nem a kapitalizmus sajátossága, és veleszületett törvénye az, ami arra készteti, hogy "önmagát pusztítsa el", ahogyan ezt - Marxot megerõsítve - egy polgári gazdaságtörténész, Schmalenbach, egy szerencsés megfogalmazásban kifejezte. De nagyon érdekelne, hogy vajon kilyukadunk-e valami személyeshez? Rak: Még nem sejtette? Nem vette észre, hogy Marx szavai és mûvei ellentmondanak egymásnak? Marx kinyilvánítja a kapitalizmus belsõ ellentmondásának szükségszerûségét, sõt sorsszerûségét, és utal az értéktöbbletre és a tõkefelhalmozásra. Ezzel igazi valóságra utal. A termelõeszközök nagyobb koncentrációja - mondja éleslátóan - kielégíti a nagyobb proletártömegeket, a nagyobb erõt, amellyel a kommunizmust meg lehet valósítani. Nemde? Azonban egyidejûleg, amikor ezt követeli, megalapítja az Internacionálét. És az Internacionálé a napi osztályharcban "reformot-hozó", azaz olyan szervezet, amely korlátozza az értéktöbbletet, és ha lehet, meg is szünteti. Ezért objektíven tekintve az Internacionálé, Marx elmélete szerint, egy ellenforradalmi, antikommunista szervezet. Kuz: És ez azt jelenti, hogy Marx ellenforradalmár, antikommunista lenne? Rak: Na látja, hogyan lehet egy puszta marxista elemi képzést kivesézni. Ha az Internacionálét logikus és doktriner világossággal ellenforradalminak és antikommunistának nevezzük, ez azt jelenti, hogy a tényekben csak a láthatót, és annak azonnali hatását vesszük észre, azaz a szövegben csak a betûket látjuk. Ilyen abszurd eredményeket kapunk - éppen, mert meggyõzõnek tûnnek, - ha elfelejtjük, hogy a marxizmusban a szavak és a tettek a magasabb tudomány szabályainak vannak alárendelve: az összeesküvés és a forradalom szabályainak. Kuz: Eljutunk már végre a végsõ következtetésig? Rak: Azonnal. Ha a gazdasági osztályharc közvetlen hatásában reformot jelent, és ezért szemben áll a kommunizmus megvalósításának elsõ elméleti feltételével, akkor ez a maga igazi és valódi jelentõségében tisztán forradalmi. Azonban, még egyszer ismétlem, alá van rendelve az összeesküvés szabályainak. Az értéktöbblet korlátozása és az osztályharcon alapuló felhalmozás csak látszat, amolyan álarc, hogy a tömeg elsõ forradalmi mozgalmát kiváltsa. A sztrájk már kísérlet a forradalmi mozgósításra. Függetlenül attól, hogy sikeres vagy elbukik, a gazdasági hatása anarchikus. Végül is ez az eszköz, - amely egy osztály gazdasági helyzetének megjavítására irányul - az általános gazdaság elszegényítésére szolgál. Teljesen mindegy, hogy mekkora egy sztrájk kiterjedése és eredménye, mindenképpen érvágás a termelésen. Az általános eredmény: több nyomor, amelybõl a munkásosztály nem szabadítja ki magát. Ez már valami. De nem ez az egyetlen hatás, még csak nem is a fõhatás. Mint tudjuk, gazdasági téren az osztályharc egyetlen célja: többet keresni, és kevesebbet termelni. Egy ilyen abszurd gazdasági eljárás - a mi lexikonunk szerint egy ilyen "belsõ ellentmondás" - észrevétlen a tömeg számára, amelyet pillanatnyilag elvakít a fizetésemelés, amely automatikusan áremeléssel egyenlítõdik ki, még akkor is, ha ezt állami kényszerrel korlátozzák. Az ellentmondás, hogy többet fogyasztunk, mint amennyit termelünk, mással egyenlítõdik ki: a pénz inflálódásával. És így hívja elõ az ember állandóan a sztrájknak, az éhezésnek és az inflációnak ezt az ördögi körét. Kuz: Azt kivéve, amikor a sztrájk a kapitalizmus értéktöbbletének számlájára megy. Rak: Ez csak elmélet, merõ absztrakció! Vegye elõ egy tetszés szerinti ország tetszés szerinti gazdasági évkönyvét, és ossza el a jövedelmet a munkavállalók között, és látni fogja, hogy micsoda "rendkívüli" hányados jön ki. Ez a világ legellenforradalmibb hányadosa, és nekünk a legnagyobb titokként kell õrizni. Mert ha az elméleti osztandóból levonjuk a fizetéseket, és azokat az összegeket, amelyek a magántulajdonosok megszüntetéséhez szükségesek, úgy csaknem mindig passzív osztandó marad a proletároknak. Még kevesebb, ha a termelékenység csökkenését, és a minõség romlását is hozzávesszük. Tehát az az állítás, hogy a sztrájk harc a proletariátus jólétéért, csak ürügy, hogy elõsegítse a kapitalista termelés szabotálását. Ezzel egyesítjük a polgári és a proletár rendszer ellentmondásait, és így kettõs fegyvert kovácsolunk a forradalom számára. Kézenfekvõ, hogy ez magától nem következik be, mert szükséges egy szervezet, egy vezér és fegyelem. Nem támad önben gyanú, hogy a kapitalizmus híres belsõ ellentmondásait, különösen a pénzügyit, valaki megszervezheti? A bevezetés alapjaként emlékeztetem arra, hogy a proletár Internacionálé az infláció kiváltásában egy húron pendül a pénzügyi Internacionáléval. És ahol összhang van, ott egyezménynek is lennie kell. Ezek az ön saját szavai. (Figyelemre méltó, hogy az illuminátus szabadkõmûves Rakovszkij mennyire világosan megjelöli, hogy a világ sorsát az önálló pénzhatalommá szervezõdött nemzetközi pénzkartell irányítja, vagyis a pénzügyi Internacionálé. D. J.) Kuz: Itt akkora képtelenséget látok, - vagy kísérletet egy új paradoxon felállítására, - hogy még csak el sem tudom képzelni. Úgy tûnik, mintha egyfajta kapitalista Internacionálé létezését akarná állítani egy másik vele rivalizáló kommunista Internacionáléval, a Kominternnel egyetemben. Rak: Teljesen így van. Amikor a pénzügyi Internacionálét mondtam, pontosan azt személyesítettem meg, mint amikor Kominternt mond az ember. Ugyanakkor egy Kapinternt mégsem akarok elismerni, mert hiszen az ellenség... Kuz: Ha azt akarja, hogy az idõt szõrszálhasogatással és fantáziálgatással töltsük, akkor rossz pillanatot választott. Rak: Azt hiszi talán, hogy a kedvenc rabszolganõ vagyok az Ezeregy éjszaka meséibõl? Aki estérõl-estére arra használja a képzelõerejét, hogy megmentse az életét? Nem. Ha arra gondol, hogy elkalandozom, téved. De hogy odajussunk, ahová ki akartunk lyukadni, akkor elõször tisztába kell jönnie bizonyos dolgokkal, tekintve teljes tudatlanságát a "magasabb marxizmus" területén. Nem tekinthetek el egy ilyen kellõ megvilágítástól, mert jól tudom, hogy a Kremlben képzetlenség uralkodik. Mondja, folytassam-e? Kuz: Folytathatja, de megmondom Önnek nyíltan: ha csak fantáziálásról van szó, szórakozása igen rosszul fog végzõdni. A magam részérõl figyelmeztettem önt. Rak: Folytathatom, mintha semmit sem hallottam volna... Mivel ön a "tõke" skolasztikusa, és én szeretném felkelteni induktív adottságait, és ezért valami különösre szeretném emlékeztetni. Vegye figyelembe, hogy Marx micsoda éleslátással festi meg kora Angliájának fejletlen iparosításával szemben az egész jövõbeli óriási iparosítást, ahogyan analizálja és ostorozza, és amilyen visszataszítónak ábrázolja a gyárosokat. Az ön fantáziája - ugyanúgy, mint a tömegé, - ha megszemélyesíti a szörnyû "tõkét", ugyanazt látja, mint amit Marx lefestett: egy nagy hasú gyárost, akinek Havanna szivar füstöl a szájában, elégedetten böfög, és elcsábítja a munkás feleségét vagy lányát. Nem így van? Másrészrõl emlékezzen Marx mérsékletére és polgáros derekasságára, amikor a pénzkérdést ecseteli. A pénz kapcsán nem jelennek meg híres belsõ ellentmondásai. A pénzügy, mint magában való egység, számára nem létezik, az õ szemében a kereskedelem és a pénzforgalom a gonosz kapitalista termelési rendszer következménye, amelynek teljesen alá van rendelve, és amely meghatározza. A pénzkérdésben Marx reakciósnak mutatkozik, és az is volt, a legnagyobb meglepetésre, jóllehet, szeme elõtt lebegett az ötágú csillag - a szovjet csillaghoz hasonló -, amely egész Európát fényével beragyogta: az öt Rothschild fivér a bankjaikkal. Ekkora felhalmozott tõke mellett, - amekkorát eddig nem ismert a világ, és amely vagyon méretei minden képzelõerõt felülmúlnak, - Marx elmegy észrevétlenül. Ez azért mégiscsak furcsa? Nem? Talán Marxnak ebbõl a különös vakságából adódik az utóbbi idõk forradalmainak egy közös jelensége. Mindannyian bizonyíthatjuk, hogy ha a tömeg hatalmába kerít egy várost vagy egy nemzetet, csaknem mindig babonás félelmet tanúsít a bankokkal és a bankárokkal szemben. Királyokat, tábornokokat, püspököket, rendõröket, papokat, és a gyûlölt kiváltságosok más képviselõit kivégzik, kifosztják. Felgyújtják a tudomány épületeit is. De mint gazdasági-szociális forradalmárok, respektálják a bankárok életét, és a pompás banképületeket sértetlenül hagyják. Tudomásom szerint egészen letartóztatásomig ma is ugyanez ismétlõdik. Nem tûnik mindez különösnek az ön számára? Nem tudom, észrevette-e a különleges hasonlóságot a nemzetközi pénzügy, és a nemzetközi proletariátus ügye között? Azt mondhatnánk, hogy az egyik a másik tükörképe. Kuz: Miben látja a hasonlóságot ezeknél az annyira szemben álló dolgoknál? Rak: Objektíve azonosak. Igen, amint már rámutattam, a reformisták, és az egész szakszervezeti jelenség által támogatott Komintern az, amely a termelés anarchiáját, az inflációt, a tömeg nyomorát és kétségbeesését elõidézi. Másrészrõl a nemzetközi pénzügy teremt hasonló körülményeket, csak az elõbbinek a sokszorosát, amelyet a magánpénzrendszer tudatosan vagy tudatlanul támogat. Most már elképzelhetjük az okokat, miért tussolta el Marx a pénzügy ellentmondásait, amelyek éles megfigyelése elõtt nem maradhattak rejtve. A pénzügyben szövetségesre lelt, amelynek ténykedése objektívan tekintve forradalmi, és ez már akkoriban is rendkívüli jelentõségû volt. Kuz: Kérem, folytassa. Rak: Ahhoz, hogy tudjuk, hogy miként lett a pénzügyi Internacionálé a pénznek, ennek a mágikus talizmánnak az urává, amely egészen jelenünkig az emberek számára növekvõ mértékben lett az, ami valamikor az isten és a nemzet volt. A pénz az a valami, ami tudományos érdeklõdésben még a forradalmi stratégia mûvészetén is túltesz, mert mûvészet ez is, és forradalom ez is. Ezt akarom elmagyarázni önnek. Amikor a történetírók és a tömeg szemét elvakította a francia forradalom lármája és sikere, a nép részeg volt a gyõzelemtõl. A királyt a többi kiváltságossal együtt minden hatalmától megfosztották, ugyanakkor nem vették észre, hogy egy maroknyi ember, némán, óvatosan, feltûnés nélkül magához ragadta a királyság igazi hatalmát, egy mágikus, csaknem isteni hatalmat, akik ezt úgy birtokolták, hogy senki sem tudott róla. A tömeg nem vette észre, hogy idegenek ragadták magukhoz ezt a hatalmat, akik a tömegeket nemsokára sokkal keményebb szolgaságra kényszerítették, mint amilyenben a királyság alatt voltak, mert a király - vallási és erkölcsi kötöttsége, valamint balgasága miatt - képtelen volt ekkora hatalom gyakorlására. Ezért van az, hogy a király legnagyobb hatalmát olyan emberek ragadták magukhoz, akiknek erkölcsi, intellektuális és kozmopolita természete ezt megengedte, hogy így cselekedjenek. Természetesen ezek születésüktõl fogva nem voltak keresztények, hanem kozmopoliták voltak. Kuz: Mi lehet, az a mitikus hatalom, amelyet magukhoz ragadtak? Rak: Kisajátították a pénzverés királyi jogát... Ne nevessen, mert különben azt kell hinnem, hogy ön nem tudja, hogy mi is valójában a pénz. Megkérem, hogy képzelje magát az én helyembe. Önnel szembeni helyzetem ahhoz az orvoséhoz hasonlít, akinek a bakteorológiát kell elmagyaráznia egy másik, Pasteur elõtt elhunyt, és most életre keltett orvosnak. De tisztában vagyok az Ön tudatlanságával és megbocsátom. Egy olyan nyelv, amely olyan szavakkal zsonglõrködik, amelyek hamis képzeteket ébresztenek a dolgokról és a tettekrõl, nem közvetít valódi, pontos fogalmakat. A pénzt említettem - lelki szemei elõtt természetesen a pénz fizikai alakja jelenik meg fémbõl vagy papírból. De nem ez a pénz! A forgalomban lévõ tényleges pénz igazi anakronizmus. Amíg létezik, és forgalomban van, egy aktivizmus tartja fenn, mert praktikus fenntartani. A tényleges pénz ma már csak illúzió, puszta fikció. Kuz: Egy ilyen briliáns paradoxon merésznek, csaknem költõinek nevezhetõ. Rak: Ha akarja, briliáns, de nem paradoxon az, amit itt mondok. Én is tudom - és nevetni fog rajta -, hogy most még az államok, a királyok képeit vagy országcímereket nyomnak fémdarabokra vagy papírra -, de mit jelent ez ma már? A forgalomba a pénz nagy részét, a nagy tranzakciók részeit, a nemzeti vagyon biztosítékát - vagyis a pénz kibocsátását - megakadályozták azok az emberek, akikre céloztam. Bankkönyvi tételek, utalványok, csekkek, pénzváltás, forgatmány, leszámítolás, árfolyam, fizetés és állandóan fizetés. Ez olyan, mint egy áttört zuhatag, amely elárasztja a népeket. Mi volt ezzel szemben a fémpénz és a papírpénz? "Azok" (Rakovszkij így nevezi a nemzetközi pénzkartell hálózatának névtelenségbe burkolózó legfelsõbb irányítóit.) azonban igen finom pszichológusként - az általános tudatlanság biztosította büntetlenségükbõl kifolyóan - sokkal többhöz jutottak. A tõkepénz óriási szériáján túl, hogy nagyságát a végtelenségig növeljék, és forgathatóságát a gondolat gyorsaságával ruházhassák fel, megalkották a kölcsönpénzt... Egy absztrakciót, egy kiagyalt fogalmat, egy számjegyet... Kölcsön... Hitel... Érti már? Mindez csalás. Hamis pénz törvényes árfolyammal!... Más szavakkal, hogy jobban megértessem magam, a bankok és a börzék, az egész pénzügyi rendszer egy gigantikus gépezet, amelyet azért találtak ki, hogy egy szörnyûség kerüljön a természetes folyamatok helyébe, - ahogyan ezt Arisztotelész nevezte, - hogy a pénz újra pénzt fialjon, azaz valami olyasmit tegyen, ami bûn a gazdasági élet ellen, és ami a pénzemberek esetében a büntetõ törvénykönyvek rendelkezéseibe is ütközik. Ez a valami az uzsorakamat. Tudom, már mi lesz az ellenvetés. Az, hogy törvényesen tesznek szert kamatra. Még ha jogukban áll is mindez - és ez azt jelenti, hogy nagyon sok illeti meg õket -, ez a kamat akkor is uzsora marad, mert ezt a kamatot nem létezõ tõke után szedik csaló módon. A bankok mindig olyan mennyiségû, csak számokban létezõ kölcsönpénzt hiteleznek, vagy tartanak a termelõgazdaságban forgalomban, amely ötször-százszor nagyobb, mint a fizikailag létezõ pénz. Nem akarok azokról az esetekrõl beszélni, amikor a kölcsönpénz - ez a kiagyalt hamis pénz! - felülmúlja a bankok által összegyûjtött pénzt. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy valójában nem ez az igazi tõke, hanem egy nem létezõ tõke kamatozik, akkor még jogtalanabb a kamat szedése. A bankok - csaló módon - a valódi tõkének a sokszorosát kölcsönzik ki... És vegye figyelembe, kérem, hogy az a rendszer, amit itt bemutatok, még a legártatlanabb eszköz ahhoz, hogy hamis pénzt állítson elõ. Képzelje el, hogy néhány korlátlan hatalommal rendelkezõ ember tulajdonába kerülnek a reális javak. Ezek egyben korlátlan diktátorokká is válnának, vagyis a termelés és az elosztás egyedüli uraivá, és ezzel egyben a munka és a fogyasztás diktátoraivá is. Ha megengedi képzelõereje, gondolja ezt el világméretekben, és fel fogja ismerni a szociális és morális területen az anarchikus, tehát forradalmi hatást. Érti már? Kuz: Nem, még nem értem. Rak: Természetesen igen nehéz megérteni ezt a csodát. Kuz: Csodát? Rak: Igen, a csodát! Hát nem csoda az, ha egy faasztal katedrálissá változik? Ilyen csodát azonban az utóbbi évszázadban ezerszer megértek az emberek anélkül, hogy akárcsak megrezzent volna tõle a szempillájuk. Mert bámulatra méltó csoda az, hogy azok a bankok, amelyekben pénzükkel kereskedõ, megvesztegethetõ uzsorások ültek valamikor, templommá változtak, amelyek a pogány-kor oszlopos stílusát utánzó homlokzatukkal ott díszelegnek a modern városok utcáin, és amelyekhez tódul a tömeg attól a hittõl megszállva, hogy mindent lelkesen felajánljanak annak a pénznek nevezett istenségnek, amelyrõl azt hiszik, hogy a bankárok páncélszekrényeiben trónol, átadva magát isteni küldetésének, a kamat formájában való végtelen szaporodásnak. Kuz: Ez a rothadó burzsoázia új vallása. Rak: Az biztos, hogy vallás. A hatalom vallása! Kuz: Ön tehát a gazdaság poétája. Rak: Az embernek szüksége van költészetre, hogy fogalmat alkothasson a pénzügyekrõl, minden idõk legzseniálisabb és legforradalmibb mûalkotásáról. Kuz: Ez téves nézet. A pénzügyet, ahogy Marx, de mindenekelõtt Engels definiálta, a kapitalista termelési rendszer határozza meg. Rak: Így van, csak fordítva. A kapitalista termelés rendszerét a pénzügy határozza meg. Amit ezzel szemben Engels mond, sõt bizonyítani akar, az a legmeggyõzõbb bizonyíték arra, hogy a pénzügy uralkodik a polgári termelés fölött. Nos ez úgy van, hogy Engels és Marx a pénzügyet a forradalom leghatalmasabb gépezetét - amelyhez képest a Komintern csak gyerekjáték -, nem akarja felfedni és megvádolni. Ellenkezõleg. Gazdasági tehetségüket felhasználva még egyszer "rejtjelezniük" kellett az igazságot a forradalom érdekében. És mindketten ezt tették. Kuz: A történet nem új. Hasonlót, emlékszem, már Trockij is írt 10 évvel ezelõtt... Rak: Mondja csak nekem... Kuz: ...amikor kinyilvánította, hogy a Kominform konzervatív szervezet a New York-i tõzsdéhez képest, és a nagy bankárok a "forradalom kovácsai". Rak: Igen, ezt mondta egy kis könyvben, amelyben megjósolta Anglia összeomlását. Valóban ezt mondta, és a következõket fûzte hozzá: "Ki ûzi Angliát a forradalom útjára?" És ezt válaszolta: "Nem Moszkva, hanem New York." Kuz: De õ állította azt is, emlékszik rá, hogy ha a New York-i pénzemberek készítik elõ a forradalmat, akkor ez öntudatlanul történik. Rak: Leon Trockijra is vonatkozik az az ok, amit megjelöltem, hogy Engels és Marx miért rejtjelezte az igazságot. Kuz: Trockijban csak egy bizonyos - már eléggé ismert nézetet - becsülök, amellyel aztán meg is elégedett, miután kijelentette, hogy ezek a bankárok "ellenállhatatlanul, öntudatlanul teljesítik forradalmi küldetésüket." Rak: És teljesítik küldetésüket annak ellenére, hogy Trockij ujjal mutat rájuk? Különös, hogy nem változtatnak rajta! Kuz: A pénzemberek öntudatlan forradalmárok, ugyanis szellemi tehetetlenségük miatt nem látják a végsõ hatásokat. Rak: Ön tényleg ezt hiszi? Azt hiszi, hogy ezek az igazi zsenik öntudatlanul cselekednek? Néhány idiótának tartja azokat az embereket, akiknek ma az egész világ engedelmeskedik? Ez megdöbbentõ ellentmondás lenne. Kuz: Mit akar ezzel mondani? Rak: Egészen egyszerûen azt állítom, hogy ezek objektíven és szubjektíven, vagyis teljesen tudatosan forradalmárok. (A "forradalom" szó itt a nemzetközi pénzkartell irányítása alatt álló, monopolista világállam létrehozása érdekében folytatott politikai-gazdasági küzdelmet jelöli. D. J.) Kuz: A bankárok? Megõrült? Rak: Én nem. És ön? Gondolkozzon már el! Ezek a férfiak ugyanolyan emberek, mint ön meg én. Az, hogy pénz fölött rendelkeznek, hogy hitelezõk, ez még nem jelenti a becsvágyuk végét. Ha valami kielégüléshez juttatja õket, az a hatalom utáni becsvágy. Miért ne éreznének ösztönzést az uralkodásra, a totális uralomra ezek a bankárok. Ugyanúgy, amint ön is, meg én is érzek. Kuz: De ha õk már úgyis univerzális hatalommal rendelkeznek, ahogy ön hiszi - és most én is így teszek -, mit kívánhatnának még maguknak? Rak: Már mondtam: a totális hatalmat. Egy olyan hatalmat, mint amilyennel Sztálin rendelkezik a Szovjetunióban, csak még nagyobbat, univerzálisat. Kuz: Egy olyan hatalmat, mint Sztáliné? De fordított céllal. Rak: A hatalom, ha valóban abszolút, csak egy lehet. Az abszolút fogalma kizárja a sokféleséget. Ennyiben annak a hatalomnak, amelyre a "Kapintern", és amelyre a "Komintern" törekszik, - mert mindkettõ azonos, vagyis politikai területen akar hatásos lenni, - hasonlónak kell lennie. Az abszolút hatalom vagy öncél - vagy pedig nem abszolút hatalom. És a mai napig nem találták fel a totális hatalom más gépezetét, mint a kommunista államot. A polgári-kapitalista hatalom - még legfelsõbb fokán, a cézári szinten is, - korlátozott hatalom, mert amikor ez a hatalom az Ókorban elméletileg az istenség megtestesülése volt a fáraóknál és a császároknál, akkor a gazdasági élet még olyan primitív, és a technikai államapparátus még annyira elmaradott volt, hogy mindig maradt szabad terület, szabad mozgástér az egyes ember számára. Érti már, hogy azok, akik bizonyos értelemben már a föld népei és kormányai fölött uralkodnak, abszolút uralmat akarnak? Értse meg, ez az egyetlen, amit még nem értek el... Kuz: Ez érdekes, mindenesetre õrültségnek tûnik. Rak: Ez kisebb õrültség, mint amilyen Lenin õrültsége volt, aki arról álmodott, hogy a világot egy svájci tetõszobából uralja, vagy Sztáliné, aki hasonlóról álmodott egy szibériai fakunyhóban. A pénz urainak ilyesfajta becsvágya a New York-i felhõkarcolók magasából számomra sokkal természetesebbnek tûnik. Kuz: Fejezzük be! Kik azok az "azok"? Rak: Gondolja, hogy itt raboskodnék, ha név szerint tudnám, hogy kik? Kuz: Miért? Rak: Egészen egyszerû okból: aki "azokat" személyesen ismeri, azt nem hozzák olyan helyzetbe, hogy kényszeríthetnék arra, hogy megnevezze õket. Ez ennek az intelligens összeesküvésnek a legelemibb szabálya, ahogyan azt ön is tudja. Kuz: Nem azt mondta, hogy bankárok? Rak: Én nem. Emlékezzen! Mindig "nemzetközi pénzügyet" emlegettem, és mindig "azokat" mondtam, és nem többet. Ha informálnom kellene önt, csak tényeket mondanék, neveket nem, mert nem ismerek neveket. Azt hiszem, nem csalódik, amikor azt mondom, hogy "azok" nem tartoznak azok közé az emberek közé, akik hivatalok tulajdonosaiként, vagy a világpolitikában, vagy a bankok világában felbukkannak. Annyit megértettem Rathenau - a rapallói Rathenau - meggyilkolása óta, hogy a politikában és a pénzügyben csak közvetítõket használnak fel. Természetesen olyan embereket, akikben teljesen megbíznak, és akik ezerszeres módon garantált hûséggel viseltetnek irántuk. Így biztosak lehetünk, hogy a bankárok és a politikusok csak "azok" bábjai -, és elképzelhetjük, hogy milyen nagy lehet a hatalmuk, és mennyire õk az események személyes kezdeményezõi. Kuz: Jóllehet, ez érthetõ is, meg logikus is, de nem lehet, hogy indokolt tudatlansága csak bújócska az ön részérõl? Személyes tapasztalatom és aktáim szerint, ön sokkal nagyobb szerepet játszott ebben az összeesküvésben, hogy ne tudjon többet. Nem gyanít talán mégis egy konkrét személyt "azok" közül? Rak: De igen, csak talán nem hisz nekem. Azt feltételezem, hogy egy - hogy is mondjam? - misztikus személyiségû férfiról, vagy férfiakról van szó, egyfajta Ghandiról, de annak feltûnõ alakja nélkül, a puszta hatalom misztikusáról. Nem tudom, ért-e engem? Tehát "azok" nevét és címét nem ismerem. Képzelje el, hogy Sztálin, aki ma az egész Szovjetuniót uralja, falak és testõrség nélkül élne, és nem rendelkezne több garanciával az életét tekintve, mint bármelyik polgár? Mi lenne ilyen esetben az az eszköz, amely megvédené a merénylettõl? Csak a névtelenség védené meg. Ez az, amely minden összeesküvõ eszköze, és ha még ráadásul olyan sok hatalommal rendelkezik, mint Sztálin, akkor különösen! Kuz: Van logika abban, amit mond, de mégsem hiszek önnek. Rak: Higgye el, nem tudok többet! Ha tudtam volna, milyen boldog lennék ma! Nem itt ülnék, hogy az életemet védelmezzem! Teljesen megértem a kérdéseit és a szükségszerûséget, amit a rendõri foglalkozás alapján érez, hogy valami kézzel foghatót szedjen ki belõlem. Az ön megelégedésére, és arra is, mert a célhoz szükséges, amelyet mindketten el kívánunk érni, meg fogom tenni a tõlem telhetõt, hogy orientáljam önt. (Rakovszkij arra utal, hogy Kuzmin ígéretet tett életének a megmentésére, ha megfelelõ információkat ad neki, és rajta keresztül Sztálinnak, akinek ez a részletes kihallgatási jegyzõkönyv továbbítva lett. D. J.) Tudja, hogy a meg nem írt történelem, amelyet csak mi beavatottak ismerünk, az elsõ Internacionálé megalapítójának, Adam Weishauptnak, nevét csak titokban közli? Emlékszik egyáltalán a nevére? Az Illuminátusok néven ismert szabadkõmûves páholy vezére volt. Az Illuminátus nevet Weishaupt a másik keresztényellenes és kommunista összeesküvés korától, a gnosztikától kölcsönözte. Amikor ez a nagy forradalmár, szemita és ex-jezsuita, aki a francia forradalom gyõzelmét elõre látta, elhatározta (vagy megbízták - fõnöke, a nagy filozófus Moses Mendelsohn volt), hogy alapít egy szervezetet, amely titkos, és amelynek a francia forradalmat - politikai céljain túl - tovább kell fejlesztenie, hogy átalakuljon olyan szociális forradalommá, amelynek célja a kommunizmus létrehozása. Ezekben a hõsi idõkben óriási veszélyt jelentett volna, akárcsak célként is megnevezni a kommunizmust. Ezért van az összes megelõzõ intézkedés, vizsga és misztérium, amelyekkel Weishauptnak az Illuminátusokat körül kellett vennie. Még hiányzott egy évszázad, amíg börtön és kivégzés veszélye nélkül, nyilvánosan kommunistának vallhatta magát valaki. Ami nem ismeretes, az Weishauptnak és híveinek az elsõ Rothschildokhoz való kapcsolata. E híres bankárok vagyona eredetének titka azzal magyarázható, hogy õk voltak az elsõ Komintern kincstárnokai. Számos jel utal arra, hogy amikor ez az öt fivér maga között felosztotta Európa pénzügyi birodalmát, egy titokzatos hatalom segített nekik mesés vagyonukat összegyûjteni. Ezek a segítõk lehettek az elsõ kommunisták, akik a bajor katakombákból egész Európában szétszóródtak. Mások azt mondják, amit nagy valószínûséggel el is hiszek, hogy a Rothschildok nem a kincstárnokai, hanem a vezetõi voltak ennek a titkos kommunizmusnak. Ez a felfogás arra a biztos tényre támaszkodik, hogy Marx, valamint az elsõ kommunisták, azaz a most már nyilvános Internacionálé legfõbb vezetõi, köztük Heine és Herzen, báró Lionel Rothschildnak engedelmeskedtek, akinek a forradalomról alkotott képét Disraeli angol miniszterelnök írta meg regényében. Fõhõsét, Sidoniát, Lionel Rothschildról mintázta, aki multimilliomosként számtalan kémet, carbonarit, szabadkõmûvest, titkos zsidót, cigányt és forradalmárt ismert, és akinek parancsolt. Mindez fantasztikusnak tûnik, de bizonyított, hogy Sidonia az öreg Nathan Rothschild fiának idealizált képét jeleníti meg, amit bizonyít az a harc, amit megnyert. Ha minden igaz, ami ezekbõl a tényekbõl leszûrhetõ, akkor most már nevén nevezhetjük annak a felhalmozásnak az óriási gépezetét, amelyet a nemzetközi pénzügy képvisel. Ez egyenlõ azzal a gépezettel, amely a forradalmi Internacionálét létrehozta. Valami zseniális. A kapitalizmussal érhetõ el a tõke legnagyobb mértékû felhalmozása, ami a proletariátust munkavállalásra kényszeríti, kétségbeesésbe kergeti, és egyidejûleg egy olyan szervezetet hoz létre, amelynek a proletariátust egyesítenie kell, hogy a forradalomba hajtsa. Ez lenne a történelem legkiemelkedõbb eseménye. És ami még több: emlékszik az öt Rothschild fivér anyjának arra a mondatára, hogy "ha a fiaim nem akarnák, nem lenne háború." Azaz õk voltak a döntõbírák háború és béke fölött, és nem a császár. El tud képzelni egy ilyen kozmikus jelentõségû tényt? Nem látja már itt a háborút a maga forradalmi funkciójában? Háború - kommün! Tehát azóta, minden háború egy óriási lépés a kommunizmus felé. Mintha egy titokzatos hatalom elégítette volna ki Lenin kívánságát, amit Gorkijnak kifejtett. Emlékezzen 1905-re és 1914-re! Legalább azt ismerje el, hogy abból a három emelõbõl, amelyek a világot a kommunizmusba emelik, kettõt nem képes kezelni a proletariátus. Sem a harmadik Internacionálé, sem a Szovjetunió, amely akkor még nem is létezett, nem idézett elõ, és nem viselt háborúkat. De a háborút a számûzetésben lévõ maroknyi bolsevik sem tudta kiváltani, bármennyire is kívánta. Ez világos, mint a nap. És még kevésbé tudta és tudja az Internacionálé, vagy a Szovjetunió, a tõkének ezt az óriási felhalmozását, és a kapitalista termelés nemzeti és nemzetközi anarchiáját elérni. Ez akkora anarchia, amely képes óriási mennyiségû élelmiszert elégetni, ahelyett, hogy az éhezõ embereknek adná, és képes arra, amelyet Rathenau így fogalmazott meg: "Odáig hasson, hogy a félvilág szart termeljen, és a világ másik felének azt meg kelljen vennie." Végül a proletariátus nem írhatja a maga javára a négyzetesen emelkedõ inflációt, az elértéktelenedést, az értéktöbbletet, a nem pénzügyi takaréktõke, és a nem uzsoratõkének minõsülõ pénz folyamatos elrablását, a vásárlóerõ állandó süllyedését se, amely így biztosan vezet a forradalom tulajdonképpeni ellenségének, a középosztálynak az elnyomorodásához. Tehát nem a proletariátus kezeli a háború és a gazdaság mozgató emeltyûit. A proletariátus kétségtelenül a harmadik mozgató, az egyetlen látható és feltûnõ, amely a végleges támadást intézi a kapitalista állam erõdítménye ellen, és be is veszi. Biztos, hogy beveszi, ha "azok" kiszolgáltatják neki. Kuz: Újra azt mondom, hogy mindannak, amit ön oly irodalmian ábrázol, annak neve van, és már unalomig ismételgettük beszélgetésünk során, hogy az nem más, mint a kapitalizmus belsõ ellentmondása. És ha van egy akarat és egy akció, ahogy ön állítja, amely idegen a proletariátus számára, akkor most felszólítom, nevezzen meg nekem konkrétan ilyen eseteket. Rak: Meg lesz elégedve eggyel? Nos, "azok" izolálták politikailag a cárt az orosz-japán háború idején, és az Egyesült Államok pénzelte Japánt, pontosabban szólva Jacob Schiff, a Kuhn és Társa Bankház fõnöke, amely a Rothschild-ház New York-i érdekeltsége. Olyan nagy volt a hatalma, hogy elérte: az ázsiai gyarmati sorban tengõdõ népek azt az idegengyûlölõ Japánt támogatták, amelynek idegengyûlöletét most Európa is tapasztalhatja. A hadifogoly-táborokból a legjobb harcosok jöttek Pétervárra, akiket Amerikából küldött forradalmi ügynökök képeztek ki, miután engedélyt kaptak erre Japántól, azokon a bankárokon keresztül, akik Japánt pénzelték. Az orosz-japán háború a cár seregeinek megszervezett vereségével idézte elõ az 1905-ös forradalmat, amely megbukott ugyan, de közel volt a gyõzelemhez. Ha a gyõzelem nem is adatott meg ennek a forradalomnak, mégis megalkotta a szükséges politikai feltételeket az 1917-es gyõzelemhez. Olvasta Trockij életrajzát? Emlékszik forradalmársága elsõ idejére? Még ifjonc, aki szibériai számûzetése után emigránsoknál tartózkodik Londonban, Párizsban és Svájcban. Lenin, Plehanov és Martov csak sokat ígérõ kezdõnek tartja. De már az elsõ szakadásnál független merészel maradni, és õ akar az egyesülés döntõbírája lenni. 1905-ben még csak 25 éves, és már egyedül tér vissza Oroszországba, párt és saját szervezet nélkül. Olvassa el Sztálin ki nem "tisztogatott" tudósítását az 1905-ös forradalomról, vagy Lunacsarszkij tudósításait, aki nem volt trockista. Pétervárott Trockij állt a forradalom élén - ez az igazság. Presztízzsel és népszerûséggel csak õ kerül ki a forradalomból. Nem Lenin, Martov, vagy Plehanov nyerte meg, és tartotta életben a forradalmat. - Hogyan és miért emelkedik fel az ismeretlen Trockij, és nyer azonnal hatalmat a legidõsebb és legtekintélyesebb forradalmárok fölött? Egész egyszerûen azért, mert megházasodott. Vele jön Oroszországba felesége, Szedova. Tudja ki ez a nõ? Annak a Jivotovskynak a lánya, aki szoros összeköttetésben állt a Warburg bankárokkal, Jacob Schiff vagyonának résztulajdonosaival és rokonaival, vagyis azzal a pénzügyi csoporttal, akik Japánt is pénzelték, és Trockijon keresztül az 1905-ös forradalmat is finanszírozták. Itt van tehát annak az oka, hogy miért kerül Trockij azonnal a forradalmi lépcsõfok tetejére. És ez a kulcsa Trockij valódi személyiségének. De ugorjunk 1914-re. Az osztrák trónörökös elleni merénylet mögött Trockij áll, és ez a merénylet váltja ki az európai háborút. Valóban azt hiszi, hogy merõ véletlen volt a merénylet és a háború? Ahogy azt egy cionista kongresszuson Lord Mechett mondta? Analizálja az oroszországi hadjárat fejlõdését a "nem-véletlen" fényében! A vereség elõidézése mestermû. A cárnak nyújtott segítséget a szövetségesek úgy szabályozták és adagolták, hogy az a szövetségesek követeinek érvet szolgáltatott ahhoz, hogy II. Miklóst az egyik öngyilkos támadás után a másikra késztessék. Ostobaságát tekintve egyébként ez nem is volt nehéz. Az orosz hústömeg óriási volt, de ez csak mellékes szerepet játszhatott. Szervezett támadások vezettek a forradalomhoz. Amikor minden oldalról forradalom fenyeget, ez recept a demokratikus köztársaság megteremtéséhez. A küldöttek köztársasága bejelenti, hogy büntetlenséget biztosít a forradalmároknak. Valami még azonban hiányzik. Kerenszkijnek egy további gyilkos támadást kell elrendelnie és keresztül vinnie, hogy ezzel felforduljon a demokratikus forradalom. Még Kerenszkijnek kell véghezvinnie, és befejeznie az állam átadását a kommunistáknak. Trockij így "észrevétlenül" átveheti az egész államapparátust. Micsoda különös vakság! Ez a sokat megénekelt októberi forradalom valósága: a bolsevikok átvették a hatalmat, amelyet "azok" kiszolgáltattak nekik. Kuz: Ön tehát azt meri állítani, hogy Kerenszkij Lenin tettestársa volt? Rak: Leniné nem, hanem Trockijé. Jobban mondva: "azoké"! Kuz: Abszurdum! Rak: Nem képes felfogni? Éppen ön nem? Ezen igen csodálkozom. Ha ön kémként elérné, hogy az ellenséges erõd parancsnoka legyen - nem nyitná meg azoknak a támadóknak a kapukat, akiket valóban szolgál? Nem lenne akkor több egy közönséges legyõzöttnél, vagy fogolynál? Talán nem tenné ki magát annak a veszélynek, hogy az erõd megtámadása során meghal, mert egy támadó, aki az egyenruháját nemcsak maszknak tartja, önt igazi ellenségnek tekinti? Higgye el nekem, emlékmû és mauzóleum nélkül, a kommunizmus többet köszönhet Kerenszkijnek, mint Leninnek. Kuz: Ezzel azt akarja mondani, hogy Kerenszkij tudatosan és önszántából hagyta magát legyõzni. Rak: Igen, ez teljesen nyilvánvaló számomra. De még ennél is többet mondok önnek: tudja ki pénzelte az októberi forradalmat? "Azok" pénzelték, pontosan azokon a pénzembereken keresztül, akik Japánt és az 1905-ös forradalmat is pénzelték. Jacob Schiff és a Warburg fivérek, azaz a bankok nagyszövetsége. Köztük az öt Federal Reserve Bank egyike, valamint a Kuhn, Loeb és Társa Bank, amelyben más európai és amerikai bankárok is részt vettek, olyanok, mint Guggenheim, Hanauer, és Aschberg, a stockholmi "Nya Banktól". "Véletlenül" ott voltam Stockholmban, és részt vettem a pénzek átutalásában. Amint Trockij megérkezett, én voltam az egyetlen, aki a forradalom részérõl részt vett ebben. De végre jött Trockij, ezt hangsúlyoznom kell, mert a szövetségesek kiutasították Franciaországból a vereségért elkövetett tevékenysége miatt, és ugyanezek a szövetségesek szabadon engedték, hogy a szövetséges Oroszországban a vereségért ügyködjön. Ez megint csak egy véletlen? Ki tette ezt? Ugyanazok, akik elérték, hogy Lenin keresztül utazhasson Németországon. "Azok" el tudták érni Londonban, hogy Trockijt - a védelem szétbomlasztóját - kihozták egy kanadai táborból, és azt is el tudták intézni, hogy amerikai útlevéllel az összes szövetséges ellenõrzõ ponton keresztülutazhatott. Mások, köztük Rathenau, elintézte Lenin keresztülutaztatását az ellenséges Németországon. Ha egyszer majd elõítéletek nélkül tanulmányozhatja a forradalom és a polgárháború történetét, olyan rendõrségi vizsgálat szellemében, mint amilyenre csak ritkán kerül sor, akkor az események lefolyásában, valamint az egyes részletekben, - sõt még bizonyos anekdotikus vonatkozásokban is - egy egész sor igen meglepõ "véletlent" fog találni. Engedje meg, hogy lezárjam ezt a történetet, hogy mindketten levonhassuk a tanulságot. Lenin tehát fenntartás nélkül engedi mûködni Trockijt, amikor az Petrográdba érkezett. Ahogy azt Ön is jól tudja, a két forradalom idején igen mély volt a véleménykülönbség kettõjük között. A forradalom gyõzelmének azonban Trockij a mestere, ha akarja ezt Sztálin, ha nem. Miért? Ennek titkát Lenin felesége, Krupszkaja õrizte meg. Õ tudta, ki is valójában Trockij. Lenint is Krupszkaja gyõzte meg, hogy vegye fel Trockijt munkatársai közé. Különben Lenin Svájcban maradt volna leblokkolva, és már ez a tény is óriási indíték volt a számára. Hasonlóan annak tudata is, hogy Trockij mekkora segítséget hozott a forradalomnak. Lenin tisztában volt vele, hogy Trockij jelenléte pénzt és hatalmas nemzetközi segítséget jelent. Ezt bizonyította a leplombált vagon is. (Itt Rakovszkij arra az utazásra céloz, amikor a német titkosszolgálat Lenint és társait átutaztatta a háborúban álló Németországon, hogy Helsinkin keresztül Szentpétervárra mehessenek. - D. J.) A baloldali forradalmi szárny egysége, vagyis a szocialistáké, a forradalmároké és az anarchistáké nem a jelentéktelen bolsevik párt, hanem Trockij mûve volt, és nem Lenin hajlíthatatlansága hozta létre. Nemhiába volt a "pártnélküli" Trockij igazi pártja a zsidó "proletariátus" régi "szövetsége", amelybõl a forradalom összes ága származik Oroszországban, és amelynek ez a kör adta a vezetõinek a 90%-át. Természetesen nem a hivatalos és nyilvános "szövetség", hanem az összes szocialista pártban jelenlévõ titkos "szövetség" az, amelyeknek minden vezetõje ennek a rejtett szövetségnek a vezetése alatt áll. Kuz: Kerenszkij is? Rak: Kerenszkij is, és még néhány nem szocialista pártvezér. A polgári pártok vezetõi. Kuz: Ezek mennyiben? Rak: Elfelejti a szabadkõmûvesség szerepét a forradalom elsõ polgáridemokratikus szakaszában? Kuz: Azok is a "szövetség"-nek engedelmeskedtek? Rak: Mint közvetlenül felettük álló fokozatnak, de a valóságban "azoknak" engedelmeskedtek. (Mint már többször jeleztük: Rakovszkij a nemzetközi pénzhatalom legfelsõbb és névtelenségbe burkolózó, szupertitkos vezetõit "azoknak" nevezi. "Azok" irányítják a szabadkõmûvesség különbözõ irányzatait is, amelyek viszont a szocialista mozgalomban mûködõ titkos szövetség irányítói. - D. J.) Kuz: A marxista hullám ellenére, amely feltornyosulva az õ jogaikat és életüket fenyegette? Rak: Mindezek ellenére! Természetesen nem látták a veszélyt. Vegye figyelembe, hogy minden szabadkõmûves többet látott a képzelõerejével, meg volt gyõzõdve, hogy többet lát, mint ami igaznak bizonyult, mert valóságosnak képzelték azt, amit kívántak. Ezért vannak jelen a szabadkõmûvesek növekvõ számban a polgári nemzetek kormányaiban és az államvezetésben. Számukra ez a tény társaságuk politikai hatalmának a bizonyítéka. Vegye azt is figyelembe, hogy abban az idõben az összes szövetséges nemzet kormányzó politikusai - egészen kevés kivétellel - mind szabadkõmûvesek voltak. Ez igen fontos érv volt a számukra. Abban a biztos hitben ringatták magukat, hogy ez a forradalom a francia típusú polgári forradalomba torkollik majd. Kuz: Az 1917-es évrõl most lefestett kép alapján igen ravasznak kellett lenniük, ha azt hitték... Rak: Azok is voltak. És azok ma is. Csakhogy a szabadkõmûvesek nem fogták fel azt az elsõ világos leckét, mégpedig a Nagy Forradalomét, (az 1789-es francia forradalomra utal. D. J.) amelyben fontos forradalmi szerepet játszottak, és amely a legtöbb szabadkõmûvest felfalta, élén nagymesterükkel, Fülöp orleáni herceggel. De vérpadra juttatta testvérét, a királyt, aki szintén szabadkõmûves volt, aztán a girondistákat, a hébertistákat, a jakobinusokat... és ha néhány túlélte, az életét csak Bonaparte Napóleonnak és a Brumaire-ben végrehajtott puccsának köszönhette.(Brumaire a francia forradalom által bevezetett új naptárban az október. 22-tõl november. 20-ig terjedõ hónap, a "ködös" hónap. I. Napóleon 1799. Brumaire 18-án államcsínyt hajtott végre, amely megvetette katonai diktatúrájának alapját. D. J.) Kuz: Ezzel azt akarta mondani, hogy a szabadkõmûvesség arra van ítélve, hogy a forradalom kezétõl pusztuljon el, amelyet saját maga idézett elõ? Rak: Egészen pontosan... Ön most egy szigorúan titokban tartott igazságot fogalmazott meg. Én szabadkõmûves vagyok. Tudta? Vagy nem? Hát jó. Elmondom Önnek a nagy titkot, amit mindig megígérnek a szabadkõmûveseknek, hogy majd lelepleznek elõttük, de sem a huszonötödik, sem a harmincharmadik, sem a kilencvenharmadik, de még a legmagasabb fokozat rítusában sem árulnak el nekik. Én ismerem a titkot. Természetesen nem azért, mert szabadkõmûves vagyok, az kevés lenne, hanem azért, mert "azokhoz" tartozom származásilag: zsidó vagyok. (A politika és pénzgazdaság nem nyilvános terének - a láthatatlan hatalom döntéshozó hálózatának - több tekintélyes kutatója szerint, "azok" elsõsorban nem az etnikai vagy vallási hovatartozás, hanem a kamatszedõ magánpénzrendszer kialakításában és fenntartásában, valamint az ebbõl származó hatalom megszerzésében és megtartásában való közös érdekeltségük alapján mûködtetik formális és informális szervezeteiket, kapcsolati-hálójukat. Ezért tárgyi tévedésnek tekinthetõ a privát-pénzmonopólium szervezett magánhatalmát, és e hatalom világuralmi törekvéseit egyetlen néphez vagy etnikumhoz kapcsolni. A pénzhatalom hálózatában ugyanis szinte minden nép és etnikum vagyonos elitje megtalálható. Úgy tûnik, hogy Rakovszkij itt túlértékeli zsidó származásának a jelentõségét. D. J.) Kuz: És mi ez a titok? Rak: A szabadkõmûvesek egész képzése, és a szabadkõmûvesség egészének célja arra irányul, hogy különbözõ ürügyek alatt, mint amilyen, pl. a Francia Forradalom hármas jelszava, (Rakovszkij itt a "szabadság, egyenlõség, testvériség", soha komolyan nem gondolt és soha meg nem valósított, manipulációs célokra kitalált jelszavára utal. D. J. ) megteremtsék a szükséges feltételeket a kommunista forradalom számára, hogy azok rendelkezésre álljanak. És mivel a kommunista forradalom a burzsoázia egész osztályának, és a burzsoázia minden vezetõjének a fizikai likvidálását helyezi kilátásba, a szabadkõmûvesség valódi titka a szabadkõmûvességnek, mint szervezetnek, az önfelszámolása, és minden valamiképpen jelentõs szabadkõmûvesnek a fizikai öngyilkossága. Nos, érti már? Ha a szabadkõmûvesre ilyen vég, ilyen sors vár, miért van szükség a misztériumokra és a teátrális jelenetekre és más egyéb "titkokra"? Hogy az igazi titok rejtve maradjon. Ha alkalma nyílik egy bármilyen jövendõbeli forradalomban erre, ne mulassza el megfigyelni annak a szabadkõmûvesnek a rémült és ostoba arckifejezését, aki elkezdi felfogni, hogy a forradalom kezétõl kell meghalnia. Hogy fog sivalkodni és hivatkozni a forradalomért kifejtett érdekeire. Az lesz ám a cirkusz, amin majd meg kell halni -, de a nevetéstõl! Kuz: És még tagadja a burzsoázia született ostobaságát? Rak: Mint osztályét igen, de bizonyos részének ostobaságát nem. A bolondok házának léte még nem bizonyítja azt, hogy az õrültség általános jelenség. A szabadkõmûvesség is lehet a bolondok háza, de csak a szabadságban. Továbbmegyek. Ha gyõzött a forradalom, végbemegy a hatalomátvétel. Fellép az elsõ probléma: a béke és vele együtt az elsõ szakadás a párton belül, amelyben a koalíció azon erõi vesznek részt, amelyek hatalmon vannak. Nem akarok belemenni annak a harcnak a részleteibe, amely Moszkvában a Breszt-litovszki béke hívei és az ellenzék között zajlott le, mert ez már régóta jól ismert. Csupán arra akarok utalni, hogy a késõbbi, ún. trockista ellenzék, akiket már likvidáltak és azok, akiket majd még likvidálni fognak, már ott megmutatkozott. Mindannyian ellenezték a békeszerzõdés aláírását. Ez a béke, tévedés volt, Lenin öntudatlan árulása a nemzetközi forradalommal szemben. Képzelje el, ha bolsevikok ültek volna Versailles-ban a békekonferencián, és késõbb a Népszövetségben. Fegyveres erõvel kovácsolták volna meg a németek szovjet államát. Európa térképe ma egészen másként nézne ki. De Lenin megrészegülve a hatalomtól, és Sztálintól is támogatva, aki már szintén ittas volt a parancsolási lehetõség alkoholjától, követve a párt nemzeti orosz szárnyát, fizikai erõszakkal vitte keresztül az akaratát. Így született meg a "szocializmus egy országban", tehát az, amit ma Sztálin mindenek fölé emel. Természetesen volt harc, de csak olyan formában és mértékben, amely nem tudta szétrombolni a kommunista államot. Az ellenzék számára ez máig érvényes elõfeltétel. De ez volt elsõ csõdünk oka, és minden késõbbi sikertelenségünké is. Van azonban egy kíméletlen rejtett harc is, hogy ne veszélyeztessük részvételünket a hatalomban. Összeköttetései révén Trockij megszervezte Kaplan merényletét Lenin ellen. (1918. aug. 30-án Dora Kaplan szociálforradalmár - esszer - nõ pisztolylövésekkel súlyosan megsebesítette Lenint. D. J.) Trockij parancsára ölték meg Blumkin Mirbach követet. Spiridonova és szociálforradalmárai államcsínye szintén Trockij közremûködésével történt. Erre a célra kiszemelt embere minden gyanú felett állt, õ volt az a Rosenblum, egy litván zsidó, aki O'Reilly néven az angol Intelligence Service egyik legjobb kémeként ismeretes. A választás azért esett Rosenblumra, mert csak angol kémként volt ismert, tehát a merénylet vagy összeesküvés meghiúsulása esetén sem Trockijt, sem bennünket nem lehetett volna felelõssé tenni, hanem Angliát. Ez így is történt. A polgárháború arra kényszerített minket, hogy feladjuk az összeesküvési és terrorista módszereket. Az, hogy Trockij lett a Vörös Hadsereg szervezõje és vezetõje, azt a lehetõséget kínálta nekünk, hogy az igazi államhatalom a mi kezünkben legyen. A szovjet haderõ, amely szakadatlanul hátrált a "fehérek" elõl, és Szovjet-Oroszország területét a régi moszkvai nagyhercegség egykori területére hagyta zsugorodni, egyszerre csak gyõzedelmeskedni kezdett, mintha valami csoda történt volna. Mibõl gondolja, hogy mindez csodával határos módon, vagy egyszerûen csak véletlenül történt így? Amikor Trockij átvette a Vörös Hadsereg parancsnokságát, már kezében volt a szükséges erõszakszervezet ahhoz, hogy a hatalmat megragadja. A gyõzelmek az õ presztízsét és az õ hatalmát erõsítették, a "fehéreket" most már le lehetett gyõzni. Valóban elhiszi azokat a hivatalos állításokat, hogy a szovjet gyõzelem minden csodája a közepes, rosszul felfegyverzett, fegyelmezetlen Vörös Hadseregnek tulajdonítható? Kuz: Hát ki másnak lenne az érdeme? Rak: 90%-ig "azok" javára írandó. Nem szabad elfelejtenie, hogy a fehérek a maguk módján "demokratikusak" voltak. Közéjük tartoztak a mensevikek és minden régi liberális párt maradéka. A fehéreken belül - tudva vagy tudatlanul - "azoknak" mindig igen nagy erõk álltak a szolgálatukra. Amikor Trockij átvette a parancsnokságot azt a feladatot kapták, hogy rendszeresen árulják el a fehéreket, és egyidejûleg azt ígérték nekik, hogy elõbb vagy utóbb tagjai lehetnek a szovjet kormánynak. Ivan Majszkij volt az egyike ezeknek az embereknek, azon kevesek egyike, akinek beváltották ez irányú ígéretüket, de csak azért, mert Sztálin meggyõzõdhetett a hûségérõl. Amikor a Fehér Hadseregen belüli szabotázs párosult a fehér generálisoknak nyújtott pénzügyi segítség fokozatos csökkenésével, akik ezen túlmenõen sajnálatra méltó idióták is voltak, akkor egyik vereséget a másik után szenvedték el. Végre felvette Wilson a híres 14 pontjába a hatodikat, amely elegendõnek bizonyult ahhoz, hogy a "fehérek" minden Szovjet-Oroszország elleni kísérletének véget vessen. A polgárháború alatt Trockijt szemelték ki Lenin utódjának. Ehhez nem fér kétség. Az öreg forradalmár már meghalhatott dicsõségben. Megúszta Kaplan golyóját, de nem élte túl azt a burkolt halálba-segítést, amelyet alkalmaztak ellene. Kuz: Trockij rövidítette meg Lenin életét? Ez lenne a szenzáció az Ön bírósági tárgyalására? Nem Levin volt, aki Lenint kezelte? Rak: Trockij? Talán beleavatkozott. De az biztos, hogy tudott róla. A technikai kivitelezés és a vele járó dolgok? Ki tudja ezt? - "Azoknak" annyi csatornájuk van, amelyeken elérhetik céljukat. Kuz: Mi lenne, ha Lenin rafinált meggyilkolása, amely elsõrendû ügy a maga nemében, egy következõ per tárgya lenne? Mit gondol, Rakovszkij, mellékesnek tûnik Önnek az elõidézõ? Természetesen, ha ez a beszélgetés köztünk kudarcba fullad...a technikai rész Önre, mint orvosra igen jól illik. Rak: Ezt nem tanácsolnám Önnek. Inkább ne nyúljon az ügyhöz. Ez magára Sztálinra is túl veszélyes. A propagandájukkal azt csinálhatnak amit akarnak, de "azoknak" is meg van a propagandájuk, és az sokkal hatalmasabb. Sokkal erõsebb bizonyíték áll rendelkezésre, mint bármilyen más beismerés, amelyet Levintõl, tõlem vagy bárki mástól kicsikarnának. A "Cui prodest?" (vagyis: Kinek jó ez?) Sztálinban látja Lenin gyilkosát. Kuz: Mit akar ezzel mondani? Rak: Azt, hogy a klasszikus csalhatatlan szabály, amellyel fel lehet fedni a gyilkost, így szól: azt kell kideríteni, kinek van hasznára a gyilkosság. És Lenin esetében Sztálin, az Ön fõnöke az, akinek ez jól jött. Gondoljon erre, és ne tegye ezeket a közbevetéseket, amelyek zavarnak, és nem engedik, hogy végezzek. Az nyílt titok, hogy amikor nem Trockij lett Lenin utódja, nem emberi erõ volt az, amely ezt megakadályozta. Lenin utolsó betegsége idején a hatalom összpontosulása nagyobb volt Trockij kezében, mint amire szüksége volt. Már a kezünkben volt Sztálin halálos ítélete. Az a levél, amelyet Krupszkaja préselt ki férjétõl, egy olyan diktátor kezében, mint Trockij, elegendõ lett volna mostani fõnöke ellen, hogy likvidálja õt. De egy ostoba véletlen - mint látni fogja - minden tervünket megsemmisítette. Trockij ugyanis véletlenül megbetegedett a döntõ pillanatban, amikor Lenin meghalt, és hónapokon keresztül képtelen volt bármilyen tevékenységet kifejteni. Ez az a bizonyos hátrány, - minden elõny mellett -, amikor minden egy személyre koncentrálódik. Természetes, hogy Trockij, akit a feladat megvalósítására képeztek ki, hirtelenjében nem improvizálhatott. Senki közülünk, sem Zinovjev, sem Kamenyev nem rendelkezett azzal a képzettséggel, de a szükséges eszközök sem voltak kéznél. Ezeket Trockij féltékenységbõl, hogy ne legyen helyettesíthetõ, senkinek sem akarta átengedni. Amikor tehát Lenin halálakor szembekerültünk Sztálinnal, aki titokban lázas tevékenységet folytatott, látnunk kellett a Központi Bizottságban a vereség bekövetkezését. Kényszerûségbõl azt a megoldást rögtönöztük, hogy azt, aki felkínálkozott, hogy Sztálinhoz csatlakozik, sztálinistábbnak kellett nyilvánítanunk, mint magát Sztálint, vagyis eltúlozni és szabotálni. A többit ismeri. A Sztálin elleni földalatti harcunkat és ismétlõdõ csõdünket Sztálinnal szemben, aki a rendõrmûvészet példátlan zsenijének bizonyult. (Sztálin rendõrmûvészeti "zsenialitása" elsõsorban abban állott, hogy a politikai rendõrségre idõben rátette a kezét, és így lényegében egy magánhadsereggel rendelkezett riválisaival szemben a hatalom megszerzéséért vívott küzdelemben. Ehhez járult cinikus gátlástalansága, amellyel kiérdemelte egyes életrajzíróitól a "kaukázusi gengszter" minõsítést. D. J. ) Még ennél is több, hogy Sztálin, aki talán nemzeti aktivizmusból oroszságát hangsúlyozza (grúz létére, D. J.), egy olyan kört hívott életre maga körül, amelyet nekünk ki kellene irtani, mert a nemzeti kommunizmus ellentétben áll az internacionalista kommunizmussal, amelyet mi képviselünk. Sztálin az Internacionálét a Szovjetunió szolgálatába állítja, s mivel a Szovjetunió õt szolgálja, így lényegében a saját maga szolgálatába. Ha történelmi párhuzamot akarunk találni, akkor a bonapartizmusra kell utalnunk, és ha egy hasonló személyiséget akarunk keresni, mint Sztálin, akkor nem találunk hozzá hasonlót a történelemben. De azt hiszem, talán mégis van egy párhuzam. Ha két alakot vetünk egybe, Fouchet és Napóleont. Az utóbbinál hagyjuk el életének második felét, a mellékeset, az egyenruhát, a katonai hierarchiát, a koronát, mindazokat a dolgokat, amelyek úgy tûnik, nem hozzák Sztálint kísértésbe, s amelyek együttesen sem eredményezik Sztálint. Ehelyett vegyük a legfontosabbat: annak a forradalomnak a megfojtását, amelyet Sztálin nem szolgál, hanem amelybõl kiszolgálja magát, amellyel államát a legrégibb orosz imperializmussal teszi egyenlõvé, mint Napóleon esetében a gall imperializmus, továbbá egy olyan arisztokrácia megteremtését, amely nem katonai, mert Sztálin még nem aratott gyõzelmet, hanem csupán bürokratikus-rendõri szintû... Kuz: Elég, Rakovszkij! Nem azért van itt, hogy trockista propagandát folytasson. Rátér-e végre a lényegre? Rak: Természetesen rá fogok térni, de csak akkor, ha már elértem, hogy fogalmat alkot "azokról", akikkel Önöknek gyakorlatilag és konkrétan számolniuk kell. Elõbb nem. Ez fontosabb nekem, hogy ne mondjak csõdöt Önnél, mint az, hogy Önt hogyan fogják megérteni. Kuz: Akkor kérem, lehetõleg röviden. Rak: Csõdünk, amely évrõl-évre nyilvánvalóbbá válik, magában foglalja azt a tényt is, hogy mindaz, amit a háború utáni idõben "azok" a forradalom újraélesztéséért tettek, céltalan maradt. A Versailles-i Szerzõdés, amely a politikusok és közgazdászok számára megmagyarázhatatlan, mert valódi célját senki sem gyanította, a legdöntõbb elõfeltétel volt a forradalom számára. Kuz: Ez az elmélet egészen érdekes. Hogyan akarja ezt megmagyarázni? Rak: Egyetlen nép érdeke sem követelte meg a versailles-i jóvátételeket és gazdasági korlátozásokat. A Versailles-i Szerzõdés abszolút kalkulációja annyira kézenfekvõ volt, hogy még a gyõztes hatalmak legtekintélyesebb közgazdászai is nyomban megtámadták. Egyedül Franciaország akkora összeget követelt kártérítésként, amely nagyobb volt, mint egész nemzeti vagyona, mintha Franciaország egész területét a Szaharává változtatták volna a háború folyamán. De rosszabb volt ez az õrült "egyezmény", mert ennek alapján sokkal nagyobb fizetésre kötelezték Németországot, mint amire képes volt. Így egészében kiárusították, és egész nemzeti jövedelmét elrabolták. A következmény: a német belsõ piac beszûkülése, éhezés, a gyõztes országokban viszont sztrájkok a német áruk bevitele miatt. Ha viszont Németország nem fizetne, akkor ott munkanélküliség, a gyõzteseknél pedig zavarok lennének a gazdasági életben. Ez volt az elsõ következménye Versailles-nak. Nem volt tehát forradalmi a Versailles-i Szerzõdés? Sõt, még ennél is tovább mentek. Megkísérelték kierõszakolni a teljesítmény egyöntetû szabályozását. Olyan képtelen rendszert akartak bevezetni, amely minden nemzeti gazdaság számára kielégítõen és megfelelõen termel. Úgy képzelték, hogy elhanyagolhatóak az éghajlati viszonyok, a nemzeti nyersanyagkészlet, sõt még az igazgatók és munkások technikai képzettsége is. A természet adta egyenlõtlenség, a talaj, a klíma, a nyersanyagok különbözõsége, az egyes nemzeti gazdaságokon belül eddig mindig azzal egyenlítõdött ki, hogy a szegényebb országoknak többet kellett dolgozniuk, mint a jobb adottságúaknak. A talaj szegénysége következtében rá voltak kényszerítve arra, hogy ezt a szûkösséget teljesítõképességük erõteljesebb kihasználásával egyenlítsék ki az ipar területén és más területeken még inkább. Nem akarom tovább részletezni, de a Népszövetség által a munkára kivetett szabályozás, amely a napi munkateljesítmény absztrakt elvét vette figyelembe, a valóságban a gazdasági egyenlõtlenség kikényszerítését jelentette. Figyelmen kívül hagyta a munka célját, a kielégítõ termelést. Azonnali hatásként súlyos zavarok jelentkeztek a termelésben, amely megmutatkozott az ugrásszerûen megnövekedett nyersanyagzavarban, amelyért arannyal kellett fizetni, már ameddig Európa rendelkezett arannyal. Másik eredménye az lett, hogy az Egyesült Államok úszott a bankjegyekben, mert óriási termelését aranyért és aranyfedezetû bankjegyekért értékesítette. A termelésnek ezt a példátlan méretû anarchiáját, amilyet még nem látott a világ, a pénzügyi közösség, azaz "azok" aknázták ki avval az ürüggyel, hogy egy még nagyobb anarchiával kúrálják ki az elõállott anarchiát: mégpedig a hivatalos pénz inflációjával, és a saját pénzük, a kölcsönpénz, az általuk elõállított hitelpénz százszor nagyobb inflációjával. Emlékszik az egymást követõ pénzleértékelésekre egy sor országban? A német pénz leértékelésére, az amerikai krízisre és vesébe vágó hatására? Az eredmény a rekord-munkanélküliség volt. Több mint harminc millió munkanélküli egyedül Európában és az Egyesült Államokban! Nos, elhiszi már, hogy a Versailles-i Szerzõdés és a Népszövetség feltételei a forradalmat szolgálták? (A "forradalom" kifejezés itt is a nemzetközi pénzkartellnek - a pénz magán-monopóliumán alapuló - totális uralmához, a Globális Unióhoz vezetõ szervezett erõfeszítésekre utal. - D. J.) Kuz: Lehet, hogy mindez nem volt szándékos. Ön nem tudja nekem bebizonyítani, hogy a logikus továbbfejlõdéstõl, a forradalomtól és a kommunizmustól miért hátráltak meg, és ezen túlmenõen miért alkottak közös frontot a fasizmussal, amely gyõzedelmeskedett Olaszországban és Európában? Nos, erre mit válaszol? Rak: Ha "azok" létét és célját figyelmen kívül hagyjuk, akkor Önnek teljesen igaza van. De "azok" kilétét és célkitûzését nem szabad mellõzni. Éppoly kevéssé, mint azt a tényt, hogy Joszif Sztálin kezében van a hatalom a Szovjetunióban. Kuz: Nem látok összefüggést ezen dolgok között. Rak: Mert nem akar! Utalás és támpont azonban van elegendõ. Még egyszer megismétlem: Sztálin a szemünkben bonapartista és nem kommunista. Kuz: De a fasizmus lényegét tekintve antikommunistább, jóllehet egyaránt ellenfele mind a sztálinista, mind a trockista kommunizmusnak! És ha "azok" hatalma olyan nagy, miért nem akadályozzák meg? Rak: Mert õk azok, akik hagyják, hogy Hitler gyõzedelmeskedjen. Kuz: Most túlszárnyalta az abszurditás minden rekordját. Rak: Az abszurd és a csodálatos formai képtelenségbe olvad össze. Figyeljen rám: már elismertem a trockizmus csõdjét. Végül "azok" is felismerték, hogy Sztálint államcsínnyel nem lehet megbuktatni. És történelmi tapasztalataik egy másik megoldást diktáltak nekik: azaz, hogy Sztálinnal ugyanazt tegyék, mint amit egykoron a cárral tettek. A nehézség azonban abban állt, amely számunkra leküzdhetetlennek tûnt, hogy egész Európában nem akadt ország, amely alkalmas lett volna egy invázióra. Egyiknek sincs olyan megfelelõ földrajzi helyzete vagy elegendõ hadserege, amely alkalmas lenne arra, hogy bevonuljon a Szovjetunióba. Mivel nem akadt ellenfél, hát kreálni kellett egyet. Népességénél és stratégiai helyzeténél fogva csak Németország volt abban a helyzetben, hogy behatoljon Oroszországba, és elõidézze Sztálin vereségét. A Weimari Köztársaság azonban nem úgy volt felépítve, hogy megtámadhasson másokat, hanem éppen ellenkezõleg, hogy mások támadhassák meg õt. És a német éhezés egén elkezdett ragyogni Hitler csillaga. Egy éleslátású szem függesztette rá tekintetét. A világot csodálattal töltötte el üstökösszerû megjelenése. Nem akarom azt mondani, hogy mindez a mi mûvünk lett volna. A versailles-i forradalmi-kommunista gazdaság egyre nagyobb tömegeket vezetett hozzá. Az a feltétel, amelyet Versailles teremtett Németország számára, vagyis az elproletarizálódás, az éhség és a munkanélküliség, és az ezekbõl adódó következmények, a kommunista forradalom gyõzelmét kellett volna, hogy elõidézzék. Ehelyett Hitler gyõzelmét idézték elõ. A forradalom gyõzelmét a Sztálin vezette Szovjetunió, és az Internacionálé meghiúsította, továbbá az, hogy nem akarták Németországot egy új Bonaparténak átengedni, így a Dawes- és Young-terv enyhített valamennyit Németország szorongató körülményein abban a reményben, hogy gyõzedelmeskedhet az ellenzék (azaz Trockij és elvbarátai - D. J.) Oroszországban. Amikor ez nem következett be, akkor számolni kellett az "azok" által megteremtett feltételeknek a következményeivel: Németországban a gazdasági meghatározottságok forradalomra kényszerítették a proletariátust. Mivel Sztálin hibájából a szocialista-internacionalista forradalom nem bontakozhatott ki, ezért a német proletariátus a nemzeti- szocialista forradalomba sodródott. Ez dialektikus tény. De minden elõfeltétel és alap ellenére még további feltételek voltak szükségesek a nemzeti forradalom gyõzelméhez. Szükséges volt, hogy a trockisták és a szocialisták utasításának megfelelõen szakadás jöjjön létre az éber és épp osztályöntudattal rendelkezõ tömegekben. Mi már ekkor beavatkoztunk. De még többre volt szükség. Az 1929-es évben, amikor a nemzetiszocialista párt válságba került, mert elfogytak a pénzügyi eszközei - "azok" követet küldtek hozzájuk, még a nevét is ismerem, egy Warburg nevezetû egyén volt. A Hitlerrel való közvetlen tárgyalásokon megegyeztek a nemzetiszocialista párt finanszírozásában, és Hitler egy-két év alatt dollárok millióit kapta, amit a Wall Street küldött, és márkák millióit, amelyeket Schachton (Hjalmar Schacht-ról van szó, aki 1923-tól 1930. márciusáig a Reichsbank elnöke volt a weimari korszakban, majd Hitler uralomra jutását követõen ismét a Reichsbank elnöke lett 1939-ig, közben egy ideig gazdasági csúcsminiszter is volt. Schacht a Wall Street megbízottja volt Hitler mellett. Egyike azon keveseknek, akik nyíltan megmondták magukról, hogy szabadkõmûvesek. A nürnbergi perben csak tanúként hallgatták ki, köztiszteletben álló személyiségként halt meg 1970-ben. A müncheni Ostfriedhof temetõben helyezték örök nyugalomra. D. J. ) keresztül juttattak el hozzá. Ezekbõl a dollárokból és márkákból tartották fenn az SA-t és az SS-t, és finanszírozták a következõ választásokat, amelyek Hitlert hatalomra segítették. Kuz: Akik az Ön által ábrázolt tökéletes kommunizmus megvalósítására törekednek, pont azt a Hitlert fegyverzik fel, aki arra esküszik, hogy kiirtja az elsõ kommunista népet? Ha ez hihetõ, akkor ez már igazán a pénzügyi körök zagyva "logikája"! Rak: Megint elfelejti Sztálin bonapartizmusát. Emlékezzen csak! Napóleonhoz, a Francia Forradalom megfojtójához képest maga XVIII. Lajos, Wellington, Metternich, sõt az egyeduralkodó cár is objektíven tekintve forradalmi volt. Ez a legjobb sztálinista tanítás. Ön kívülrõl fogja tudni Sztálin téziseit a gyarmatok megtartásáról, az imperialista hatalmakkal szemben. Ezek szerint objektíven tekintve az afgán emír és Faruk egyiptomi király kommunisták, mert õfelsége, a brit uralkodó ellen harcolnak. Akkor Hitlert az autokratikus orosz cár, azaz "I. Koba" ellen vívandó harcáért, miért ne lehetne objektíven kommunistának tekinteni? ("Koba" Sztálinnak a bolsevik mozgalomban használt egyik, - talán legkedveltebb - álneve volt a Sztálin után. Eredeti neve Joszif Viszárionovics Dzsugasvili volt. D. J.) És végül anélkül, hogy elkalandoznánk, itt van Önöknek Hitler növekvõ katonai hatalmával, aki gyarapítja a Harmadik Birodalmat, meg még amit hozzá fog toldani, míg a szükséges hatalmat el nem éri, hogy Sztálint megtámadhassa és megdönthesse. Nem látja, hogy mennyire kezesek most a versailles-i farkasok, hogy tiltakozásukat csak halk morgásra korlátozzák? Talán ez is csak véletlen? Hitler be fog törni a Szovjetunióba, és ahogy 1917-ben a cár veresége ahhoz segített minket, hogy kivágjuk a cárt, hasonlóan fog Sztálin veresége is arra szolgálni, hogy õt is kidobjuk és kicseréljük. És újra üt a világforradalom órája. Mert a demokratikus nemzetek, amelyeket elaltattak, általános változást fognak észlelni, mint egykor, a polgárháború idején, mihelyt Trockij újra megragadja a hatalmat. Akkor majd Nyugatról meg fogják támadni Hitlert, akinek a generálisai fel fognak lázadni, és likvidálni fogják... Objektíven tekintve mindezt, kommunistaként cselekedett tehát ekkor Hitler, vagy sem? Kuz: Sem mesékben, sem csodákban nem hiszek! Rak: Ha nem akarja elhinni, hogy "azok" meg tudják valósítani azt, amit már eddig is megvalósítottak, készüljön fel arra, hogy még egy éven belül megérik a bevonulást a Szovjetunióba és Sztálin végét. Mindegy, hogy ezt csodának vagy véletlennek tartja, készüljön fel rá, hogy meg fogja érni, és el fogja szenvedni. Tényleg képtelen arra, hogy elhiggye azt, amit Önnek mondtam, még akkor is, ha az csak hipotézis? Kuz: Jó. Beszéljünk feltételesen, mit javasol? Rak: Elõzõleg utalt kettõnk egyetértésére. Bennünket nem érdekel a Szovjetunió elleni támadás, mert Sztálin bukása annak a kommunizmusnak az összeomlását jelentené, amely, még ha formális is, mégiscsak minket illet, mert meg vagyunk gyõzõdve, hogy egyszer még sikerülni fog nekünk, hogy megdöntsük, és igazi kommunizmussá változtassuk. Azt hiszem, pontosan adott a jelen pillanat szintézise. Kuz: Kiváló! És mi a megoldás? Rak: Mindenekelõtt gondoskodnunk kell arról, hogy Hitler részérõl megszûnjön egy támadás potenciális veszélye. Kuz: Ha "azok" voltak, ahogy Ön állítja, akik Hitlert "vezérré" tették, akkor kell annyi hatalmuknak lenni Hitler fölött, hogy az engedelmeskedjen nekik. Rak: Mivel a sietség miatt nem jól fejeztem ki magam, Ön nem értett meg jól. Ha igaz is, hogy "azok" finanszírozták õt, sem létüket, sem céljukat nem fedték fel. Warburg álnevet használva ment Hitlerhez, s úgy tûnik, Hitler még a származását sem ismerte fel. Ezen kívül Warburg hazudott azt illetõen, hogy kiket képviselt. Warburg azt mondta, hogy egy Wall Street-i pénzügyi csoport küldte, akik érdekeltek abban, hogy a nemzetiszocialista mozgalmat, mint fenyegetést Franciaország ellen, finanszírozzák, mivel a Francia kormány olyan pénzügyi politikát követ, amely az USA-ban gazdasági válságot idéz elõ. Kuz: És Hitler elhitte ezt? Rak: Azt nem tudjuk. Ez még attól sem függ, hogy elhitte-e az okokat. Célunk az volt, hogy diadalmaskodjon anélkül, hogy bármilyen feltételt szabtak volna neki. A valódi cél, a célunk az volt, hogy háborút provokáljunk - és Hitler a háború, érti már? Kuz: Értem. Ezek után nem látok más módszert Hitler visszatartására, mint a Szovjetunió és a demokratikus népek szövetségét, amely megfélemlíthetné Hitlert. Úgy gondolom, Hitler nem elég erõs, hogy egyidejûleg forduljon a világ összes állama ellen, ellenben elég erõs ahhoz, hogy egyiket a másik után... Rak: Nem tûnik ez Önnek túlságosan egyszerûnek, mondhatnám csaknem ellenforradalmi megoldásnak? Kuz: Ahhoz, hogy egy Szovjetunió elleni háború elkerülhetõ legyen? Rak: A közepén vágja ketté ezt a mondatot: "A háborút elkerülni", ez nem teljesen ellenforradalmi? Minden igaz kommunistának - bálványát, Lenint, és a többi nagy forradalmi vezért utánozva - mindig háborút kell kívánnia. Semmi sem sietteti úgy a forradalom gyõzelmét, mint a háború. Ez egy marxista-leninista dogma, amely mellett Önnek ki kell állnia. Vagyis ez a sztálinista nemzeti kommunizmus, ez a bonapartizmus, képes arra, hogy a legtisztább kommunista értelmét is elhomályosítsa, és így a Sztálin kezére jutott, visszájára fordított forradalmat már egyáltalán nem ismeri fel. Tehát nem ismeri fel azt, hogy Sztálin a forradalmat a nemzet alá rendeli ahelyett, hogy a nemzetet rendelné alá a forradalomnak! Kuz: A Sztálin elleni gyûlölet Önt elvakítja, és ellentmondásokba kergeti. Nem egyeztünk meg abban, hogy egy Szovjetunió elleni támadás nemkívánatos? Rak: És a háborúnak miért kell szükségképpen a Szovjetunió ellen irányulnia? Kuz: Miért? Melyik más népet támadhatná meg egyébként Hitler? Egészen világos, hogy támadását a Szovjetunió ellen fogja irányítani, ahogyan ezt beszédei is jelezték. Milyen további bizonyítékot akar még? Rak: És ha Ön, meg a Kremlben ülõ emberek ezt olyan határozottan és vita nélkül hiszik, akkor miért provokálták ki a polgárháborút Spanyolországban? Ne mondja nekem, hogy ez csupán forradalmi okokból történt. Sztálin egyáltalában nem képes semmilyen marxista elméletet megvalósítani. Ha lett volna forradalmi ok, akkor nem volt helyes oly sok kitûnõ nemzetközi forradalmi erõt elprédálni. Elfecsérelni ezeket az erõket egy olyan népre, amelyik meglehetõsen távol él a Szovjetuniótól, ezt a legelemibb stratégiai képzettség sem tanácsolhatta volna. Konfliktus esetén hogyan segíthetett volna egy spanyol szovjet- köztársaságot Sztálin, és katonailag hogyan támogathatta volna? Komolyra fordítva: egy másik szempontból volt helyes Spanyolországban a forradalom és a háború. Ott egy fontos stratégiai pont van: keresztút, amely a kapitalista hatalmak befolyási vonalát keresztezi. Ezzel háborút lehetett volna közöttük provokálni! Elismerem: ez elméletileg helyes volt, de a gyakorlatban már nem. Máris láthatja, hogy nem tör ki a háború a demokratikus és a fasiszta kapitalizmus között. Én azt mondom Önnek: ha Sztálin képesnek tartja magát arra, hogy magától indítóokot eszeljen ki, amely alkalmas lenne arra, hogy háborút provokáljon ki a kapitalista nemzetek között, akkor miért ne lehetne azt feltételezni, hogy ezt mások is elérhetik? Kuz: Ha megvannak a feltételek, akkor a feltételezés is megengedhetõ. Rak: Tehát van egy további pont, amelyben megegyezünk. Elõször, hogy nem kell háború a Szovjetunió ellen, másodszor, hogy azt a polgári nemzetek között kell elõidézni. Kuz: Egyetértek. Ezt egyéni véleményként mondja, vagy "azok" véleményeként? Rak: Saját véleményemként. Sem megbízásom, sem összeköttetésem nincs "azokkal", de biztosíthatom, hogy õk ebben a két pontban egyetértenek a Kremllel. Kuz: Fontos elõre leszögezni, hogy ez a fõ dolog. Ennek ellenére szeretném tudni, hogy mire hivatkozik, amikor azt állítja, hogy biztosan tudja: "azok" egyetértenek. Rak: Ha elég idõm lett volna, hogy az egész tervüket bemutassam, már tudná az okokat, miért értenek egyet. Ma csak hármat akarok közülük megnevezni. Kuz: Melyek ezek? Rak: Az egyik, amint már említettem, hogy Hitler, ez a mûveletlen, egyszerû ember természetes intuícióiból, sõt Schacht bizonyos fokú ellenzése dacára, egy igen veszélyes gazdasági rendszert hozott létre. A gazdasági elméletek analfabétájaként - csupán a szükségszerûségnek engedelmeskedve - ugyanúgy, ahogy mi a Szovjetunióban csináltuk, kikapcsolta mind a nemzetközi, mind a privát pénzvilágot. Ez azt jelenti, hogy újra kiváltsága van arra, hogy pénzt teremtsen. Kisajátította nemcsak a kézzelfogható pénzt, hanem a financiális pénz kibocsátását is. Magához ragadta a hamispénzgyártás sértetlen gépezetét, és azt most már csak az állam számára mûködteti. Megelõzött bennünket, mert mi ezt másképp csináltuk. A magánpénzrendszert egy nagy apparátussal, az ún. államkapitalizmussal helyettesítettük. Ez a forradalom elõtti demagógiánk számára tett igen drága engedmény volt. Sõt, a sors Hitlernek kedvezett, mivel szinte semmiféle pénzzel nem rendelkezett, így nem eshetett abba a kísértésbe, hogy pénzt tegyen pénze fedezetévé. Pénze számára egyetlen biztosítékként csak a németek technikai tehetségét és hatalmas munkaerejét használhatta. A technika és a munka lett az aranyfedezet, ami annyira lényegbevágóan ellenforradalmi, hogy mint ezt Ön is tudja, mintegy varázsütésre megszüntette több mint hatmillió munkás és technikus munkanélküliségét. (Ismét utalunk rá, hogy Rakovszkij szóhasználatában forradalmi az, ami elõsegíti a magánpénzrendszert birtokló nemzetközi pénzkartell világuralmát, és ellenforradalmi mindaz, ami ezt akadályozza. D. J.) Kuz: A gyorsított fegyverkezéssel. Rak: Ó, ennek semmi nyoma! Ha Hitlernek megadatna - ellentétben azokkal a polgári gazdaságokkal, amelyek körülveszik -, igencsak képes lenne arra, hogy rendszerét háborús veszély nélkül békés termelésre is alkalmazza. El tudná képzelni, mit jelentene, ha egy sor népet megfertõzne ez a rendszer, akik így, gazdaságilag önálló kört képeznének? Olyasmit, mint az angol Commonwealth? Képzelje el, ha ez a maga ellenforradalmi módján mûködne! A veszély egyelõre még nem fenyegetõ, mert Hitler rendszerét nem egy tõle eredõ elméletre építette. Nem fogalmazta meg tudományosan, hanem csupán empirikusan valósította meg. Azaz, rendszere nem ment keresztül egy racionális-deduktív folyamaton. Nincs róla tudományos tétel, elméletet sem dolgoztak ki róla. (Rakovszkij itt téved, mert a produktív célokra történõ kamatmentes állami pénzkibocsátást, és a kereskedelmi váltók széleskörben való pénzhelyettesítõ használatát Dr. Wilhelm Lautenbach, a weimari köztársaság egyik vezetõ közgazdásza elméletileg is megalapozta. A nemzetközi pénzkartell ennek a tervnek a megvalósítását 1931-ben azért akadályozta meg, mert nem akarta a gyenge weimari rendszer konszolidálódását. Amikor Hitler került hatalomra, akkor már hozzájárult az alkalmazásához, hogy a harmadik birodalom gazdaságilag képes legyen a neki szánt szerep betöltésére. D. J. ) De a veszély lappangó. Indukció útján minden pillanatban adódhat szabály. Ez igen komoly veszély, komolyabb, mint a nemzeti szocializmus minden cirkusza és minden szörnyûsége. Propagandánk nem is támadja, mert a vitatkozó párbeszédbõl kinõhet az ellenforradalmi közgazdaságtan megfogalmazása és rendszerezése. Csak egy lehetõség van a veszély kikerülésére: a háború! Kuz: És mi a második indító ok? Rak: Az orosz forradalom sztálini ellenforradalma, amely nem történhetett volna meg az orosz nacionalizmus nélkül. Egy ilyen nacionalizmus nélkül a bonapartizmus lehetetlen lett volna. És ha ez megtörténhetett Oroszországban, ahol a nacionalizmus csak embrionálisan létezett, és a cár személyesítette meg, akkor mekkora akadályt talál a marxizmus egy teljesen kifejlett nyugat-európai nacionalizmusban? Marx a forradalmi gyõzelem helyét illetõen tévedett. A marxizmus nem az iparosodott nemzeteknél gyõzött, hanem Oroszországban, amely szinte alig rendelkezett proletariátussal. Itt aratott gyõzelmünk annak a javára írandó, hogy Oroszországnak nem volt igazi nacionalizmusa, míg a többi nemzetnél fejlõdésének legmagasabb fokán állott. Láthatja, ahogy a nacionalizmus Önöknél fasizmussá emelkedik, és milyen ragályossá válik. Meg fogja érteni, hogy ez most Sztálin javát szolgálja, és éppen ezért számunkra megér egy háborút a nacionalizmus elfojtása. Kuz: Összefoglalva tehát Ön egy gazdasági és egy politikai okot nevezett meg. És melyik a harmadik? Rak: Ezt könnyû kitalálni. Még egy vallási okunk is van. A maradék kereszténység leverése nélkül lehetetlen gyõzelemre vinni a kommunizmust. A történelem sokatmondó: a forradalomnak tizenhat évszázadába került, amíg az elsõ részeredményt el tudta érni, amikor is elõ tudta idézni a kereszténység elsõ szakadását: a protestantizmust. Valójában a kereszténység az egyetlen ellenségünk, mert a politikai és gazdasági berendezkedés csak ennek a következménye a polgári népeknél. A kereszténység, amely meghatározza az egyént, képes arra, hogy a semleges, világias vagy ateista állam forradalmi kisugárzását közömbösítse, ahogyan ezt most tapasztaljuk Oroszországban. Sõt, elõidézi azt a szellemi nihilizmust, amit még húsz év marxizmusa sem tud meghaladni. El kell ismernünk, hogy a vallási szférában Sztálin nem volt bonapartista. Mi sem tettünk volna többet vagy mást, mint õ. Ha Sztálin ugyanúgy, mint Napóleon megpróbálta volna felhasználni a vallást, akkor ezerszeresen meg tudta volna sokszorozni nemzetiszocializmusát és ellenforradalmi hatását. Kuz: Az a személyes véleményem, hogy Ön három alapvetõ pontot dolgozott ki, amelybõl ki lehet venni egy terv körvonalait. E pillanatban ennyit elismerek Önnek. De kikötöm elvi fenntartásomat és kételyeimet, a részleteket illetõen, azaz teljes hitetlenségemet mindarra vonatkozóan, amit az emberek, szervezetek és tények vonatkozásában kifejtett. De ismertesse már a terv fõvonalát. Rak: Igen. Eljött a pillanat. Csak egy kikötés: saját felelõsségemre beszélek. Magamra vállalom a felelõsséget az elõbb ismertetett három pont felfedéséért, amelyek "azok" gondolatait képviselik. Ugyanakkor elismerem, hogy "azok" a három cél eléréséért egy részleteiben teljesen más tervet tarthatnak hatásosabbnak, mint azt, amelyet én ajánlok. Kérem, ezt vegye figyelembe! Kuz: Megteszem, csak beszéljen! Rak: Foglaljuk össze röviden! Mivel a német katonai hatalomnak nem ugyanaz a célja, mint amiért létrehozták, hogy tudniillik nekünk, az ellenzéknek megszerezze a hatalmat a Szovjetunióban, ezért el kell érnünk a frontok átállítását, vagyis Hitler támadását Keletrõl Nyugatra kell fordítani. Kuz: Kiváló! Gondolkodott a gyakorlati megvalósítás tervén? Rak: Elég idõm volt rá a Ljubjankában. Nézze, olyasmit kell találni, amelyben Sztálin és Hitler is megegyezhet. Kuz: Igen, de el kell ismernie, hogy ez már maga is probléma. Rak: De nem olyan megoldhatatlan, mint gondolja. Valójában csak akkor megoldhatatlan, ha szubjektíve zár magába egy dialektikus ellentétet. Hitler és Sztálin azonban egyetérthetnek, mert minden különbözõségük ellenére gyökereikben azonosak. Meglehet, Hitler betegesen az indulatok embere, és Sztálin normális, mégis mindkettõ egoista, egyik sem idealista, vagyis mindkettõ bonapartista, más szóval klasszikus imperialista. Mivel ez így van, könnyen összhangba lehet õket hozni. Miért is ne, ha ez még egy cárnõ és egy porosz király között is lehetséges volt. Kuz: Rakovszkij, maga javíthatatlan... Rak: Nem találja ki? Ha Lengyelország elérte, hogy II. Katalin és II. Frigyes egyetértésre jusson, akkor miért ne szolgáltatná megint Lengyelország az okot a megértésre Hitler és Sztálin között. A történelmi vonal a cároktól a bolsevistákhoz és az egyeduralkodóktól a nemzetiszocialistákig éppúgy, mint minden személyes jellemvonás Hitlernél és Sztálinnál, Lengyelország vonatkozásában találkozhat. A mi vonalunk hasonlít "azokéhoz". Egyébként a lengyel kereszténynép, és további súlyosbító körülmény, hogy katolikus. Kuz: Feltéve, ha megegyeznek ebben a harmadikban... Rak: Ha fennáll az akarat azonossága, akkor lehetséges egy szerzõdés. Kuz: Hitler és Sztálin között? Õrültség! Lehetetlen! Rak: Semmi õrültség nincs a politikában, még kevésbé lehetetlen. Kuz: Tehát tegyük fel, Hitler és Sztálin megtámadja Lengyelországot... Rak: Képesnek tartja Angliát és Franciaországot a maguk gyengébb hadseregével és légierejével arra, hogy Hitlert és Sztálint megtámadják, ha ezek összetartanak? Kuz: Valóban. Nehéznek látszana ez, ha nem lenne Amerika. Rak: Hagyja ki egy pillanatra az Egyesült Államokat a játékból. Elismeri tehát azt, hogy Hitler és Sztálin támadása Lengyelország ellen nem válthat ki európai háborút? Kuz: Logikus, nem látszik nagyon valószínûnek. Rak: Ebben az esetben egy Lengyelország elleni támadás csaknem értelmetlen lenne. Nem vezetne a polgári államok kölcsönös megsemmisítéséhez. Hitler fenyegetése a Szovjetunió ellen Lengyelország felosztása után is fennállna, mert a Szovjetuniónak nincs szüksége se területre, se nyersanyagra, hogy erõsebb legyen, annál nagyobb szüksége van minderre Németországnak. Kuz: Ezt helyesen látja. De nem látszik más megoldás. Rak: De van egy megoldás. Kuz: Éspedig? Rak: Hogy a demokráciák egyrészt megtámadják az agresszort, másrészt mégse támadják meg. Kuz: Most aztán elkalandozik a tárgytól. Megtámadni, és mégse megtámadni, teljesen lehetetlenség egyidejûleg. Rak: Gondolja? Nyugodjon meg! Nem értettünk egyet abban, hogy csak akkor támadnak, (mármint a náci Németország és a sztálinista Szovjetunió, D. J.) ha mindketten részt vesznek benne? Mi lenne elképzelhetetlen abban, ha a demokráciák csak az egyik agresszort támadják majd meg? Kuz: Mit akar ezzel mondani? Rak: Egyszerûen azt, hogy a demokráciák csak az egyik támadónak üzennek hadat, pontosan szólva Hitlernek! Kuz: Ez csak olcsó hipotézis. Rak: Hipotézis, igen, de semmiképpen sem olcsó. Gondolja meg, minden népnek, amelynek ellenséges államok koalíciója ellen kell harcolnia, az a legfontosabb stratégiája, hogy a koalíciós feleket szétválasztva egyiket a másik után verje le. Ez közismert és ésszerû szabály, amelyet bizonyítani sem kell. Tehát egyetért velem, hogy nem volna rossz egy ilyen helyzetet teremteni. Ha Sztálin nem érzi magát megtámadva, amikor a demokráciák megtámadják Hitlert, és nem ugrik Hitler mellé, felvetõdik a kérdés: nem ez lenne a helyes út? Azon kívül a földrajz, és mindenekelõtt a stratégia is ezt tanácsolja. Franciaország és Anglia nem lesz olyan bolond, hogy egyidejûleg harcoljon két olyan hatalom ellen, amelyik közül az egyik kész arra, hogy semleges maradjon, és a másik egyébként is kemény dió a számukra. És hogyan tudnának egy Szovjetunió elleni támadást megvalósítani? Nincs közös határuk vele, hacsak nem a Himaláján keresztül támadják meg. Biztos, hogy a front a légtérre korlátozódna, de mivel és honnan támadnák meg Oroszországot? A levegõben teljesen alulmaradnak Hitlerrel szemben. Amikrõl most beszélek, az nem titok, hiszen közismert tények. Ahogy látja, minden leegyszerûsödik. Kuz: Igen, ha a konfliktust a négy nagyhatalomra korlátozzuk, akkor következtetései logikusak. De nem négy van, hanem sok, és a semlegességet egy ilyen méretû háborúban nem könnyû megõrizni. Rak: Ez biztos, de a további nemzetek esetleges beavatkozása nem változtat az erõk kölcsönös viszonyán. Ha levonja a következtetést, látni fogja, hogy az egyensúly megmarad még akkor is, ha az összes európai nemzet beavatkozna. Ezen kívül egyetlen más nemzet - amelyik Anglia és Franciaország oldalán belépne a háborúba - se vehetné át a vezetést ezektõl. Ezzel pedig érvényesek maradnak az okok, amelyek ezeket az országokat megakadályozzák abban, hogy támadást intézzenek a Szovjetunió ellen. Kuz: Elfeledkezik az Egyesült Államokról. Rak: Azonnal látni fogja, hogy nem feledkezek meg róla. Arra szorítkozom, hogy megvizsgáljam Amerika helyzetét az elõttünk fekvõ problémában, és azt mondom Önnek, hogy Amerika nem tud hatást gyakorolni Franciaországra és Angliára, és elérni, hogy egyidejûleg támadják meg Hitlert és Sztálint. Ahhoz, hogy ezt megtehessék, ahhoz az Egyesült Államoknak az elsõ napokban be kellene lépnie a háborúba. És ez lehetetlen. Az USA, ha nem akkor támadják meg, amikor az kapóra jön neki, soha nem visel háborút. Ha a provokáció nem jár eredménnyel, mert az ellenség eltûri, akkor az agresszió majd egy kitalálás lesz. Az USA elsõ nemzetközi háborújában, 1898-ban Spanyolország ellen, az agressziót egyszerûen csak kitalálták, vagy "azok" koholták. 1914-ben a provokáció sikerrel járt. Tehát a csodálatos amerikai taktika, amelytõl nem tagadhatom meg elismerésemet, mindig egy feltételnek van alárendelve: azaz ínyére kell lennie "a megtámadottnak", vagyis az Egyesült Államoknak. Vagyis akkor kell történnie, amikor katonailag fel van fegyverkezve. Errõl van ma szó? Nyilvánvalóan nem. Az Egyesült Államoknak ma alig százezer embere van fegyverben, és közepes légierõvel rendelkezik. Csak a hadiflottája elismerésre méltó. De az USA ezzel nem tudja megnyerni a szövetségeseket egy Szovjetunió elleni támadásra. Anglia és Franciaország is csak egyetlen helyen van fölényben, a levegõben. Tehát újra megállapíthatjuk, hogy errõl az oldalról most nem adódhat változás az erõk viszonyában. Kuz: Ha ezt elismerem, fejtse ki nekem a technikai megvalósítás lehetõségét. Rak: Igen, ahogy látta, Sztálin és Hitler érdekei egybeesnek Lengyelország megtámadását illetõen, s csak az marad hátra, hogy ezt az összhangot megfogalmazzák, és szerzõdést kössenek a kettõs támadásról. Kuz: És ezt könnyûnek tartja? Rak: Biztosan nem. Olyan tapasztalt diplomáciára van szükség, mint amilyennel Sztálin rendelkezik. De most azokra is szükség lenne, akiket Sztálin lefejeztetett, vagy jelenleg a Ljubjankában rohadnak. A korábbi idõkben Litvinov képes lett volna rá, ha bizonyos nehézségekkel is (mert etnikai hovatartozása a Hitlerrel történõ tárgyalások során nagy hátránnyal járt volna), de ma, mint embernek, vége van, páni félelem üldözi, és állatian retteg nem is annyira Sztálintól, mint inkább Molotovtól. Összes tehetségét arra fordítja, hogy ne tartsák trockistának. Ha megtudja, hogy neki kellene a Hitlerhez való közeledés szálait megszõni, ez annyit jelentene neki, mintha arra biztatnák, hogy sajátmaga szállítsa trockizmusának bizonyítékait. Nem látok alkalmas embert - azon kívül tiszta vérû orosznak kellene lennie. Magamat ajánlanám az elsõ kapcsolat felvételére. És azt indítványozom, hogy aki a beszélgetést elkezdi, azt mindig a tisztességnek kell áthatnia. Hitlert csak az igazsággal lehet átejteni. Kuz: Megint nem értem paradoxonba rejtett beszédét. Rak: Bocsásson meg, ez csak látszólag van így. Az összefoglalás szükségessége kényszerít rá. Azt akartam mondani, hogy a konkrétumokban és a kézenfekvõ ügyekben Hitlerrel nyílt kártyával kell játszani. Meg kell neki mutatni, hogy nem provokációk alattomos játékáról van szó, amellyel kétfrontos háborúba akarják keverni. Például meg lehet ígérni Hitlernek, és az adott pillanatban ezt demonstrálni kell, hogy mozgósításunk csak olyan kevés erõre korlátozódik, mint amennyi a Lengyelországhoz való bevonuláshoz szükséges lesz, amihez tényleg kevés csapatra van szükség. Valódi intézkedésünknek arra kellene irányulnia, hogy Hitler a rendelkezésére álló haderejét egy feltételezett angol-francia támadás leverésére kösse le. Sztálinnak nagyvonalúnak kellene lennie azokkal a szállításokkal, amelyeket Hitler kér tõle, különösen, ami a nyersolajat illeti. Egyelõre ezek azok a meggondolások, amelyek e pillanatban eszembe ötlenek. Ezer hasonló kérdés fog adódni, valamennyit hasonló módon kell megoldani. Ez Hitlert meggyõzi arról, hogy Lengyelországból csak a részünket akarjuk elvenni. És mivel a gyakorlatban ez így lesz megvalósítva, ezzel Hitler valójában meg lesz tévesztve. Kuz: De ebben az esetben hol lenne itt a megtévesztés? Rak: Hagyok magának néhány pillanatot, hogy maga fedezze fel, miben rejlik Hitler megtévesztése. Elõbb szeretném azonban hangsúlyozni, és ezt fel kell jegyeznie, hogy eddig a pillanatig egy logikus, normális tervet dolgoztam ki, amellyel el lehet érni, hogy a kapitalista országok kölcsönösen pusztítsák el egymást. Ez az, amikor két szárnyukat sikerül egymásra uszítani. De ismétlem, tervem logikus és normális. Ahogyan látta, se misztikus, se idegenszerû tényezõk nem kerülnek szóba. Egyszóval "azok" nem avatkoznak bele, hogy lehetõség legyen a megvalósítására. És azt hiszem, kitalálom a gondolatait - e pillanatban azt gondolja, hogy ostobaság volt az idõt arra fecsérelni, hogy "azok" bizonyíthatatlan létét és hatalmát próbáljuk bebizonyítani... Nem igaz? Kuz: De igaz. Rak: Legyen õszinte hozzám! Nem látja a beavatkozásukat? Segítségként mondom Önnek, hogy beavatkozásuk létezik, és döntõ hatású. Akkor is, ha a terv logikája és természetessége csupán látszat. Valóban nem ismeri fel "azokat"? Kuz: Az igazat megvallva, nem! Rak: Tervem logikája és természetessége mégis csak látszat. A természetes és logikus az lenne, ha Hitler és Sztálin kölcsönösen megsemmisítenék egymást. Egyszerû és könnyû feladat lenne a demokráciáknak, ha céljuk valóban az lenne, amit kinyilvánítanak, mert elég lenne, ha megengednék Hitlernek - fogózzon meg ebben a szóban - ha "megengednék", hogy Sztálint megtámadja. Ne mondja nekem, hogy Németország gyõzhet. Ha az orosz térség, valamint Sztálin és övéinek Hitler bárdja alatti kétségbeesése, vagy áldozatainak bosszúja nem lenne elegendõ ahhoz, hogy a katonai hatalom Németországát megsemmisítse, akkor semmi nem áll annak útjába, hogy a demokráciák okosan, módszeresen támogassák Sztálint, ha úgy látják, hogy legyengült, és hogy segítségükkel a harcot mindkét hadsereg a teljes kimerülésig folytassa. Ez biztosan könnyû lenne, természetes és logikus, ha a demokraták indító okai és szándékai, amelyeket sokan igaznak tartanak, tények lennének, és nem azok, amik valójában: csupán ürügyek. Egy cél van, egyetlen cél - a kommunizmus gyõzelme, amit azonban senki más nem kényszerít a demokráciákra, mint New York. Nem a "Komintern", hanem a Wall Street "Kapintern"-je. Rajtuk kívül ki tudna egy ilyen nyilvánvaló és teljes ellentmondást rákényszeríteni Európára? Mi lehet az az erõ, amely a teljes öngyilkosságba kerget? Erre csak egy erõ képes: a pénz. A pénz a hatalom, az egyetlen igazi hatalom. Kuz: Nyílt leszek Önhöz, Rakovszkij. Elismerem különleges tehetségét. Briliáns, agresszív, finom dialektikával rendelkezik, s ha ezek pácban hagyják, fantáziája még akkor is olyan színes hálót tud szõni, amely világító és tiszta perspektívának látszik. De mindez, még ha örömet is okoz, nekem nem elég. Úgy kérdem tehát Önt, mintha mindent elhittem volna magának, amit mondott. Rak: És én azzal az egyetlen feltétellel válaszolok Önnek, hogy se többet, se kevesebbet nem teszek hozzá, mint amit mondtam. Kuz: Beleegyezek. Ön tehát azt mondja, hogy "azok" kapitalista nézõpontból megakadályozzák, meg fogják akadályozni a logikus háborút Németország és Oroszország között? Jól értettem? Rak: Teljesen jól. Kuz: De jelenleg az a helyzet, hogy "azok" engedélyezték a német terjeszkedést, és az újra-felfegyverkezést. Ez tény. Felfogását ismerve tudom már, mi volt az indító oka a most "tisztogatással" meghiúsult trockista tervnek. Az új helyzettel szemben Ön csupán arra buzdít, hogy Hitlernek és Sztálinnak egyezményt kellene kötnie, és felosztania Lengyelországot. Azt kérdem Öntõl: mi garantálja nekünk, hogy szerzõdéssel vagy anélkül, Lengyelország felosztásával vagy anélkül, Hitler nem támadja meg a Szovjetuniót? Rak: Erre nincs garancia. Kuz: Akkor minek beszéljünk tovább? Rak: Ne kapkodjon annyira. A Szovjetunió elleni fenyegetés gyakorlatias és reális. Ez nem hipotézis vagy szavakkal való fenyegetõzés. Ez tény. "Azoknak" már fölényük van Sztálin fölött, amelyet nem szabad feladniuk. Sztálin számára csak egy lehetõség kínálkozik, ha állampolgárságot választ, és nem a teljes szabadságot. Hitler támadása egészen magától lezajlik, "azoknak" semmit sem kell tenniük, hogy ez megvalósuljon, csupán csak engedniük kell Hitlert cselekedni. Ez a döntõ, alapvetõ tény, amelyet a Kreml által meghatározott gondolkodási módjával elfelejtett... Változtassa meg véleményét Uram, és kezdjen másképpen gondolkodni! Kuz: Miféle állampolgárságról beszél? Rak: Még egyszer meghatározom: vagy Sztálint tapossák el, vagy megvalósítja azt a tervet, amelyet bemutattam, hogy az európai kapitalista államok kölcsönösen megsemmisítsék egymást. Ezt egy lehetõségnek neveztem. Sztálin, a túlélése érdekében magától kényszerül majd arra, hogy a javasolt tervet megvalósítsa, mielõtt "azok" hozzájárulnak. Kuz: És ha nemet mond? Rak: Ez lehetetlen lesz. A német terjeszkedés és fegyverkezés tovább fog folytatódni. Ha Sztálin szembetalálja magát a fenyegetõ óriással, akkor mit csinál majd? Saját önfenntartási ösztöne fogja ezt diktálni neki. Kuz: Úgy néz ki, hogy az eseményeknek az "azok" által kidolgozott terv szerint kell lefolyniuk. Rak: Így van. Természetesen a Szovjetunióban ma még ez nincs így, de elõbb vagy utóbb ez így fog történni. Nem nehéz megjósolni, ha valami valakire passzol, akkor Sztálin az, - akit nem tartok öngyilkosjelöltnek - és neki kell ezt a tervet megvalósítania... Sokkal nehezebb a megvalósítással sújtani olyan valakit, akinek ez nincs ínyére, tehát ebben az esetben a demokráciáknak. E pillanatban óvakodom attól, hogy konkretizáljam a valódi helyzetet. De szakadjon el attól a gondolattól, hogy az adott helyzetben Önök a döntõbírók. "Azok" a döntõbírák! Kuz: Újra és újra "azok"! Muszáj szellemekkel foglalkoznunk? Rak: A tények szellemek? A nemzetközi helyzet tele van csodával, de nem kísértetszerû. Reális, és joggal reális. Nincs bûvészmutatvány. Ott határozzák meg ugyanis a jövendõbeli politikát. Ezt Ön a szellemek mûvének tartja? Kuz: Majd meglátjuk. Tegyük fel, hogy terve elfogadásra lel. Valami kézzelfoghatót, személyeset ismernünk kellene, hogy tárgyalhassunk. Rak: Például? Kuz: Egy képviselõi hatalommal, vagy meghatalmazással felruházott személyt. Rak: És miért? Hogy meglegyen az az élvezet, hogy ismerik õket, és beszélnek velük? - Vegye figyelembe, hogy a feltételezett személy, amennyiben jelentkezik, nem fog pecsétes, diplomáciai megbízólevelet magával hozni, nem visel diplomata egyenruhát, legkevésbé "azokét". S amit mond és ígér, amit szerzõdésekben rögzít, nem lesz jogi jellegû vagy szerzõdési értékû. Értse meg, "azok" nem egy állam, "azok" olyasmik, mint ami az Internacionálé volt 1917 elõtt, és ami hivatalosan még ma is - egyszerre semmi és minden. Képzelje el, hogy a Szovjetunió a szabadkõmûvességgel, egy kémszervezettel, a macedón Komitadcsival, vagy a horvát Usztasával akarna tárgyalni. Lenne ott valamiféle hivatalos, írásba foglalt jogi szerzõdés? Az ilyen szerzõdések, mint amilyeneket Lenin és a német generálisok, vagy amit Trockij "azokkal" kötött, nem hagytak nyomot maguk után. Teljesülésük egyetlen garanciája abban van, hogy hasznos a szerzõdõ felek számára a szerzõdés betartása. Ez az egyetlen valódi garancia minden szerzõdésnél akkor is, ha nagy ünnepség keretében kötik meg. Kuz: Ebben az esetben Ön hogyan kezdené? Rak: Õszintén szólva már holnap elkezdenék Berlinben puhatolózni. Kuz: Hogy a Lengyelország elleni támadásban megegyezzen? Rak: Nem ezzel kezdeném. Elõzékenyen megmutatnám, hogy csalódtam a demokráciákban, továbbá engednék valamit Spanyolországban... Ez bátorságra ösztönzõ tény lenne. Akkor azután merészen rájátszanék Lengyelországra. Amint látja - semmi kötelezettség, de elég ahhoz, hogy az OKW (Oberkommando der Wehrmacht, a hitleri hadsereg fõparancsnoksága - D. J.) elemei, a Bismarck-vonal emberei, ahogy nevezik magukat, Hitlerrel szemben érvekhez jussanak. Kuz: Többet ne? Rak: E pillanatban többet ne! Már ez nagy diplomáciai feladat. Kuz: Õszintén szólva a Kremlben most uralkodó gondolkodásmód mellett nem hiszem, hogy jelenleg bárki is megkísérelné, hogy a nemzetközi politikában egy ilyen radikális fordulatot tanácsoljon. Még egyszer felszólítom Rakovszkij, képzelje magát a Kreml kulcsemberének a helyébe! Csak a leleplezéseivel, indítóokaival, feltételezéseivel és ösztönzéseivel - el kell, hogy ismerje nekem - senki sem engedi meggyõzni magát. Jómagam, aki kihallgattam Önt, és rám erõs benyomást gyakoroltak a szavai és személye, mégsem éreztem egy pillanatig sem kísértést arra, hogy létrehozzak egy szerzõdést a gyakorlatban a Szovjetunió és Németország között. Rak: A nemzetközi események majd ellenállhatatlan erõvel kényszerítenek erre. Kuz: De ez értékes idõ elfecsérlését jelentené. Beszéljen valami kézzelfoghatóról, ami bizonyítékul szolgálhat a szavahihetõségének. Egyébként nincs bátorságom, hogy a beszélgetésünkrõl szóló jelentést feljebb adjam. Még akkor is, ha a legteljesebb hûséggel fogalmazom meg, a Kreml archívumában fog porosodni. Rak: Hogy figyelembe vegye az elhangzottakat, elég lenne, ha valaki egy fontos személyiséggel beszélne, ha nem is hivatalosan? Kuz: Az már valami kézzelfogható lenne, azt hiszem. Rak: De kivel? Kuz: Az a személyes véleményem Rakovszkij, hogy Ön konkrét személyekrõl beszélt, nagy pénzemberekrõl, ha jól emlékszem, egy bizonyos Schiffet említett és egy bizonyos másikat is, aki összekötõ emberül szolgált Hitlerhez, annak pénzeléséhez. Bizonyára adódnak olyan rangos politikusok, vagy személyiségek, akik "azokhoz" tartoznak, vagy "azokat" szolgálják. Így egyikük bennünket is szolgálhatna. Nem ismer ott senkit? Rak: Nem látom a szükségszerûségét. Gondolja csak meg, mirõl akar tárgyalni? Bizonyára arról a tervrõl, amit itt megemlítettem, nem igaz? De minek? E terv megvalósításához e pillanatban "azoknak" semmi tennivalójuk nincs, jelenlegi feladatuk az, hogy ne cselekedjenek. Tehát Ön nem tud pozitív akcióban megegyezni, vagy egy ilyet követelni. Emlékezzen, és gondolja ezt jól át. Kuz: Ha így is van, személyes felfogásunk kikényszeríti a kézzelfoghatót, még ha szükségtelen is... Egy embert, akinek személyisége valószínûvé teszi azt a hatalmat, amelyet "azok" gyakorolnak. Rak: Meg fogom tenni Önnek ezt a szívességet, jóllehet, meg vagyok gyõzõdve a haszontalanságáról. Már mondtam Önnek, nem tudom, kik "azok". Biztonságból még az is ezt mondta nekem, akinek pedig ezt tudnia kellett. Kuz: Ki? Rak: Trockij. Mert Trockij mondta ezt nekem. Csak azt tudom, hogy "azok" közül egy a rapallói Walther Rathenau volt. Most láthatja "azok" közül az utolsót, aki nyilvánosan gyakorolt politikai hatalmat. Milyen is volt õ, aki a Szovjetunió körüli gazdasági blokádot széttörte, jóllehet, egyike volt a leghatalmasabb milliomosoknak? Aztán ott volt Lionel Rothschild. Biztonsággal több nevet nem tudok megnevezni. Biztos, hogy még több nevet is mondhatnék, akik személyiségük és cselekedeteik alapján számomra teljesen "azokkal" egybeesõknek tûnnek. De, hogy ezek az emberek ott parancsolnak, vagy engedelmeskednek, azt nem tudom megmondani. Kuz: Nevezzen meg nekem néhányat! Rak: Mint egység a "Kuhn, Loeb and Co." bankház a Wall Streeten. E bankházon belül a Schiff család, a Warburg, a Loeb és Khan. Családot mondok a különbözõ családnevek helyett, mert valamennyit házassági kapcsolatok kötik össze egymással. Baruch, Frankfurter, Altschul, Cohen, Benjamin, Straus, Steinhardt, Blum, Rosenman, Lippman, Lehman, Dreyfus, Lamont, Rothschild, Lord Mandel, Morgenthau, Ezechiel, Lasky... Gondolom, ennyi név elég. Ha megerõltetem a memóriámat, még többre is emlékszem. De ismétlem, nem tudom, ki lehet az személyesen "azok" közül, és azt sem biztosíthatom, hogy szükségszerûen egy is közéjük tartozik. Ezért minden felelõsséget el kell utasítanom. De szilárdan hiszem, hogy minden egyes általam megnevezett személy, ha maga nem "az", akkor is egy "azokhoz" intézendõ megalapozott javaslatot eljuttathat hozzájuk. Aztán - akár a megfelelõ személyre lelt az ember, akár nem - nem kell közvetlen válaszra várni. A választ a tények adják. Ez változatlan technika. Amit õk figyelembe vesznek, azt meg tudják valósítani. Például, ha Ön diplomáciai lépést akar tenni, nem kell személyes formát használnia, és azokhoz fordulnia. Korlátozódjon arra, hogy mérlegelést, ésszerû feltételezést fejezzen ki... Aztán csak ki kell várnia az embernek a dolog végét. Kuz: Megérti, hogy most nem áll rendelkezésemre névjegyzék, hogy mindazoknak a neveknek utánanézzek, akiket említett, de úgy hiszem, ezek igen messze vannak. Hol vannak tulajdonképpen? Rak: Nagy részben az Egyesült Államokban. Kuz: Megérti, hogy ha egy akciót kezdeményezünk, az sok idõnkbe kerül. És sietnünk kell. Nem nekünk, hanem magának, Rakovszkij. Rak: Nekem? Kuz: Igen, Önnek. Emlékezzen csak, perének hamarosan meg kell kezdõdnie. Nem tudom, de nem tartom túl okosnak az idõhúzást, hogy ha itt a szerzõdésnek érdeklõdést kellene kiváltania a Kremlben, azelõtt kellene, hogy érdekelje Sztálint, még mielõtt Ön megjelenik a bíróság elõtt. Ez az Ön számára döntõ dolog lenne. Azt hiszem, hogy saját érdekében valamit igen gyorsan kellene nekünk szállítania. A lényeg az lenne, hogy inkább napok, mint hetek alatt bizonyítékhoz jussunk arra vonatkozólag, hogy Ön igazat mondott. Ha a bizonyítékot szállítani tudná, viszonylag nagy biztonsággal állíthatom, hogy megmentem az életét... Ellenkezõ esetben semmit sem garantálok. Rak: Jó, megkísérlem. Tudomása szerint Davies Moszkvában van? Igen, az amerikai követ. Kuz: Azt hiszem, igen. Vissza kellett, hogy térjen. Rak: Ez lenne egy út. Kuz: Azt hiszem, ha ez így van, akkor vele kellene kezdenie. Rak: Úgy gondolom, egy ilyen különleges eset feljogosít arra, hogy szabályellenesen a hivatalos utat használjam. Kuz: Ezek után feltételezhetjük, hogy mindezek mögött az amerikai kormány áll? Rak: Nem mögötte, alatta... Kuz: Roosevelt? Rak: Amennyire én tudom, õ is. Kövessen a kémregények iránt táplált mániájával! Tetszésére tudnék kerek történeteket fabrikálni, de nem sokkal szembetûnõbbek a nyilvánosan ismert tények? Emlékezzen arra az október 24-i reggelre, 1929-ben! Eljön még az idõ, amikor ez a nap fontosabb lesz a forradalom számára, mint 1917. október 24-e. Ez a 24-e a New York-i tõzsde csõdjének a napja, az ún. gazdasági világválság kezdete, vagyis a valódi forradalomé. A Hoover kormányzása alatti négy év a forradalom elõretörésének ideje. 12-15 millió munkanélküli! 1933 februárjában bekövetkezik a krízis utolsó csapása a bankok bezárásával. Többet a pénzvilág nem tehetett, hogy a klasszikus amerikainak, aki elsáncolva ült iparának fellegvárában, a fejére verjen, és gazdaságilag a Wall Street rabszolgájává tegye... Ismeretes, hogy a gazdaság minden elszegényedése a parazitizmus virágzását jelenti - és a pénzügy a legnagyobb parazita. De az amerikai forradalomnak (A "forradalom" szó itt konkrétan az 1929-es nagy világgazdasági válságra utal. Ezt a "forradalomnak" nevezett pénzügyi összeomlást a Federal Reserve magánpénzkartell, amely az amerikai alkotmánnyal ellentétesen tölti be az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét, valamint a Bank of England, amely Nagy Britannia formailag állami, valójában teljesen magánellenõrzés alatt álló központi bankja, együttesen robbantotta ki. D. J. ) nemcsak ez az uzsoraszerû célja volt, hogy a pénz hatalmát növelje, sokkal többet akart. A pénz hatalmát, jóllehet politikai hatalom, eddig mindig csak indirekt módon gyakorolták - most azonban közvetlen hatalommá akarják változtatni. Az az ember, akin keresztül ezt gyakorolni akarják, Franklin Delano Roosevelt. Megértette? Jegyezze meg: ebben az évben, 1929-ben, az amerikai forradalom elsõ évében, februárban hagyja el Trockij Oroszországot. A tõzsde csõdje pedig októberben következik be. Hitler pénzügyi támogatását 1929 júliusában engedélyezik. Gondolja, hogy mindez csupa véletlen? Hoover négy évét arra használják fel, hogy a hatalom megragadását elõkészítsék az Egyesült Államokban és Oroszországban. Ott pénzügyi forradalommal, itt háborúval és az azt követõ vereség elõidézésével... Szolgálhat Önnek több bizonyító erõvel egy jó regény? De meg fogja érteni, hogy egy ilyen méretû tervhez rendkívüli emberre van szükség, az Egyesült Államok végrehajtó hatalmának a vezetõjeként, amely arra rendeltetett, hogy szervezõ és meghatározó erõvé váljék: ez az ember Franklin Delano Roosevelt volt és vele együtt felesége, Eleanor Roosevelt. Engedje meg, hogy megjegyezzem, hogy ez a biszexualitás nem irónia, kerülni kell az egyenlõtlenségeket. Kuz: Roosevelt "azok" közül való? Rak: Nem tudom, hogy "azok" közül való-e, vagy csak engedelmeskedik nekik. De van ennek jelentõsége? Azt hiszem, tudatában van megbízatásának, de nem tudom pontosan megmondani, hogy zsarolással késztették-e engedelmességre, vagy õ maga is a vezetõséghez tartozik? Mindenesetre teljesíti feladatát, akcióját véghezviszi, amellyel megbízták, méghozzá a legteljesebb lelkiismeretességgel. Ne kérdezzen tovább, nem tudok többet. Kuz: Abban az esetben, ha elhatározzák a Kremlben, hogy Davieshez fordulnak - milyen formát ajánlana? Rak: Elõször a személyt kell helyesen kiválasztani. Egy olyan, mint a "Baron" használható lenne. Él még? Kuz: Nem tudom. Rak: Jó. A személy kiválasztása az Ön dolga marad. Követüknek bizalmat és diszkréciót kell mutatnia. A legjobb, ha álcázva ellenzékinek tünteti fel magát. A beszélgetést ügyesen szõve arra kell irányítania, hogy az ún. európai demokráciák szövetségükkel a Szovjetuniót a nemzetiszocializmussal szembenálló helyzetbe hozzák. Azaz, hogy a Szovjetunió az angol és a francia imperializmussal, egy valódi imperializmussal szövetkezzen egy potenciális imperializmussal szemben. A beszélgetés egy része arra szolgálna, hogy a Szovjetunió helytelen álláspontját a demokráciák szintén helytelen álláspontjával hasonlítaná össze... Az amerikai demokrácia is, úgy látszik, arra van szorítva, hogy megvédjen egy belsõ demokráciát Franciaországban és Angliában, hogy ezzel fenntartson egy gyarmatosító imperializmust. (Rakovszkij itt arra utal, hogy a legrégibb európai demokráciák egyben kizsákmányoló gyarmati birodalmak fenntartói is, vagyis imperialista hatalmak. D. J. ) Amint látja, a kérdést igen erõs logikai alapokra lehet helyezni. Az aztán már gyerekjáték, hogy a feltevést cselekedetté formálja az ember. Ha sem a Szovjetuniónak, sem az Egyesült Államoknak nem fûzõdik érdeke az európai imperializmushoz, akkor a vita a személyes uralom kérdésére zsugorodik. Ideológiailag, politikailag és gazdaságilag azonban hasznára lenne Oroszországnak és Amerikának az európai gyarmati imperializmus szétrombolása. Teljesen mindegy, hogy közvetve vagy közvetlenül, de az Egyesült Államoknak méginkább a hasznára lenne. Ha Európa minden erejét elveszti egy új háborúban, akkor Anglia a brit birodalom angol nyelvével azonnal az Egyesült Államok felé gravitálódik, minthogy ez politikailag és gazdaságilag szükségszerû. Ha eddig jutottak, egy-két nap szünetet lehet beiktatni. Aztán, ha hatás mutatkozik, tovább lehet elõretörni. Hitler agressziót követ el, bármilyet, lényegét tekintve agresszor, ebben nem lehet tévedni. Aztán tovább lehet kérdezni. Milyen közös magatartást vegyen fel az Egyesült Államok és a Szovjetunió egy háborúval szemben, amely mindig imperialisták közötti háború - teljesen mindegy, milyen okból tört ki! - egyik oldalon azok állnak, akik tulajdonnal bírnak, a másikon azok, akik a tulajdon birtoklására törekednek. De hogy semlegesnek maradjon valaki, az nem csak a saját akaratától függ, hanem az agresszortól is. A semlegesség biztonsága csak akkor áll fenn, ha az agresszor a semleges állam megtámadásában nem lát elõnyt, vagy nem tudja kivitelezni. Ebben az esetben világos, hogy az agresszor egy másik nemzetet támad meg, természetesen akkor is egy imperialistát. Aztán tovább kell folytatni. Biztonsági és morális okokból azt kell tanácsolni, hogy ha az imperialisták között az összeütközés nem tör ki magától, akkor azt elõ kell idézni. És ha már ez az elmélet elfogadásra kerül - hogyne fogadnák el! -, akkor a gyakorlati teendõkben kell megegyezni, ami egészen mechanikus ügy. Itt a következõ lehet a menetrend. 1. Egyezmény Hitlerrel Csehszlovákia és Lengyelország felosztásáról, de leginkább az utóbbiéról. 2. Hitler el fogja fogadni. Ha Hitler otthonos a blöffel való hódítási játékban, azt hogy a Szovjetunióval együtt vegyen el valamit, csalhatatlan garanciának fogja tartani arra, hogy a demokráciák tárgyaljanak vele. Nem lesz képes arra, hogy higgyen fenyegetõ szavaiknak, mert tudja, hogy a legtöbb háborús fél egyidejûleg a leszerelésért lép fel, és hogy leszerelési szándékuk valódi. 3. A demokráciák Hitlert, és nem Sztálint fogják megtámadni. Népeiknek pedig azt fogják mondani, hogy bár mindkettõ egyformán bûnös az agresszióban és a feldarabolásban, stratégiailag és utánpótlási okokból azonban arra kényszerültek, hogy egyenként verjék meg õket. Elõször Hitlert, aztán Sztálint. Kuz: És õk nem fognak bennünket az igazság eszközével becsapni? Rak: Hogy csapnának be? Nem marad meg Sztálinnak az a választási szabadsága, hogy a szükséges módon támogassa Hitlert? Nem hagyjuk meg neki azt a lehetõséget, hogy a kapitalisták közötti háborút az utolsó emberig és az utolsó idõpontig teljes mértékben elhúzza? Mivel támadnák meg Sztálint? Már a belsõ kommunista forradalommal is elég tennivalójuk lesz a kapitalista államoknak. Kuz: De ha Hitler gyorsan gyõzedelmeskedik? Ha õ is, mint Napóleon, egész Európát mozgósítja a Szovjetunió ellen? Rak: Ez lehetetlen! Elfelejt egy igen fontos tényezõt, az Egyesült Államok létét. Nem természetes-e az, hogy az USA Sztálint utánozza, és a maga részérõl a demokratikus népeket támogassa? Ha az "óra járása ellen" hagyják hatni ezt a kétféle segítségnyújtást, úgy csalhatatlanul biztosítani tudják a háború elhúzását. Kuz: És Japán? Rak: Nincs már elég dolga Kínával? Sztálin elõszeretettel garantálja neki, hogy "nem követ el ellene intervenciót". A Japánok hajlanak az öngyilkosságra, de nem olyan nagyon, hogy egyidejûleg támadják meg a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat. Van még ellenvetése? Kuz: Nincs. Ha tõlem függne, ez már elég bizonyíték lenne. De gondolja, hogy a követ...? Rak: ...elhiszi? Nem engedtek vele beszélni, de figyelembe kell venni egy részletet - Davies kinevezését 1936-ban hozták nyilvánosságra. Tételezzük fel, hogy Roosevelt már korábban tervezte és szorgalmazta diplomáciai küldetését. Ismerjük a körülményeket és az idõt, amely egy követ hivatalos kinevezéséhez szükséges. Tehát körülbelül augusztusban meg kellett, hogy egyezzenek a kinevezésében. Ugyanakkor mi történt 1936 augusztusában? Akkor lõtték agyon Zinovjevet és Kamenyevet. Esküdni mernék, hogy kinevezésének az az egyetlen oka, hogy lefektesse "azok" új politikáját Sztálinnal szemben. Igen. A leghatározottabban így gondolom. Daviesnek aggodalommal kellett látnia, hogyan esnek el az ellenzék vezetõi, egyik a másik után, az egymást követõ párttisztogatások során. Tudja, hogy jelen volt a Radek elleni peren? Kuz: Igen! Rak: Ön szokta látni õt! Beszéljen vele! Már hosszú hónapok óta várja. Kuz: Ma éjszaka be kell fejeznünk. De mielõtt elválunk, valamivel többet akarok tudni. Tegyük fel, hogy minden igaz, amit Ön mondott, és teljes sikerrel megvalósítható. Akkor "azok" bizonyos feltételeket fognak állítani. Ki tudná találni, hogy melyek lesznek azok? Rak: Nem nehéz feltételezni. Az elsõ az lesz, hogy fel kell hagyni a kommunisták kivégzésével, pontosabban a trockistákéval, ahogy bennünket neveznek. Aztán néhány befolyási övezetet fognak megállapítani - hogy is mondjam? -, meghúzzák azokat a határokat, amelyek a formális kommunizmust elválasztják a valóditól. Lényegében nem lesz több. Aztán az ígéretrõl fognak tárgyalni a terv idõtartamára. Még meg fogják érni, például azt a paradoxont, hogy egy csomó ember, Sztálin ellenségei, segíteni fogják õt, és ezek nem lesznek se proletárok, se hivatásos kémek. A társadalom minden rétegében, még a legmagasabban is, támadnak majd "bátor" emberek, akik Sztálinnak ezt a formális kommunizmusát támogatni fogják, amikor a reálkommunizmusból az objektív kommunizmusba megy át. Megértett? Kuz: Egy kissé. De a dolgot olyan sötét szõrszálhasogatásba rejti... Rak: Mivel be kell fejeznünk, csak így fejezhetem ki magam. Majd meglátjuk, hogy segíthetek-e még megérteni? Ismeretes, hogy a marxizmust hégeliánizmusnak is nevezik. A kérdést így ábrázolták vulgárisan. Hegel idealizmusa vulgáris alkalmazkodás Spinoza természetes miszticizmusának durva nyugati értelmezéséhez. "Azok" spinozisták, de talán érvényes az ellenkezõje is - a spinozizmus egyenlõ "azokkal". És az egész csak a korszaknak megfelelõ változat, "azok" saját, sokkal régibb és magasabb filozófiája számára... Tehát Marx, mint hegeliánus, és ezért, mint spinozista, hûtlen lett hitéhez, de csak idõlegesen és taktikai okokból. Nem úgy van, hogy a marxizmus azért szállt síkra, hogy az ellentét megsemmisítésével szintézis jöjjön létre? A tézis és antitézis integrációjával, mint szintézissel, valóság keletkezik: igazság, a szubjektív és objektív záróakkordjában. Moszkvában kommunizmus - New Yorkban kapitalizmus: tézis és antitézis. Analizálja mindkettõt! Moszkva: szubjektív kommunizmus és objektív kapitalizmus, vagyis államkapitalizmus. New York: szubjektív kapitalizmus és objektív kommunizmus. Valódi szintézis, igazság: nemzetközi pénzvilág = kapitalizmus - kommunizmus. S mind "azoké". A Rakovszkij jegyzõkönyv utóélete "A pénzvilág egyenlõ a finánckapitalizmussal és a kommunizmussal." Ezzel a megállapítással, a késõbbi konvergencia elmélet elõrejelzésével ér véget az az írás, amelyet 1941-ben, a Szovjetunió elleni német támadást követõen talált meg a német hadsereg oldalán harcoló és spanyol önkéntesekbõl álló, ún. Kék Hadosztály egyik tisztje mélyen bent Ukrajnában, egy faluban. A spanyol tiszt az ukrajnai parasztházban a hosszú évekig az NKVD szolgálatában álló orvos, Dr. Joszif Landovszkij, holtteste mellett egy csomagra bukkant. Ebben a csomagban orosz nyelven teleírt füzetek voltak, amelyeket magával vitt Spanyolországba. A füzetek tartalmát 1950-ben spanyolra fordították, és "Sinfonia en Rojo Major" (Egy vörös õrnagy szimfóniája) címmel Mauricio Carlavilla Madridban publikálta. A könyvet, amely riasztó hatást váltott ki, bizonyos körök azonnal és gondosan felvásárolták. Des Griffin amerikai kutató az 1970-es években az Egyesült Államokban is kiadta. Németül írott könyve (Des Griffin, Die Herscher, Luzifers 5. Kolonne, Vaduz, 1980) is tartalmazza a kihallgatási jegyzõkönyvet. Kuzmin tábornok betartotta szavát és megmentette Rakovszkij életét, mert az 1938. márciusában megrendezett harmadik moszkvai koncepciós perben - miként azt már a bevezetõben is megírtuk - kettõ kivételével minden vádlottat halálra ítéltek és kivégeztek. Rakovszkij 20 év lágerben letöltendõ szabadságvesztés büntetést kapott. A háborúra készülõdõ szovjet-vezetés 1939-ben elhatározta, hogy a belügyi népbiztosság keretében NKVD-s hadosztályokat állítanak fel a GULAG táborok lakóiból speciális feladatok ellátására. Ezeket a gulag-foglyokból szervezett NKVD-s hadosztályokat és kisebb katonai egységeket, "fekete hadosztályoknak", "fekete egységeknek" nevezték, mivel ezeknek a katonái a hadsereg khakizöld egyenruhája helyett a gulag-táborok lakóinak a fekete egyenruháját viselték. A Szovjetunió felbomlását követõen nyilvánosságra került, hogy az egyik ilyen feketehadosztály parancsnokát Hrisztyián Georgijevics Rakovszkijnak hívták. Csaknem bizonyos, hogy ez a hadosztályparancsnok azonos azzal a Rakovszkijjal, aki korábban a legfelsõ szovjet-vezetéshez tartozott. Eddig életrajzírói is úgy tudták, hogy 1941 nyarán, 68 éves korában, nem tisztázott körülmények között, a börtönben halt meg. Más források szerint széleskörû tájékozottsága miatt végeztek vele a fogságban. Nagy valószínûséggel azonban a fronton halt meg, és az õ NKVD általi kihallgatásának hosszú jegyzõkönyvét - annak eredetijét vagy másolatát - találta meg a német támadás után egy ukrán faluban a spanyol önkéntes Kék Hadosztály egyik tisztje. Eddig még egyetlen szakembernek sem sikerült bebizonyítania, hogy a Rakovszkij-jegyzõkönyvek nem hitelesek. Ámbár több mainstream-irányzatú történész is szívesen hangoztatja, hogy a bizonyítási teher azokon nyugszik, akik Hrisztyián Georgijevics Rakovszkij kihallgatási jegyzõkönyvét valódinak fogadják el. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió felbomlásával elvileg megnyílott a lehetõség a szovjet irattárak, köztük a KGB és a Kreml legtitkosabb iratainak is, a kutatására. Gyakorlatilag azonban ma is hozzáférhetetlen a szovjet korszak számos fontos dokumentuma, amint azt Kun Miklós is moszkvai kutatásai során megállapította. Tény, hogy a Rakovszkij-jegyzõkönyv Sztálin részére készült eredetije vagy annak kópiája, eddig még nem került elõ Moszkvában, illetve, ha megvan, azt nem hozták nyilvánosságra. Valószínûleg megvan a KGB archívumában az a jelentés is, amelyet Gavril Kuzmin (alias René Duval) tábornok készített a koncepciós per minden részletét személyesen irányító szovjet diktátor részére Rakovszkij kihallgatásáról. A Rakovszkij-jegyzõkönyvhöz hasonló volt a sorsa az 1939. augusztus 23-i Sztálin-Hitler (Molotov-Ribbentrop) paktum - a szovjet-német megnemtámadási egyezmény - titkos mellékleteinek is, amelyrõl 1989. decemberéig hivatalosan nem akartak tudni a Szovjetunió illetékesei. Valentyin Falin történész, német szakértõ, aki a Szovjetunió bonni nagykövete, majd a SZKP KB vezetõ-beosztású munkatársa volt, már korábban jelezte, hogy keresik a titkos jegyzõkönyveket a szovjet irattárakban. Miután a megváltozott gorbacsovi idõszakban már meg kellett valahogy találniuk, hiszen a német irattárakból régóta ismeretes volt azok szövege a nyugati történészek elõtt, ezért végül tényleg meg is találták õket. A Szovjetunió Népi-küldötteinek Kongresszusa 1989. decemberében megállapította, hogy "a szovjet-német megnemtámadási egyezményhez hozzáfûzött titkos záradék, mind módszereiben, mind tartalmában eltér a szovjet külpolitika lenini elveitõl és normáitól. A titkos jegyzõkönyvben rögzített érdekszférák és német-szovjet befolyási övezetek elhatárolása ellentétes a nemzetközi joggal, és sérti egy sor állam szuverenitását és függetlenségét." Ezért a moszkvai kongresszus visszamenõleg érvénytelennek és semmisnek nyilvánította az 1939. augusztus 23-án kötött német-szovjet megállapodás titkos jegyzõkönyvét, azok záradékait és egyéb mellékleteit. 50 éven át nem tudott senki hivatalosan semmit a Szovjetunióban ezekrõl a titkos megállapodásokról, noha azok tartalma más forrásokból ismertté vált, és a történelmi események bizonyították, hogy a megállapodás minden részlete át is lett ültetve a gyakorlatba. Ahogyan ez a hivatalos "nem-tudás" nem jelentette azt, hogy a letagadott titkos dokumentumok nem léteznek, ugyanúgy feltételezhetõ, hogy a Rakovszkij-jegyzõkönyv eredetije is megvan, és valamikor a jövõben majd rábukkan egy kutató. Azt sem lehet tudni teljesen biztosan, hogy az elõkerült füzetek maguk lennének-e az eredeti jegyzõkönyvek, vagy pedig csak egy róluk készült kézírásos másolat volt a halott Dr. Joszif Landovszkij NKVD-s orvosnál talált füzetcsomóban. Egy dokumentum hitelességét azonban közvetett módon is bizonyítani lehet. Az ilyen bizonyítás természetesen mindig támadható, de a közvetett bizonyítékokat sem lehet teljesen mellõzni. A Rakovszkij kihallgatásáról készült jegyzõkönyv keletkezésének helye, ideje és körülményei eléggé ismertek, mint ahogy ismertek a szereplõ személyek is. A jegyzõkönyv valódiságát azonban a bekövetkezett történelmi események látszanak a leginkább bizonyítani. Felsorolunk néhányat: Az 1938 tavaszán elkezdõdött német-szovjet közeledés és a Sztálin-Hitler paktum megkötése 1939 augusztusában; Lengyelország felosztása, az együttes agresszióért csak a Berlin címére küldött nyugati hadüzenet; Sztálin manõverezése a Németország számára létfontosságú nyersanyagszállításokkal, a nyersanyagszállító "csapok" idõnkénti kinyitásával és elzárásával. Mindezt részletesen taglalja Ernst Topitsch "Stalin's Krieg" (Sztálin háborúja) címû, 1985-ben, Münchenben is megjelent munkája, amely adatok sorával bizonyítja, hogy Sztálin támadó háborúra készült a náci Németországgal szemben, és csak azért mutatott túlzott engedékenységet Hitlerrel szemben 1941 tavaszán, mivel még nem készült fel eléggé a háborúra. Ami pedig az Egyesült Államokat érinti, az már a hivatalos háborúba lépését megelõzõen is hatalmas fegyverszállítmányokkal, páncélosok és repülõgépek ezreinek a szállításával sietett a szorongatott sztálini rendszer megmentésére. Ennek ellenére a támadásra felkészített Vörös Hadsereg nem volt képes az eredményes védekezésre. Ezért nyújtott Roosevelt, többek között Japán háborúba léptetésével, Sztálinnak segítséget. N. N. Jakovlev szovjet történész, "Pearl Harbor rejtélye" c., 1983-ban magyarul is megjelent könyvében lelkiismeretesen idézi azon amerikai történészeket, akik számos ténnyel támasztják alá azt az állításukat, amit a mai napig nem tudott megcáfolni a hivatalos történetírás, hogy Roosevelt egy teljesíthetetlen feltételeket tartalmazó ultimátummal provokálta ki Japánnak a Pearl Harbor elleni támadását. 1962-ben közzétették Amerikában a Pearl Harborral kapcsolatos okmányok gyûjteményét. H. E. Kimmel tengernagy, aki a támadás idején az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának a fõparancsnoka volt, a gyûjtemény összeállítóihoz intézett levelében kategorikusan kijelentette: "Soha nem tették lehetõvé számomra, hogy teljes egészében átnézzem a haditengerészeti minisztériumban és a Fehér Házban õrzött Pearl Harborral kapcsolatos okmányokat. Nem engedélyezték, hogy átnézzem az úgynevezett Fehér Ház-dossziét, amelyben bizonyára benne vannak Rooseveltnek Churchillhez intézett üzenetei...Véleményem szerint, noha én érdekelt személy vagyok, nincs kétség afelõl, hogy Mr. Roosevelt tudott a japánok tervérõl, a tervezett támadás idõpontját is ismerte, és szándékosan titkolta el a Hawaii-szigetek parancsnokaitól, hogy a támadás megtörténjék." Roosevelt "azok" beavatott megbízottjaként szándékosan nem értesítette a Hawaii-szigetek parancsnokságát a készülõ japán támadásról. Amikor pedig ez bekövetkezett, akkor ürügyül használta fel arra, hogy a háborúskodni nem akaró amerikai népet rábírja a fegyveres harcra. "Azok" politikájának végrehajtójaként, Roosevelt, aki a háborúból való távolmaradás jelszavával nyerte meg az elnökválasztást, úgy manõverezett, hogy az Egyesült Államokat minél elõbb bevonja a tengelyhatalmak elleni háborúba. Japán háborúba léptetésével pedig lehetõvé vált a távol-keleten állomásozó szovjet hadosztályok átdobása az ostromlott Sztálingrád felmentésére, és a háború menetének a megfordítása 1943 elején. Ez a néhány tény is a Rakovszkij-jegyzõkönyvben foglalt koncepció gyakorlatba átültetését támasztja alá. Az ún. "mainstream", azaz a hivatalos, a fõáramlathoz tartozó történetírás többé-kevésbé mellõzi Rakovszkij kihallgatási jegyzõkönyvét, de a revizionistának nevezett történészek közül egyre többen hivatkoznak rá, mint kordokumentumra (Des Griffin, Johannes Rothkranz, Heinz Scholl, Peter Blackwood, és sokan mások). Vannak olyanok is, akik kapcsolatot látnak - és nem is alaptalanul - a Rakovszkij által elmondottak, és a hírhedt hamisítvány, a "Cion bölcseinek jegyzõkönyve" egyes gondolatmenetei között. Ez azt a látszatot keltheti, hogy a Rakovszkij jegyzõkönyv hitelessége is ugyanígy kétségbe vonható. Ezért itt célszerû kitérni arra, hogy mennyiben hamisítvány, és mennyiben hiteles mégis a "Cion bölcseinek jegyzõkönyve" (a továbbiakban Jegyzõkönyvek), amelynek túlnyomó része a szabadkõmûves francia Maurice Joly "Párbeszéd a pokolban" címû, 1864-ben, Brüsszelben megjelent könyvének a plagizálása. A foglalkozására nézve ügyvéd Joly a Párizsban mûködõ Mizrain Páholy tagja volt, és ennek volt egyik nagyhatalmú vezetõje Adolphe Isaac Cremieux. Tény az is, hogy Cremieux a párizsi Grand Orient nagymestere is volt, s emellett 1864-tõl 1870-ig az Alliance Israelité Universelle elnöki tisztét is betöltötte. Cremieux részt vett III. Napóleon trónra juttatásában, és azt remélte, hogy az ugyancsak Grand Orient-hez tartozó császár cserébe õt nevezi ki Franciaország miniszterelnökének. Mivel ez nem történt meg, Cremieux halálos ellensége lett az abszolutista módszerekkel uralkodó III. Napóleonnak. Maurice Joly a Mizrain Páholy tagjaként osztotta szabadkõmûves páholybeli fõnökének III. Napóleon-ellenes nézeteit, és a "Párbeszéd a pokolban" megírt vitriolos bírálata azokat a vitákat tükrözi, amelyek a Mizrain Páholyon belül folytak a császár önkényes módszereket alkalmazó, autokratikus uralmáról. Ezt tartalmazza a Jegyzõkönyvek kétharmada. Bebizonyított tény, hogy a Jegyzõkönyvek további egyharmadát a cári titkosrendõrség, az Ohrana, Párizsban mûködõ ügynökei hamisították. Ezek az ügynökök nemcsak képzett hírszerzõk voltak, hanem jól ismerték a nemzetközi pénzkartell és az irányítása alatt álló illuminátus és Grand Orient-hez tartozó szabadkõmûvesek társadalmi-politikai és pénzügyi elképzeléseit. Ezeket az elképzeléseket beleírták a Jegyzõkönyvekbe, és azt - elsõsorban oroszországi belpolitikai okokból - hazug és rágalmazó módon a zsidók szájába adták. A Jegyzõkönyvek nagyobbik része tehát plágiumnak minõsül, kisebbik része pedig egy hozzátoldott szöveg, amelyet annyiban kell hamisítványnak tekinteni, hogy nem azok a szöveg szerzõi, akiket feltüntetnek. Az Ohrana tájékozott hamisítói beleírták a Jegyzõkönyvekbe, például azt, hogy a magánpénzmonopólium tulajdonosai szerint milyen pénzrendszert kell létrehozni a világon, hogyan kell eladósítani az államokat, hogyan és miért kell örökös kamatfizetésre kényszeríteni õket? (Lásd a 20. és 21. párbeszédet). Ami meglepõ az az a tény, hogy a világ mai pénzügyi rendszere - lényeges paramétereiben - szinte teljesen megegyezik azzal, ami ebbe a hamisítványba az Ohrana hírszerzõi jóvoltából a múlt században belekerült. 1990 után Magyarországra is ezt a pénzrendszert importálták. Nos, mindez felveti azt a kérdést, hogy van-e olyan vonatkozása a Jegyzõkönyveknek, amelyek amellett szólnak, hogy az mégis egy olyan létezõ programot tartalmaz - ámbár aljas indokból ezt mások szájába adva -, amely teljes mértékben megvalósulni látszik globalizálódó világunkban. Lehetséges-e, hogy ez a szembetûnõ megfelelés - egyrészt a 19. századi terv, és másrészt a 20. századi valóság között, - nem egyéb a véletlen puszta játékánál? Csakúgy magától lett pontosan olyan a magánpénzmonpólium globális rendszere ma, ahogyan azt az Ohrana hamisítói több mint 100 évvel ezelõtt kitalálták? Aki ezt elhiszi, azt - tisztelve a másféle véleményhez való jogot - meghagyjuk hitében, és továbbra is türelmesen várjuk tudományosan alátámasztott érveit. Mi úgy gondoljuk, hogy a Jegyzõkönyvek mai napig tartó, újra és újra való kiadását az is magyarázza, hogy olvasói számára ezt - a szerzõség szempontjából bizonyítottan hamis - írást a történelmi valóság tényei tartalmilag lényeges részeiben alátámasztják, és utólagosan, több fontos pontban igazzá minõsítik, vagyis igazolják. Ha tehát a Jegyzõkönyvekben kicseréljük az odahamisított "zsidó" szót a nemzetközi "pénzkartell" szóval, akkor kitûnik, hogy az lényegében a világuralomra törõ nemzetközi pénzügyi közösség elgondolásait és stratégiai programját tartalmazza, amely körvonalaiban már mintegy 200 éve létezik, és a történelmi rádeterminálódás menetében egyre inkább konkretizálódik és megvalósul. Említettük már, hogy a történelmi fejlõdés a 20. században meglepõen úgy alakult, ahogyan azt a Jegyzõkönyvekben leírt stratégiai program megfogalmazza. Vajon miért követi a történelmi fejlõdés azt a forgatókönyvet, amelyet egy hamisítvány tartalmaz? Erre a fontos és kikerülhetetlen kérdésre csak azt a logikus választ adhatjuk sok kutatóval megegyezõen, hogy ez a program a világot ma háttérbõl irányító nemzetközi pénzkartell stratégiáját fejti ki. A Jegyzõkönyvek nem a zsidó nép állítólagos programját és nem létezõ "világuralmi terveit" tartalmazzák - ahogyan azt hazug módon feltüntették -, hanem a pénzvagyon-tulajdonosoknak a mára már globálissá növekedett magánpénzmonopóliumára támaszkodó világuralmi törekvéseit fogalmazzák meg. A Jegyzõkönyvek hamisítói nyilvánvalóan tudtak a magánpénz-monopólium tulajdonosainak a stratégiai elképzeléseirõl. Ugyancsak voltak ismereteik a magánpénz-monopólium rejtett hálózatáról. Ehhez elsõ kézbõl szerezhettek információkat, hiszen a hírszerzés és a felforgató tevékenység volt a szakmájuk. Ismerték azt a láthatatlan hatalmat - valamint háttér-hierarchiáját és kifinomult gépezetét -, amelyet Carroll Quigley (a mainstream irányzathoz tartozó, kiváló amerikai történész) a "Tragédia és remény" c. alapvetõ munkájában késõbb majd "HÁLÓZATNAK" nevezett el. Ez a HÁLÓZAT az, amelynek a magánpénz-monopólium és a központi bankok révén máris sikerült megszereznie a világ irányítását. A hamisítók sokat tudtak ennek a HÁLÓZATNAK a szervezeteirõl, titkos társaságairól, és ezek egyes fontosabb tagjait személyesen is ismerték. Morális gátlásoktól mentes ügynökökként mindazt, amit a HÁLÓZATRÓL, azaz "azokról" megtudtak, többszörös csúsztatással, aljas indítékból a zsidó származású pénzelitre, és a zsidó nép egészére akarták kenni. A történelem során azonban semmikor sem volt egy nép azonos a pénzzel rendelkezõ elitjével. (A zsidó nép, pl. a bibliai idõkben sem volt azonos a babilóniai pénzrendszert elsajátító és gnosztikus eszmeiségû farizeusokkal, a gazdag spekuláns pénzváltókkal, hiszen ott voltak a szadduceusok, az esszéneusok, az írástudók, a nazarénusok, a gazdagokat keményen ostorozó próféták és követõik, és még sokan mások. Az ószövetségben számos helyen szerepel a kamatszedés tilalma, és a jubileumi évben az adósság kötelezõ elengedése is.) A ma létezõ nemzetközi pénzügyi közösség pedig - bizonyíthatóan - egy vegyes-etnikumú, transznacionális és multikulturális hatalmi képzõdmény, amely nem kapcsolható csupán egyetlen néphez vagy vallási közösséghez. Azok a szélsõségesek, akik makacsul mégis erre törekednek, meghamisítják a tényeket. A Rakovszkij kihallgatásáról készült jegyzõkönyveket is elsõsorban a bekövetkezett történelmi események hitelesítik. A történelemtudomány rendszerint a kemény bizonyítékokat, elsõsorban az archívumokban õrzött dokumentumokat és a látható történéseket, fogadja el hitelesnek. A történelemnek azonban csak igen kis töredéke rögzül állami és nem állami szervezetek vagy egyének dokumentumaiban, és a látható tények nem mindig jelzik a hozzájuk vezetõ mögöttes, nem látható, titkos hatásokat. Kétségtelen, hogy a történelemnek és a politikának egy igen tágas, - nyilvánosság alatti, mögötti -, azaz nem látható tere is létezik, amely soha nem rögzül írásos dokumentumokban, és más empirikusan megragadható tényekben. Mivel ez így van, akkor nincs más választás, mint megelégedni azzal, hogy csupán a látható, érzékelhetõ felszíni történéseket kutassuk? Le kellene tehát mondanunk a nem látható, csak közvetve kutatható, - kikövetkeztethetõ - összefüggésekrõl? Természetesen nem. Igaz, a közvetett, "puha" bizonyítékok kutatása rendkívül sok hibalehetõséget rejt magában, és mivel ingoványos terület, ezért nagy körültekintéssel szabad csak alkalmazni ezt a módszert. Valóban nehéz teljes bizonyossággal állítani valamit "azok" HÁLÓZATÁNAK a mûködésérõl is, mert ennek a HÁLÓZATNAK a legfõbb mûködési elve a teljes titoktartás, és hatalomgyakorlási módszere a félrevezetést mûvészi tökélyre emelõ, kifinomult dezinformáció. Mindez a mimikrit, a rejtõzködést, azaz az uralmat gyakorlók nagyobb cselekvési szabadságát, és személyi biztonságát szolgálja. De azért, mert igen nehéz a történelem nem látható szférájának, - a láthatatlan államhatalmi-ágazat mûködésének - a kutatása, akkor azt teljesen mellõzni kell? Le kellene mondani a láthatatlan hatalom mûködésének szakszerû kutatásáról, rábízva ezt a kényes kutatási területet a tényeket keresõ, jó szándékú, ámbár amatõr kutatókra? Mi úgy gondoljuk, hogy ez megengedhetetlen. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy igen nehéz, például a most ismertetett Rakovszkij jegyzõkönyvek hitelességének a 100%-os bizonyítása is. Szilárd meggyõzõdésünk, hogy mégis hasznos lehet a tartalmával megismerkedni olvasóinknak, mert a benne foglalt gondolatmenetek és érvek hozzásegíthetnek a II. Világháború okainak pontosabb megértéséhez, és az ez irányú kutatások újabb szempontú folytatásához. Ítélje meg a kedves olvasó maga, hogy a fantázia szüleménye, vagy pedig igaz történelmi dokumentum Hrisztyián Georgijevics Rakovszkij itt ismertetett jegyzõkönyve. Bármi lesz is ítélete, véleményét tiszteletben fogjuk tartani. A Rakovszkij jegyzõkönyv mának szóló üzenete Van egy oktatott és egy elhallgatott történelem. Van egy az események óceánjának a felszíni, látható, dokumentált történéseit számontartó, és egy másik, a történések felszíne alatt meghúzódó, a mélyenfekvõ áramlatokat kutató történelem, azaz létezik egy felszíni és egy mélyáramlatú történelem. A felszín alatti történelem azoknak a rejtve maradó háttérerõknek a története, amelyek végsõ soron meghatározzák a felszíni, látható és dokumentált történéseket. A látható, tanítható, kutatható, terjeszthetõ történelem - a felszín alatti erõk mozgásának az ismerete nélkül - teljesen hamis történelmi tudatot eredményez. Csak azt a hamis látszatot erõsíti meg, hogy a "nap forog a föld körül", mivel a rejtõzködõ erõk és rejtett mélyáramlatok nélkül ez látszik igaznak. Mint tudjuk ennek a látszatnak, azonban ténybelileg pont az ellenkezõje az igaz, mihelyt megismerjük a csillagászat, a gravitáció, a csillagok és bolygóik mozgásának - szabad szemmel nem érzékelhetõ - kozmikus törvényeit. A nem látható, rejtõzködõ - tudatosan eltitkolt - történelem más értelmet adna a jelenlegi uzsoracivilizáció látható folyamatainak, történéseinek. A történelem kutatásának egyes területei ma is tiltva vannak. Egyes témák érinthetetlen tabuvá lettek, kutatásuk pedig adminisztratív és pénzügyi eszközökkel korlátozva, sõt kifejezetten tiltva van. Egy demokratikus jogállamban semmilyen témának sem szabadna érinthetetlen tabuvá válnia a tudományos kutatás számára. Ha a revizionistának nevezett történészek hibás kutatási eredményekkel állnának elõ, akkor hibás eredményeiket, állításaikat helyes kutatási eredményekkel kellene cáfolni, nem pedig adminisztratív eszközökkel és jogi szankciókkal elhallgattatni õket. A tudományos kutatást nem szabadna kriminalizálni. A tények feltárásának minden más megfontolással szemben elsõbbséget kellene adni a tudományban. Közhely, hogy a szólásszabadság mindig a máskéntgondolkodók szabadsága. A kutatási szabadság pedig a szólásszabadság alkotmányos alapjogának az érvényesülése a tudomány területén. Ha a társadalom legitim képviselõje, a demokratikus állam, elhárítja magától a kutatási szabadság pénzügyi feltételeinek a biztosítását, akkor ez a fontos közérdeket szolgáló alapjog alárendelõdik a magánpénzmonopóliumot birtokló szûk csoport partikuláris érdekeinek. A tényleges szólásszabadság és kutatási szabadság így nem az állami önkény, hanem a magánönkény áldozatává válik. Mennyivel jobb az a társadalmi berendezkedés, ahol nem az adminisztratív eszközöket igénybevevõ állami kényszer, hanem a pénzügyi eszközöket bevetõ magánkényszer, fojtja meg a szólás- és kutatási szabadságot? Világosan kitapintható a globalizáció történelmi folyamatában az önálló stratégiával és intézményrendszerrel rendelkezõ, államok feletti pénzhatalom szervezett irányító tevékenysége. - Szabad-e kutatni ennek az irányítóhálózatot alkotó, államok feletti, szervezett pénzhatalomnak a történetét? - Szabad-e kutatni kialakulását, belsõ szervezeti felépítését, hierarchiájának a mûködését szabályozó legfõbb törvényszerûségeket? - Szabad-e kutatni a HÁLÓZAT alrendszereit, ezen alrendszerek sajátos funkcióit, kapcsolódásaikat a formális állami intézményekhez és a nemzetközi szervezetekhez, azt, hogy ez a HÁLÓZAT miként befolyásolja, ellenõrzi a demokratikusan választott intézményeket? - Szabad-e kutatni, hogy melyek a HÁLÓZAT végsõ céljai a pénzrendszer magántulajdonbavételével, milyen stratégiát és taktikát követett az elmúlt 250 év során, amikor fokozatosan lecserélte a saját magánpénzrendszerére a nemzetállamok közpénzrendszereit? - Szabad-e kutatni, hogy az elmúlt másfél évszázad történései miért követték és követik a mai napig szinte betûrõl-betûre egy Ohrana hamisítványnak bizonyult program elõírásait? - Szabad-e kutatni, hogy milyen gazdasági stratégiák, pénzrendszerbeli különbségek álltak a HÁLÓZAT útjában? Mely államok nyújthattak volna reális alternatívát, és miként kellett ezek ellenállását - többek között gazdasági válságok elõidézésével és háborúk kirobbantásával - megtörve szabad utat nyerni a nemzetközi magánpénzmonopólium nemzetek feletti HÁLÓZATA számára? A magánpénzmonopólium rendszerének jelenlegi korszakában csak interdiszciplináris felkészültséggel kutatható a történelem. Ha valaki azt mondja, hogy õ történész és ezért nem ért a pénzügyekhez, akkor valójában történészként sem képes megfelelõ színvonalon tevékenykedni, mert nem képes megragadni a történelmi folyamat legfontosabb hajtóerõit. Az elmúlt 250 év történetének lényege ugyanis a pénzvagyont birtokló nemzetközi elit szervezett küzdelme a világhatalomért. Ezt a harcot a pénzhatalom fokozatos megszerzésével, az egyes államok monetáris felségjogainak a kisajátításával, és a befektetõ pénzemberek magánmonopóliumává alakításával, vívta meg sikeresen. Aki nem ismeri a privát kezekben lévõ pénzmonopólium mûködésének belsõ törvényszerûségeit, az nem képes megérteni a politikai történéseket lényegileg meghatározó mélyebb és rejtett folyamatokat sem. Azaz felszínes történelem megírására kényszerül. A 20. század lényegében a magánpénzmonopólium kiépülésének és uralomra kerülésének az idõszaka volt. Századunk fõbb történelmi-ideológiai irányzatai, - a kozmopolita liberalizmus, az internacionalista marxizmus (a szociáldemokrácia és a trockista-leninista-sztálinista bolsevizmus), valamint a nacionalista fasizmus-nemzetiszocializmus-fallangizmus, továbbá a sajátosan amerikai new deal - mind a nemzetközi pénzuralom hódító elõrenyomulásának a következményei. A nemzetközi pénzkartell egyrészt tudatosan idézte elõ ezeket az irányzatokat terjeszkedése érdekében, mint pl. az internacionalista marxizmust (a trockista bolsevizmust), másrészt, mint uralmi törekvéseivel szembeni ellenállást, sajátmaga kényszerítette ki a megtámadott nemzetállamokból. A kozmopolita pénzuralommal szembeni alternatíva keresése szülte meg az olasz fasizmust, a kétségbeesett védekezés a német nemzetiszocializmust, a spanyol fallangizmust, de még a fennmaradásáért rettegõ sztálinista nemzeti bolsevizmust is. A magánpénzmonopólium uralmi törekvései nélkül nem érthetõ meg az elsõ világháború, érthetetlenek a versailles-i béke irracionális feltételei, az egyébként életképes Dunai Monarchia felbomlasztásának, és a század elején gyors fejlõdésnek indult Oroszország véres alávetésének és gazdasági kifosztásának az igazi okai. A második világháború pedig annyira az elsõ folytatásának tekinthetõ, hogy, pl. Henry Kissinger csak egy 20. századi 30 éves háborúról beszél, amelynek két szakasza volt: az egyik 1914-1918-ig, a másik pedig 1939-1945-ig tartott, közte egy hosszabb fegyverszünettel. Liberális történészeink a nemzetállam védekezését - azaz egy nemzet közösségi érdekeinek az érvényesítését az ember, mint polgár jogainak a rovására - elõszeretettel minõsítik antidemokratikusnak, az egyéni szabadság autokratikus-diktatórikus uralommal történõ korlátozásának. Azt már nem elemzik, hogy mi váltja ki szükségszerûen a nemzetekbõl ezt a védekezõ magatartást. Nem kutatják és nem is utalnak rá, hogy a transznacionális pénzuralomnak útjában állnak a nemzetállamok, amelyeket a pénzkartellnek le kell bontania - vagyis el kell távolítania az útból -, hogy helyükbe nemzetek feletti globális államát kialakíthassa. A magánpénzmonopólium mûködése csak akkor zavartalan, és tulajdonosainak abszolút uralma csak akkor biztosított, ha a világpolgár befektetõ-pénzemberek minden országban úgy tevékenykedhetnek, mintha az a sajátjuk lenne. Liberális történészeinek tehát elõszeretettel minõsítik az emberi jogok sérelmének a nemzetállam védekezését a pénzvagyon monopóliumát a maga számára kisajátító, és az elõjogaival visszaélõ világpolgár egyéni önzésével szemben. Azt már elhallgatják, hogy a liberalizmus által hirdetett emberi jogok és politikai szabadságjogok - a magánpénzmonopólium világrendszerében - csupán a befektetõ pénzelit és az õt kiszolgáló politikai elit elõjogaira szûkülnek. A társadalom túlnyomó többsége pedig - a formális jogok kulisszái mögött, a gazdasági és politikai esélyegyenlõség hiányában - ténylegesen a pénzdiktatúra jogtalan és kiszolgáltatott páriájává válik. Ez nem más, mint az arctalan pénzviszonyokba rejtett szolgai függõség modern formája. Ma, pl. minden magyar polgár - a magánpénzrendszer által kialakított és fenntartott adósságfüggõség miatt - évente mintegy három hónapot ingyen dolgozik az általa nem ismert pénzvagyontulajdonosok egy szûk csoportjának, anélkül, hogy az arctalan pénzfeudalizmus eme modern robotjáról tudomása lenne. A magyar társadalmat a pénzmonopolisták ugyanis arra kényszerítik, hogy ellenszolgáltatás nélkül - minden évben - adjon át a számukra mintegy 8 milliárd dollárt, soha véget-nem-érõ adósságszolgálat és profithozam formájában. Ezért a hatalmas összegért aztán megengedik annak a közvetítõ közegnek - pénznek - a használatát a számukra, amely közvetítõ közeget a magyar állam csekély önköltségért, gyakorlatilag ingyen is biztosíthatná a polgárai számára, ha a magyar állam szuverenitásához tartozó monetáris jogok nem kerültek volna magánkézbe. A nemzetközi pénzkartell a pénzrendszer kisajátítását a hazai pénzügyi elit - és az érdekeltté tett politikai elit - közremûködésével 1991-ben hajtotta végre a nemzeti banki törvény elfogadtatásával. A pénzkartell célja, a világállam és a világkormány a szemünk láttára jön létre. Ennek legfõbb feltételei már adottak. A nemzetállamok monetáris hatásköre már az államok feletti pénzhatalom demokratikusan nem ellenõrizhetõ, politikailag felelõsségre nem vonható technokratáinak a kezében van. Most folyik a központi bankok és az óriási nemzetközi bankok koncentrációja a termelõszférát egymás között felosztó világmonopóliumok létrehozásával párhuzamosan. Egyre több jel utal arra, hogy a szûkülõ pénzteremtés végül a dollár, az euró és a jen egyesüléséhez vezet. Az egyes latin-amerikai államokban, és számos más országban is, már csak névlegesen van önálló pénz, pl. Argentínában vagy Magyarországon. Valójában már a FED, az Egyesült Államok pénzrendszerét 1913 óta kisajátító magánkartell, látja el számukra is a központi bank és a jegybank szerepét. Földrészünkön ezt a feladatkört az egyes tagállamoktól, valamint az Európai Unió törvényhozó és kormányzati szerveitõl teljesen leválasztott - abszolút függetlenséget élvezõ - frankfurti Európai Központi Bank tölti be. Már csak rövid idõ kérdése a világ központi bankjának a formális felállítása, és az egységes világvaluta bevezetése. Mindettõl azt remélik az államok feletti pénzhatalom irányítói, vagyis "azok", hogy a konstrukciós hibában szenvedõ és ezért összeomlásra ítélt pénzrendszer létét - amelyben az adósság növekedési görbéje már a függõleges fázisba érkezett - meg tudják hosszabbítani. Ez a pénzrendszer ugyanis gazdagodásuk és a világ feletti uralmuk legfõbb eszköze. A centralizációval és koncentrációval ennek az adósságpénzrendszernek az élete valóban meghosszabbítható, de belsõ instabilitása, és kibékíthetetlen ellentmondásai nem oldhatóak fel. Pusztulása csak idõ kérdése. Az alternatív megoldásra való felkészülés már beindult. A pénzkartell vezérkara már az 1970-es évektõl kezdve folyamatosan gyûjti a világ aranykészletét. A központi bankok, köztük, pl. Magyarország és Svájc aranykészlete is, már a Wall Street bankjainak a trezorjaiban fekszik. Alan Greenspan, a Federal Reserve elnöke, nemrég kijelentette, hogy még mindig az arany a végsõ fizetési eszköz. Ez azt jelenti, hogy ha bekövetkezne a jelenlegi fedezetlen pénzrendszer felfúvódott spekulációs buborékának a kipukkadása, akkor a nemzetközi pénzkartell várhatóan ismét aranyalapra helyezi a világ pénzrendszerét, és így tartja meg az összeomlás után is a pénz feletti globális hatalmát. Az aranyalapú pénzrendszert ugyanis az ellenõrzi, aki rendelkezik a nemesfém készletekkel. Ezekhez van kapcsolva a papír- és számlapénzkibocsátás. A forgalomban lévõ pénzmennyiség szûkítésével vagy bõvítésével pedig szabályozni lehet a kamatok szintjét, az eladósítás, és az adósságszolgálat formájában megvalósuló jövedelemelvonás mértékét. 1982-tõl kezdõdõen (amikor Magyarországot beléptették a Nemzetközi Valutaalapba) - és 1989 után pedig gyorsított ütemben - ezt a fosztogató magánpénzrendszert importálta Magyarországra a nemzetközi pénzkartell szolgálatába szegõdött magyar pénzügyi gépezet. Ezt a pénzuralmi rendszert adta el a magyar társadalomnak, megtévesztõ propagandával, mint piacgazdaságot, holott ez a pénzvagyon birtokosainak egy erõsen centralizált, a reálgazdaságot szinte teljesen maga alá gyûrõ magánmonopolrendszere. A jelenkor történészének ismernie kellene ennek a magánpénzrendszernek a szerkezetét és mûködését, mert különben nem tudja megragadni azokat az erõket, amelyek a pénzuralom expanziójának 20. századi történelmét, és benne népünk sorsát meghatározták. A jelen történelmi korszak megértésének az igényével fellépõ társadalomtudósnak tudnia kellene, hogy a nyugaton uralkodóvá tett pénzrendszer eredendõen rossz és elterjedését nem annak köszönheti, hogy nincs nála jobb, hanem annak, hogy akik kigondolták, és akik egyben a haszonélvezõi, elég erõsek voltak ahhoz, hogy rákényszerítsék a világra. A rákényszerítés folyamatát pedig forradalomnak, haladásnak, modernizációnak, demokráciának, kommunizmusnak, humanizmusnak és globalizációnak nevezték el. Az az érv, hogy a fejlett ipari országokban kivétel nélkül ez az adósságpénzrendszer mûködik, és ezen országok állítólag ennek a magánpénzrendszernek köszönhetik ipari és technológiai fejlettségüket, félrevezetõ. A valóság az, hogy ezek a fejlett kultúrájú, szorgalmas népek sokkal jobban élhetnének egy közpénzrendszerben, amely nem kényszerítené õket hatalmas kamatterhek viselésére. A legeladósodottabb országok ezek a fejlett ipari országok. Az Egyesült Államok államadóssága 6 ezer, az amerikai magánszektor és az állampolgárok adóssága pedig további 14 ezer milliárd dollár. Vagyis egyedül az Egyesült Államok lakossága együttesen 20 ezer milliárd dollár után fizet évente kamatot a nemzetközi pénzkartellnek. Németország államadóssága két és félezer milliárd márka. Japán is egyre mélyebbre süllyed az eladósodásban. Pedig eme legfejlettebb országokba áramlik a harmadik és a negyedik világnak nevezett szegényebb országok munkájának az eredménye is. A fejlett Nyugat életszínvonala ettõl a perifériától a centrum országok felé tartó jövedelem átcsoportosítástól, - pontosabban jövedelemelvonástól - is magasabb. A fejlett országok tehát nem a jelenlegi rossz pénzrendszerük miatt élnek jól, hanem egyelõre ennek ellenére még jól élnek. De már nem sokáig, hiszen a jóléti állam ma már a múlté. Ha közpénzrendszerük lenne, a jelenleginél lényegesen magasabb nívón élhetnének. A magyar történésznek éppen ezért kutatnia kellene, és adott esetben ki is mondania, hogy a pénzuralom hibás gazdasági és társadalmi rendszer, nem piacgazdaság, hanem monopolgazdaság, és Magyarországra való átültetése nem dicsõség és diadal, amit ünnepelni érdemes, hanem valójában vereség. Egy újabb súlyos következményekkel járó, talán a legkeményebb megpróbáltatás a magyar társadalom számára. Ez az uzsorás pénzrendszer a betetõzése a XX. századi magyar történelem sorscsapásainak, mert folyamatosan elszívja a nemzet erõforrásait, és gürcölõ igavonóvá alázza a magyar népet. Ezért nincs mód a tartós és kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre (csak az adózási és más kedvezményeket élvezõ multinacionális vállalatok növekednek, amelyek az alacsony munkabérekbõl származó profitjukat kiviszik az országból), a munkanélküliség felszámolására, a lakosságcsökkenés megállítására. Az évente kiáramló adósságszolgálat nem teszi lehetõvé az égetõ társadalmi problémák megoldását. Ezért nem jutnak lakáshoz a fiatalok, ezért alacsony az átlagéletkor, ezért vagyunk világszinten az elsõk között az alkoholizmus és ma már a kábítószerfogyasztás terén is, ezért fogy feltartóztathatatlanul a magyarok lélekszáma. A magyar nép legszerencsétlenebb évszázadát egy nagy remény elvesztése zárja. Hiszen a Nyugathoz felzárkózás akkor válik lehetõséggé, amikor ott már csaknem lebontották a jóléti államot, ahol a demokratikus képviseleti szervek hatalma már nagyrészt a múlté, ahol soha többé nem tud már munkához jutni legalább 18 millió ember. A NATO-hoz való csatlakozásunk sem nemzetboldogító lépés. Ez a szervezet ma már elsõsorban a nemzetközi pénzhatalom világrendjét védelmezi, azt a status quot, amely bebetonozza az adósságpénzrendszert, amely más népekkel együtt kamatfizetõ helótává tette a világ népeit, köztük a magyarok többségét is. Akármennyiszer állítja valaki, hogy erkölcsös, ha egy semmilyen értéket elõ nem állító bankigazgató havi 8-9 millió forintos fizetést kap, míg az értéket elõállító kutatótudós és egyetemi tanár csak 120-140 ezer forintos bérben részesül, attól még az erkölcstelen tény marad, amely ellentmond minden méltányosságnak. A "veszélyes üzemnek" minõsített banki tevékenység és a bankárok által sokat emlegetett kockázatvállalás pedig másodlagos, mert az csupán az értékelõállító és ténylegesen teljesítményt nyújtó emberek hátán vállalt kockázat, azaz a reálgazdaság rovására történik. Az igazi kockázat ugyanis a termelésben résztvevõ, valódi teljesítményt nyújtó, munkát végzõ, alkotóemberé. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a pénz önmagában egy értéktelen jel és mindenki, aki ezzel a jellel foglalkozik csak a mások által megtermelt érték újraelosztásával foglalkozik, vagyis kisegítõ, kevésbé fontos tevékenységet végez, mint a reálgazdaság értékelõállító szereplõi, akkor világossá válik, hogy meg kell szabadulnunk a magánpénzmonopólium mindent leigázó uralmától. Ha ezt nem tesszük meg idõben, akkor az adósságpénz rendszerének az elkerülhetetlen összeomlása megint elsõsorban minket, értékelõállító, de egyben kiszolgáltatott és igahúzó kisembereket fog sújtani. Ezek a tanulságok is levonhatók H. G. Rakovszkij kihallgatási jegyzõkönyvébõl. (Rakovszkij kihallgatási jegyzõkönyvének ismertetése itt befejezõdik. A magyarázatok és zárómegjegyzések a szerkesztõtõl, Drábik Jánostól származnak, aki a magyar szöveget a CODE-ban megjelent német szöveggel egybevetette. ) Leleplezõ 2000/1-2-3
Kedvencekhez kisherceg +
2007-04-29 15:08:35

Kedvencekhez hosszu 3
2007-04-29 14:56:59

Kedvencekhez hosszu 2
2007-04-29 14:41:05

Kedvencekhez hosszu
2007-04-29 14:27:25


Kedvencekhez 15694 - hosszu 3

Kedvencekhez 13589 - hosszu 2

Kedvencekhez 13059 - hosszu

Kedvencekhez 12096 - kisherceg +

Hír keresés
Minden oldalon
Tartalmaz
Kezdõdik
Pontos egyezés
developed by Centrumnet Systems